Észak-Magyarország, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-16 / 191. szám

IS ÉM-hétvége .

Műhely

Augusztus 16., Szombat

íróhetek Lillafüreden és Miskolcon

(Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 41.)

Porkoláb Tibor

„A múlt évben megrendezett balatoni írói Hét sikerén felbuzdulva - olvashatjuk a Magyar Jövő című miskolci napilap 1933. május 22-i számában - az írók Gazdasági Egyesülete az idén Lillafüreden rendezi meg kongresszusát. [...] A végleges program szerint az írók június 10-én érkeznek Budapestről. Az összes neves és kiváló írók tömege fogja ékesíteni a lillafüredi írói hét fényét.” A beharangozott kétszáz toliforgatónak ugyan a fele sem érkezett meg a fővárosból induló (kedvezményes) „kultúrvonaton”, ám még így is az írók (köztük Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, József Attila, Illyés Gyula, Kodolányi János, Nagy Lajos) népesítették be a rendezvénynek helyet adó, „parázs milliárdokért” építtetett Palotaszállót.

Az írókongresszust Borbély-Maczky Emil, Borsod, Gömör és Kishont vármegyék főispánja és Pakots József, az IGE alapító-elnöke nyitotta meg. A nyitási ceremónia után Móricz előadása következett, végül pedig Lambrecht Kálmán „Lillafüred felfedezőjére”, Herman Ottóra emlékezett: „most, hogy a magyar írók parlamentje csonka hazánk legfestőibb pontján ül össze, időszerű a kérdés: kinek is köszönhetjük, hogy a borsodi Bükk csodás völgye zarándokhellyé lett”. Az írók egy emléktáblát is elhelyeztek az „öreg tudós” lillafüredi villáján, a híres „Peleházon”. A márványtábla szövege: HERMAN OTTÓ / EMLÉKÉNEK ÁLDOZOTT AZ / ÍRÓK GAZDASÁGI EGYESÜLETE / (IGE) /1933. JÚN. 10-ÉN. (Herman Ottó egykori házát egyébként 1929. október 10-én a „Magyar Omithológusok Szövetsége” is emléktáblával jelölte meg.) A sikeresen induló kongresszust két nap múlva szomorú esemény szakította félbe: június 12-én érkezett a hír, hogy - az időközben a fővárosba visszatért - Pakots József „tragikus hirtelenséggel budapesti lakásán elhúnyt”. Kodolányi János IGE-fótitkár befejezettnek nyilvánította az íróhetet. A résztvevők többsége másnap az IGE-elnök temetésére utazott, néhány író (köztük József Attila) pedig még egy-két napig Lillafüreden maradt.

Az 1933. évi írótalálkozót azonban mégsem e tragikus esemény miatt tartja számon az irodalomtörténet-írás: Lillafüredről azért illik tudni, mert József Attila itt írta egyik legismertebb versét, az Ódát. A költemény keletkezéstörténetének egyes momentumai sokáig homályban maradtak (a filológusokat és az irodalombarátokat elsősorban az érdekelte, hogy ki lehetett az ihletóje „a magyar szerelmi líra e remekének”), míg végül Rajk András fellebbentette a titkokról a fátylat. Sikerült ugyanis megszólaltatnia a vers címzettjét, dr. Szöllős Henrikné Marton Mártát, aki „Dr. Marton Márta írónő”-ként szerepelt a Palotaszálló vendégeinek névsorában. A „koronatanú” így emlékszik vissza az Óda megszületésének körülményeire: „sok művész, író ismerősöm és barátom volt. Az ő révükön kaptam meghívást a lillafüredi írótalálkozóra. József Attilával ezekben a napokban ismerkedtem meg. Tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy költő, azt én akkor nem tudtam. Néhány alkalommal beszélgettünk ezekben a napokban, műveltsége, egyéniségének érdekessége megfogott. Amolyan játékos, jelentéktelen udvarláson felül semmilyen szubjektív kapcsolat/ ról nem beszélhetek. Nem is álmodtam, hogy ebből a kapcsolatból vers születhessen. Nagy meglepetés ért, amikor hazaérkezvén a félbeszakadt taN'a&aH a HHGYcK SCRt.’íYS" - HCMiOKOP rÉfíYÉT ViiiAOTíA MINDÉ;; LEVÉL. AZUTÖ&SEK&SgNSA LÁTOM,HÖ0Y MEOtESSENTí SZOKNYÁD A SZÉL.

