Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-24 / 119. szám

Műhely Az új számozás alapján Szabó Lőrinc szülőháza a Vörösmarty utca 49. számú házzal azonosítható. A házat 1978-ban bontották le, helyén paneltornyok állnak. II. oldal ÉM-riport Bizonytalan a megye legeredményesebb gimnáziumának jövője. Ez megalapozatlan feltételezésekre adhat okot, de kikényszerítheti a kompromisszumot is. III. oldal ÉM-gyermeknap En olyan felnőtt leszek, hogy’ meghódítom a világot. Mindent felfedezek. És segítek az állatokon. Segítek a vakokon, a szegényeken és a nyomorékokon. VII. oldal I Minden egész. Bujdos Attila A gyerekekről akartam írni: jobb-e nekik ma, mint a tegnapiaknak volt. Akiket megkérdeztem, azt mond­ták: csak a maguk nevében beszélhetnek. Nekik mo­mentán jó, de hogy régen milyen volt gyereknek len­ni, arról fogalmuk sincs. Mondhatnám: butaság volt a kérdés. Vagy mégsem - a felnőtteknek kész a vála­szuk rá: a mai gyerekeknek rosszabb, mint nekik volt. Ez a kijelentés a következő logikai rendszerbe illeszt­hető. A mostanság felcseperedő korosztályok számá­ra hihetetlenül kitágult a világ, az ő lehetőségeiket egy lapon sem lehet említeni a mi lehetőségeinkkel. Mi egy unalmas korszakban politikai és erkölcsi tiltá­sok közepette nőttünk fel, amikor kérdezni ugyan szabad volt, de az ember nem lehetett biztos benne, hogy választ is kap majd. A mi gyerekkorunk szépsé­ge az egyszerűségében rejlett, az átláthatóságában, az átélhetőségében. Ezzel szemben a ma: izgalmas kor, amikor senki sem szelektálhat a kérdések között, vagy szelektálhat, de semmi értelme: a válaszok bár­honnan beszerezhetőek, nincsenek - politikai érte­lemben legalábbis nincsenek - tiltások se már. A kor­látlan lehetőségek azonban a végletekig fokozzák az elidegenedettség érzését. Ma már nincsenek hősök, nincsenek barátságok, nincsenek érzelmek, nincse­nek a hangyák nyüzsgését, az erekben sodródó fűszá­lak mozgását: a különös formájú felhők vonulását fi­gyelő gyerekek. Ma már csak követelmények vannak és teljesítmények, és kényszerek, hogy bizonyítani kell, hogy eredményt kell elérni, sikert, mert semmi és senki más nem érdekes. És ez annyira rossz, hogy senkit sem kárpótolhat ezért, ha sztereóban adják a Csillagok háborúját, vagy ha tele a kirakat Legóval. Megmondom, kivel van bajom. A felnőttekkel. Mert a világ nem olyan, amilyennek látják. Hanem olyan - is. Ez akkora különbség, amit amúgy valóban igen nehéz megemészteni. Mást ne mondjak: a kedvenc énekesemnek se sike­rül. Az új lemezén arról énekel, hogy milyennek látja a mai időket egy mai polgár. Kék páviánokról énekel, meg zöld rinocéroszokról, amikor a politikusok nyo­mulását hozza szóba. Nekem meg erről az jut az eszembe, hogy ezt az énekest pont azért lehetett sze­retni a körmönfont beszédű világban, mert ha virág­nyelven énekelt is, mindenki pontosan tudhatta, hogy miről szól - a mi szívünkből is - az a dal. Most mi­végre a képes beszedi Hiszen lehet szabadon szájal- ni. Igaz, az azzal a kockázattal jár, hogy nem min­denki azonosul az ember álláspontjával, lesz majd olyan is, aki azt mondja: nahát, szépen vagyunk, ez is odaadta magát ezeknek vagy azoknak, aprópénzre