Észak-Magyarország, 1997. május (53. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-03 / 102. szám
Kilátó ÉM-interjú _______________ A magyar szülők legtöbbje nem tartja aggályosnak, ha lekever egy, vagy> akár két pofont a gyermekének. Ugyanez a helyzet a szexuális zaklatással II. oldal ÉM-rSport_________________ N ikolettának az anyák napjáról eszébe jut, hogy> a régi óvodájában egyszer készített ajándékot. De ő volt az egyetlen, akinek nem volt kihez futnia. III. oldal Elég régóta tudom már, hogy’ az emberi butaság mérhetetlen. Ennek ellenére fölkapom a fejemet fajtám egy'-egy’ agyhágyköves sötét foltjának megjelenésekor. VII. oldal Tavaszi találkozás Fotó: Dobos Klára A hét embere Bendik Attila, a diákjogi szószóló Szabó Nóra Ma fejeződik be a fővárosban az első „hivatalos” Országos Diákparlament háromnapos programja. A több mint 2000 küldött között részt vesz a munkában Bendik Attila, a kazincbarcikai 105. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola diákbizottságának (IDB) elnöke, aki harmadik évfolyamos autószerelő-tanuló, és életkorát így határozza meg: „három hónap múlva 18 éves választópolgár leszek”. Bendik Attila idén februárig az IDB tagja volt, s mivel a korábbi elnök negyedikes, érettségire készül, választást tartottak az intézményben. Attilát a négy elnökségre alkalmas tanuló egyikeként megkérdezték, vállalná-e a vezetést, és ő elfogadta a jelölést. Az IDB, majd az iskola közgyűlése is mellette voksolt. Emlékei szerint néhány pedagógus igencsak rácsodálkozott a győzelmére, de azt elismerték: „elég nagy szája van hozzá”.- Az elődöm egy lány volt, szerintem remekül csinálta. Akkor indult be itt igazán a diák-érdekképviselet és a bizottsági munka. Én szeretném folytatni, amit elkezdett, és még jobbá, szervezettebbé tenni az IDB tevékenységét. Az IDB az iskolai önkormányzat. Nálunk működik a demokrácia, nem az van, amit a bizottság akar, hanem amit a diákok szeretnének. Bizottsági üléseket kéthetenként tartunk, az olykor három órán át is tartó iskolai diákközgyűlést pedig kétszer hívjuk össze egy évben. Olyankor beindul a problémák sorolása, és az iskolai vezetésnek meg nekünk muszáj válaszolni a felvetett kérdésekre. Attila Edelényben lakik. Kiváló tanulmányi eredménnyel került be a barcikai szakközép- iskolába, és fontosnak tartja megjegyezni: nem bánta meg, hogy a nevelőapja szakmáját választotta. Érettségi után még a technikusi ötödévnek is nekivág, sőt, minden vágya főiskolára vagy egyetemre kerülni. Egyelőre nem gondol a legrosszabbra, a munkanélküliségre.- Minimum szakmám és érettségim lesz, aztán majd visz a víz. Remélem, jófelé. Jó szakma ez, én pedig nagyravágyó vagyok, valószínűleg vállalkozni fogok, saját műhelyt nyitok. Néha még álomnak is túl szép, hogy minden összejön: nyelvvizsga, felsőfokú végzettség. De ez távoli. Most még a meglévő elfoglaltságom is igen kemény. Reggel hatkor eljövök otthonról, az órák negyed háromig tartanak, aztán jönnek az intézni, szervezni valók, legalább este 6 óra, mire hazabu- szozom. Akkor még tanulni kell, mire végzek, már csak dőlök az ágyba, nincs kedvem semmihez. Pedig imádok bica- jozni, zenehallgatásban „mindenevő” vagyok, a kalandregények is lekötnek. A lányok? Én is vonzódom hozzájuk, amikor alkalom - iskolai rendezvény - adódik, együtt is vagyunk, de nem eléggé komolyak a kapcsolatok. Talán én nem vagyok olyan ragaszkodó, mint a lányok, de úgy érzem, vannak fontosabb dolgok is, mint a nők... Az elnöknek sok a barátja, s annak örül a legjobban, hogy akik korábban nem kedvelték, azokkal is jobb a kapcsolata. A tanárok is általában bíznak benne, s egyáltalán: jó ez a suli, nem cserélné el másikra. Attila nemrégiben részt vett a