ES A TÖRÉKENY LOMSCK ALATT LÁTOM EIQRE3ICCSNNI HAJAS. M-OREZZ'NSi LÁOY ÉMÍCttStES -AMINT ElFUTASZIKVA-PÄMK- ÍM ÚJRA LÁTOM.HOOY FAKAD

a kérek fsher köveken. ,

FOSAIDON A TÜNDÉR NsVE^sS,

•■v1aóTALÁl>:« ló

É ni ■>*««”;

József Attila-emlékjel Lillafüreden Fotó: Bujdos T.

lálkozóról egy borítékban megkaptam egy verset, néhány soros levél kíséretében. Szépnek találtam, eltettem. Két nap múlva ért a következő meglepetés. Kora reggel csengettek a Mészáros utca 12. számú házban levő, akkori lakásom ajtaján. József Attila volt. Néhány, meglehetősen érdektelen mondatot beszélgettünk. Megköszöntem a verset. Ó hamarosan elment - akkor láttam utoljára”.

Szőke György hívja fel a figyelmet arra, hogy az Óda mellett József Attila híres Babits-verse (Magad emésztő.) is a lillafüredi írókongresszus idején készülhetett. A Babits-vers ügyében József Attila szobatársa, Berda József a „koronatanú”: „én már rég elaludtam, alszom, és fólgyullad a villany, megzavarta a szememet, és akkor mondta Attila, hogy lehet így aludni, ilyen mélyen hor- tyogni [...] Most büntetésből felébresztelek. Hallgasd meg. A Babitsról írott versét írta [...] ezt rögvest azon, éjjel nekem fölolvasta. [...] Ütána elolvasta az Ódát. Én hallottam először, az ott született meg abban a szobában”.

József Attila emlékét a Palotaszálló előtti ún. függőkertekben két vaskeretre erősített márványlap őrzi. A felső márványlapra az Óda részletét vésték: „NÉZEM A HEGYEK SÖRÉNYÉT - / HOMLOKOD FÉNYÉT / VILLANTJA MINDEN LEVÉL. / AZ ÚTON SENKI, SENKI, / LÁTOM, HOGY MEGLEBBENTI / SZOKNYÁD A SZÉL. / ÉS A TÖRÉKENY LOMBOK ALATT / LÁTOM ELŐREBICCENNI HAJAD, / MEGREZZENNI LÁGY EMLŐIDET ÉS / - AMINT ELFUT A SZINVA-PATAK - / ÍM ÚJRA LÁTOM, HOGY FAKAD / A KEREK FEHÉR KÖVEKEN, / FOGAIDON A TÜNDÉR NEVETÉS.” Az alsó márványlap felirata: JÓZSEF ATTILA (1905-1937) / AZ ELSŐ LILLAFÜREDI ÍRÓTALÁLKOZÓ (1933) / RÉSZTVEVŐJEKÉNT E TÁJ IHLETÉSÉBEN / ÍRTA ÓDA CÍMŰ VERSÉT. A József Attila-emlékjel felállítására Csorba Zoltán javaslatára került sor, aki cikkeiben többször kifogásolta, hogy a költő nevét Miskolcon „mindössze egy kis szürke márványtábla hirdeti a Szállítási Dolgozók Kultúrházának, a József Attila Kultúrotthonnak a falán”. Csorba szerint vagy a Palotaszálló homlokzatán, vagy a lillafüredi parkban kellett volna emléktáblát, illetve József Attila-szobrot elhelyezni. A két változatot ötvöző emlékjelet végül a fiatal írók lillafüredi tanácskozásának résztvevői avathatták fel 1969. augusztus 29-én. Az eredeti betontáblákat (amelyekre a szöveget gyorsan lepotyogó fémbetűkből rakták fél) 1980-ban vésett márványlapokra cserélték ki. (A betontáblák jelenleg a Herman Ottó Múzeum kiállítási épületének udvarán találhatóak.) A József Attila-emlékjelnél rendezik - immár hagyományosan - a helyi költészetnapi megemlékezéseket.