váltja az elveit. Vagy valami más ehhez hasonlót. Eh­hez képest a kék páviánozás, meg a zöld rinocéro- szozás mellébeszélés. Olyan, mintha tudomást se vennénk a világ változásáról. Új idők, más idők. Nem biztos, hogy maradéktalanul jók a régi technikák, nem biztos, hogy jó irányt mutatnak a régi erkölcsök. Minden egész eltörött... Azt állítja egy fiatal művész, hogy ők már ebben a tudatban nőttek fel. Az ő generációja már nem lát egészeket, csak a szilánkokat formázgatja, hátha mu­tat valami értelmeset, értelmezhetőt a kaleidoszkóp. Voltaképpen mindenki ezt csinálja. Mert azt is halla­ni, igen régen volt, amikor minden egész eltörött. A darabok pedig - jóllehet szétszóródtak - nem vesztek el. Lehet rakosgatni bátran. Kinek mi jön ki belőle. És ha lehet felelőssége egy felnőttnek, az talán éppen az lehet, hogy miként segíti ebben a kirakós játékban a gyerekét. Aligha lehet jó stratégia, ha arra tanítgatja: a világ nyomorult, taposnia kell annak, aki ötről a hatra akar jutni. Mint ahogy az sem jó tanítás, ha ennek el­lentétjeként azt rágja: csak a hagyományos értékek az irányt mutatóak, szeress, szenvedj, remélj. Az egyik olyan hideg, a másik annyira elveszi a kedvet az élet tevőleges birtokbavételétől. Mert az igazságok sokfé­leségét rejtheti a kettő közötti átmenet. A szép és igaz életet, magát. A hét embere Selmeczi Iván aki „örökölte” a volánt Nyár, víz, lendület Fotó: AP Szalóczi Katalin Az idén ünnepli fennállásá­nak századik évfordulóját a Miskolc Városi Közlekedési Rt. Hétfőn felavatják a cég­zászlót, kiállítás nyílik, jú­nius 2-ára könyvalakban is megjelenik a múlt, a szín­házban rendezendő cente­náriumi ünnepségen már a 100 év történetét megörökí­tő filmet is bemutatják. Közben pedig járnak a bu­szok, villamosok: viszik to­vább a tradíciókat. A helyi autóbusz- és villamosháló­zatot üzemeltető cégnél nem ritkaság, hogy egy csa­lád több tagja is innen kap­ja, kapta kenyerét. Ilyen a most harmincegy éves Sel­meczi Iván famíliája is.- Most nyolcadik éve ülök a kék buszok volánjai mellett. Az édesanyám 1959-től dolgozik itt, az idén megy nyugdíjba, ’72-től ő az igazgatói titkárnő. De már az ő szülei is a közleke­dési vállalatnál dolgoztak. Anyai nagyapám itteni tizenöt évét villamoskalauzként kezd­te, majd villamosvezetőként folytatta, később - még születé­sem előtti korai haláláig - el­számoltató pénztáros volt. Anyai nagymamámat megözve­gyülése után vették fel a cég­hez, ő tizenhat esztendőt hú­zott itt le, kezdetben raktári se- gédmunkásként, majd az áramátalakítóban segédelektri- kusként. Az ő bátyja pedig 1940-től 1960-ig volt villamos­vezető. Ezek alapján, már szinte sejtem, hogy Selmeczi Iván gyerekkorától buszvezető sze­retett volna lenni.