A lillafüredi írókongresszust 1934 júniusában a margitszigeti tanácskozás követte, majd 1936 augusztusában Miskolcra látogattak az IGE tagjai. Az 1936. június 21-én tartott IGE-közgyűlé- sen jelentette be Kodolányi János főtitkár, hogy az íróhetet a Miskolci Hét elnevezésű programsorozat keretében fogják megrendezni augusztus elején. A Miskolci Hét húsz kongresszust, huszonegy kiállítást, valamint számos irodalmi és zenei rendezvényt tartalmazó nagyszabású programja a város politikai, gazdasági és kulturális küldetését megalapozó ún. Nagymiskolc-koncep- ció jegyében fogant. „Itt az Avas alján, a trianoni határ peremén jelentkezik egy város a maga munkájának értékeivel, a maga lelkiségének forró lendületével - olvashatjuk a Magyar Jövő Miskolci Hetet köszöntő vezércikkében -, amely fokozza állandóan magasabban izzó pontra a magyar élniakarást. Mert megértette Miskolc új hivatását, amely rászakadt az egyoldalú és parancsolt békeszerződéssel. [...] Miskolc megérezte, hogy különb városnak kell lennie minden más városnál éppen fekvésénél és helyzeténél fogva. És ezt az eíhivatást mutatja be Miskolc a Miskolci Héten.”

Az íróhétre félszáz író érkezett (Miskolcon járt például Veres Péter, Tersánszky Józsi Jenő, Kárpáti Aurél, Nagy Lajos és Mécs László), az előadások a Luther téri Zenepalota dísztermében hangzottak el, a reprezentatív irodalmi estet (augusztus 5.) pedig a színházban rendezték meg. Az íróhét emlékét a Zenepalota (ma már Bartók téri) épületén emléktábla őrzi. A táblát Miskolc Város Tanácsa állíttatta a találkozó félévszázados évfordulójának tiszteletére, leleplezésére pedig - a XV. Tokaji írótábor záróprogramjaként - 1986. augusztus 28-án került sor. A tábla szövege: EBBEN AZ ÉPÜLETBEN / RENDEZTE MEG AZ / ÍRÓK GAZDASÁGI EGYESÜLETE (IGE) /1936. AUGUSZTUS 2-9. KÖZÖTT / A / MISKOLCI ÍRÓHETET / AZ ESEMÉNY 50. ÉVFORDULÓJÁRA / ÁLLÍTTATTA / MISKOLC / VÁROS TANÁCSA 1986. A táblaavató alkalmából az IGE történetét is bemutatták a miskolci József Attila Könyvtárban rendezett kiállításon.

(Részlet a szeptemberben megjelenő könyvből)

Kalász László

Aki boldogságot

keres

boldogsága aligha lesz s lassacskán megelégszik csöppnyi betévő örömmel apró gonddal szemernyi könnyel bizonnyal megelégszik

s ha nyomja gondbő állapot s zuhognak rá bánatok hinnéd: edzetté érik! ám nem lát semmi távlatot hanem csak mint az állatok közönnyel legelészik

Mit eddig

tettem.

fél hittel tettem:

félig gyűlöltem félig szerettem félig búsongtam félig nevettem félig halódtam csak félig éltem félig harcoltam félig meg féltem félkézzel húztam félkézzel toltam, ríttam örömben s röhögtem gondban mindig félokos a félbolond voltam:

félig a földön félig a Holdban

Urbán Tibor rajza

„Vannak írók, akik oly hős szeretettel forgatják tulajdon műveiket, hogy a pályatársak írásainak elolvasására már nem jut idejük.”Ezek a sorok vezetik be Kolozsvári Grandpierre Emil egyik korai regényének negyedik - átdolgozott - kiadását. Eszerint nem is olyan nagy baj az, ha az író - persze a pályatársak művei mellett - olykor saját könyveit is olvasgatja. így születnek a javított kiadások.

De mit csináljon a magunkfajta hírlapíró, akinek cikkei a legritkább esetben jelennek meg több kiadásban... Hát ne olvassa újra irományait. Ez is megoldás, ám olykor váratlanul elénk tolakszik egy-egy régi írás. Mint például most is. A tűzgyújtáshoz fólmarkolt papirosok között ott van néhány kéziratom-gép- iratom; még 1990-ből. Hét év (ennyi idő alatt a sejtjeink is kicserélődnek) már elegendő ahhoz, hogy elidegenedjen az ember saját produktumaitól. Olvasom a lapokat, s a régi szerkesztőségi reflexnek engedve, azonnal javítom is - szinte átírom. Persze, csak gondolatban. A bosszúsághoz azonban ez is éppen elég. Hogyhogy nem vettem észre némely mondatok döcce- nését, a közhelyes kifejezéseket, vagy hogy a szükségesnél több a jelző? Nem ismertem volna hét esztendővel ezelőtt Flaubert intelmét: „Csak egy jelzőt szabad használni, de annak tökéletesen

meg kell világítania a jelzett szót.” Dehogynem ismertem, csak... Csak siet az ember, vagy lusta átformálni mondatokat, gondolatsorokat, bekezdéseket, vagy oldalakat.

Még nagyobb baj - sőt fogyatékosság! -, ha nem halljuk a szöveget, mikor írunk. Pedig! Ismét Flaubert: „Csak az a mondat jó, ami hangosan olvasva is szép.” Persze, aki süket, akinek nincs belső hallása... Olyan ez, mint a színvakság. Mert fogalmazni többé-kevésbé bárki megtanulhat - az írás azonban egészen más. Válhat-e festő a színvakból, muzsikus a botfülűből?

De ha a készség, az adottság, a rátermettség a döntő, akkor mit akarok én most? Nos, az írni tudók tompuló szándokát szeretném edzeni! Hogy ne adjuk olcsón, akkor se, ha újságpapíron csak egy napig él az írás. Ami nem is egészen igaz. De akár igaz, akár sem - nekünk az „örök élet” számára kell dolgoznunk. így tán frissek maradnak a sorok valameddig. Mondjuk, egy nemzedéken át.

Nietzsche Frigyesnek minden bizonnyal igaza van: „Minden írás közül csak azt szeretem, amit valaki vérével ír. írj vérrel és meglátod, hogy a vér szellem. ” Legyünk hát maximalisták? Legyünk, mert erős a gyanúm, hogy csak így tudunk minimális mértékben eleget tenni a követelményeknek.

De lássuk a gyakorlatot. Romlik a nyelvünk. Ebben ludas a rádió, (tanít., de nem tanul - írta Bárczi Géza még a harmincas években) az időközben született televízió és persze az írott sajtó is. Azaz: én, te, ő - mindannyian, akik megszólalni, publikálni merészelünk. De hát

Gyarmati Béla

beszélni (írni) muszáj. A hallgató ember, nem okvetlenül bölcs. Van, aki éppen lelki sekélyességét leplezi a hallgatással. Amit persze sok beszéddel is próbálnak némelyek leplezni. (Példákért nem fog az olvasó a szomszédba menni...)

Inkább azt mondom el, miként némuPak el egykoron a legragyogóbb szellemek. Kosztolányiról és Szabó Dezsőről van szó, s még valakiről. Nevet nem merek írni, de bizonyára a Nyugat első nemzedékének reprezentánsa volt a harmadik. Hát ez a triumvirátus elhatározta, hogy - együttlétük közben - minden magyartalanságra, nyelvi közhelyre satöbbi figyelmeztetik egymást. Egy idő után nem

mertek beszélni; csak bólogattak, tagadólag rázták a fejüket, vagy fintorogtak - nonverbális eszközökkel éltek.