- Úgy is van. Jóllehet az apai nagyapám elégszer pró­bált lebeszélni róla, mondván, mire én felnövök, addigra már nem buszon, hanem helikopte­ren közlekedenek majd az em­berek. De én változatlan lelke­sedéssel nyomakodtam előre az Ikarus 620-ason, hogy a so­főr bácsi mögötti deszkán tér­depelve leshessem minden mozdulatát. Emlékei között kutatva egy­szer csak felidézi: egy alkalom­mal, még kissrácként, egészen közelről is sikerült „tanul­mányoznia” kedvenc járművét. A piacról jöttek a nagymamá­val, amikor a vezető olyat féke­zett, hogy ő hasra esett, és el­nyúlt az ülések között. Beszélgetésünk során kide­rül, nem nyílegyenes pályán ju­tott a buszkormány mögé. Előbb „igazi” szakmát kellett szereznie. Autószerelőnek nem jutott be, így háztartásigép-sze­relő lett. A GELKA-nál dolgo­zott, majd egy ipari hűtős cég­hez került, de oda már gépko­csivezetőnek, minthogy időköz­ben a honvédségnél megszerez­te a jogosítványt. Előbb kiste­herautót, majd mikrobuszt ve­zetett. Innen az ÉPFU-hoz ment át, ahol már komoly te­herautót bíztak rá. Három hó­nap után - mikor sikerült meg­szereznie a pályaalkalmasságit -jelentkezett az MVK Rt. előd­jénél. Beiskolázták az ATI-hoz, s letette a csuklósbuszhoz szükséges vizsgát is.- Kedvenc járatom eddig a 101-es volt, de most, hogy lerö­vidült, és olyan sok helyen meg szeretnék feljutni a buszra. De van olyan utas is, aki élete minden keservet, ránk, vezetők­re zúdítja, indokolatlanul. Kérem, meséljen el egy esetet.- Pár napja történt, a 101/B-sen teljesítettem szolgá­latot, s megvártam egy távol­ról a megálló felé futó asz- szonyt. Miután felszállt, ne­kem esett: sosem várják be a 101/B-s sofőrjei, hogy át tud­jon szállni a 3-asról. Pedig őt otthon három gyerek várja, és a férje is munkanélküli... Érdekel, milyen különös cselekkel igyekeznek az utasok kijátszani a vezetők éberségét.- Most, májusban a márciu­si szelvénnyel próbálkoztak már többen is, úgy, hogy csak a hónap két első betűje látszik ki az ujjuk alól. A közelmúltban egy 1991-ben érvényesített di­ákigazolvánnyal akart valaki utazni, de olyan is akadt már, hogy a diákigazolvány 1918-as tűzoltópecséttel volt „hite­lesítve”. Egyszer Selmeczi Ivánt is elkapták az ellenőrök, igaz gye­rekkorában. Azt hívén, hogy az édesanyja után járó ingyenbér­lete minden járatra jó, felszállt a „ZS” jelű buszra. Az ellenőr világosította fel, hogy tévedett. Kellemetlen élményként ma­radt meg benne, hogy nem te­kintettek el a büntetéstől. Kü­lönösen, hogy hiába telefonált az édesanyjának, „intézze el” a dolgot, ő nem vetett be semmi­féle protekciót. Kifizette a 200 forintot, majd levonta a fia zsebpénzéből. „Nagy pénz volt az nekem akkor” - emlegeti még mindig bosszankodva. kell állni, már kevésbé vonz. Szeretem a változatosságot, így jobb is számomra, hogy mindig más vonalon vagyok. Ezért nem vonzott példáid soha a vil­lamos, mert annak nagyon is kötött a pályája. No meg az zö­rög, csörög és hideg. Csak egy nappal korábban, délben tudja meg, hogy más­nap hol teljesít szolgálatot, és milyen beosztásban. Beszélge­tésünk napján hajnali 3 óra 40- től dolgozott háromnegyed 9-ig, aztán 12 óra 20-tól folytatta délután 4-ig. Elárulja: nem minden mos­tanában bevezetett változást talál jónak, de a szolgálati elő­írást akkor is be kell tartania. O például az első ajtón való fel­szállás és ellenőrzés helyett in­kább a hagyományos jegyellen­őrök számát növelte volna.- Ingerültebbek lettek az utasok, és gyakran meg is ér­tem őket. Különösen, amikor saját bőrömön érzékelem a ké­nyelmetlenséget, például ami­kor a két kisgyermekemmel

Next

/
Oldalképek
Tartalom