A kísérlet talán megismételhető volna... Bár természetellenes állapotot eredményez, a gátlástalan szózuhatagnak elejét vehetnénk vele...

A beszélő (az író) ember felelőségére szeretnék figyelmeztetni ezzel a groteszk példázattal. Mert sokszor nem gondolunk rá, hogy helye, értéke (fogalmi, hangulati értéke) célja van minden szónak. Hogy minden kifejezés érzéseket ébreszt, láttatni tud, gondolkodásra késztet. A mi szakmánk (az újságírás) rákfenéje a sok közhelyes szó, szólam. Szövegeinkben csak úgy burjánzik a sok „Kezdetét vette; nap mint nap; közel négyszáz, sőt közel 453; messze nem olyan”. És mennyi a Jelentős”, a „döntő” és a „komoly”. Komoly a beruházás, komoly a gond, komolyak a nehézségek, komoly formában tárgyalunk, komoly összegeket szavazunk meg, komolyak az előítéleteink - csak a komoly ember kevés.

Bántó jelenségek ezek, de kiküszöbölhetők. Súlyosabb a helyzet, ha valaki szépen akar írni. Én azt viselem el legnehezebben, ha ilyesmit olvasok: „...egyuramatyám, micsoda harmatos reggel, micsoda mell- kasbolondító jószagok!” Ma persze már nemigen írnak így. Az idézet egy olyan magyar író művéből való, aki a két világháború között volt divatos. A következők viszont mostani tallózásaimból valók.

A szerző - akinek nincs felesége, neje, hitvese, csak „oldalbordája" van - csöndes kvaterkázásról tudósít, amelyre jóféle vörös borocska mellett került sor. (Ehhez képest a mézes mákostészta narancspudinggal nem is olyan geil - akarom mondani émelyítő.) Kollégánk nyilván olvasott Krúdyt, csak rosszul. Mutatványként pár sor Krúdy Gyula tollából: „... egy kis borsostokányt ajánlok, úgynevezett zónatokányt... a tokányt nálunk bélszínből főzik - pacsniból. Bő lével van feleresztve, garnírozni lehet krumplival vagy nokedlivel.” (Miért állt az óra a vendéglőben -1933.)

Micsoda pontos, szabatos közlés, s mennyi költészet... Az igazii író nem ismer borocskát, csontocskát, ínycsiklandozó tokányt vagy felséges pörköltet.

Mert minek kicsinyítő képzővel ellátni a bort, vagy a tokányra jelzőt akasztani? Gondolom a pacsni (íze, szaga, zamata van a szónak) jelző nélkül is megáll a lábán.

De tovább tallózok, s megtudom, hogy kvaterkázás közben Jókora stukkókat is szív az ember”... Meg kell a szívnek szakadnia.

Modorosságnak nevezzük az ilyesmit. Minden írástudó beleeshet ebbe a csapdába. Még jó, ha van szerkesztő, aki kihúzza. Ámde sokszor éppen a szerkesztő...

Harminc éve így kezdtem egyik tárcám: „Az ember vett egy üveg bort - nem drága bort, csak Kö- vidinkát...” A szerk. így javított1 „nem drága itókát...” A botcsinálta redaktor annyit tudott, hogy kerüljük a szóismétlést, hogy vannak szinonimák. De 0 ritmusról, a hangulatról (emberem a fekete vonat utasa volt) nem vett tudomást.

S ha már a rokonértelmű szavakat említettem, nem mindegy ugye, hogy nedű, itóka, borocska, a hegy leve, a venyige harmata, vagy lőre. És ha mured emleget valaki, akkor tudnia kell, hogy az nem rossz bor, hanem még forrásban lévő újbor. Mondhatnám: átmenet a műül és a bor között.

Ismét Nietzschei idézem: „Ne*71 mindegyik szó való minden szájba”.

Szószólóban