sátoraljaújhelyi diákvezetói továbbképzésen. A parlamentre a kollégiumi diáktanács elnöke, Deme Adrienn is elkíséri, de van itt még egy „fontos nő”: Fehér Józsefné, aki a bizottság mellett amolyan híd a diákok és a tanárok között, az ő védangyaluk. A parlamenttől nagyon sok új tapasztalatot vár, leginkább a diákjogok érvényesítése és a pénzügyek kezelése érdekli, véleménye szerint ezekkel van a legtöbb gondjuk. Attila úgy tudja, a fenntartónak diákonként 200 forintot kellene adnia, hogy az IDB gazdálkodhasson vele, de 1150 tanuló esetében a 60 ezer forint mindenféleképpen kevés, nagyon hamar elfogy.- Gondoltunk arra is, hogy önálló szervezet leszünk, és szponzorokat keresünk, de tartok tőle, ebből semmi nem lesz, ugyanis az önállóság óriási munkával jár, ami a tanulás mellett már sehogyan sem oldható meg. így aztán marad a tárgyalás: le kell ülnünk az iskolaszékkel, és legkésőbb szeptemberben közös nevezőre jutni az anyagiak dolgában. Aztán itt vannak a diákjogok. A tanárok nemigen foglalkoznak ilyesmivel, véli a fiatalember. Alihoz egy új pedagógus generáció kellene, és legalább 10 év, hogy „majdnem felnőtt” egyenrangúakként, és ne gyerekekként kezeljék őket. Persze, most is sokan vannak, akik megértik a problémáikat, és együttműködnek velük, de jónéhányan féltik a tekintélyüket, és a diákjogok hangoztatásakor a kötelességgel, azaz a tanulással vágnak vissza.- Mi már nem szívesen viselkedünk gyerekként, a tanárok viszont nem engedik, hogy felnőttek legyünk. Azt sem veszik tudomásul, hogy nekünk meg kell tanulnunk az övéikkel azonos jogokkal élni, hiszen a felnőttkor küszöbén állunk. A tisztelettel nincs gond, de már érezzük, igényeljük az egyenjogúságot. Magyarországon még nagyon messze vagyunk a diákjogok elismerésétől. Viszont rengeteg a diákszervezet, fontolgatjuk a jelentkezést az Országos Diákunióba, esetleg a BIT-hez is lehetne csatlakozni, bar mi nem nagyon szeretjük a politikát, azt, hogy nem tudnak semmiben megegyezni, csak egymást szapulják. Szerencsére mi az IDB-ben egész másként csináljuk! Sárika választ Filip Gabriella Botrány! Gyalázat! Diktatúra! Dabas-Sári! - mondja egy szuszra. Aztán újra és újra. Fokozni már nem tudja, a keserű indulat csak ismételteti vele a szavakat. Botrány? Az. Óriási! Ami itt történik, az példátlan. A demokrácia megcsúfolása. Egyesek azt hiszik, mindenbe beleszólhatnak. Nekik mindent szabad. Tönkre tehetnek embereket, családokat, gyerekeket... Belegázolhatnak mások becsületébe. És így tovább, és így tovább... Botrány, gyalázat, diktatúra, Dabas-Sári! Flogy mi is?! Azt csak Dabas-Sári sejteti. Szóval visszaigényelte az egyház az iskolát?! Dehogy! Nem is volt ez soha egyházi iskola! Miért igényelték volna vissza?! Csak azért mondja, mert ott is országos botrány volt. Ebből is az lesz! Mert nem hagyják magukat. Ha kell, a végsőkig harcolnak az igazukért - az igazgatójukért! Hogy mi is történt tulajdonképpen Sárikáéknál?! (Nevezzük hősünket Sárikának, mert nevét nem adja a panaszához, de így legalább lesz valami szerepe a történetben Dabas-Sári- nak is.) Semmi különös nem történt Sárikáéknál. Mindössze annyi, hogy az ötéves ciklus vége felé közeledve iskola- igazgatót kellett választani. Ezért annak rendje és módja szerint kiírta a pályázatot a fenntartó. Szokásos szabványszöveggel. Csábító ajánlatok nélkül. De aki hallott már valamit a mai iskoláról, tudja: nem lehet itt ígérgetni. Nem parádés diadalmenet az iskolavezetés. Mégis mindig vannak, akik beadják a pályázatukat. Mert megszállottak, kalandvágyók. Szeretik a kihívásokat. Mert nem tudnak nemet mondani a kollégák unszolására. Mert hisznek abban: lehet ezt jobban is csinálni... Pedig tudják, mit vállalnak. Először is - mint jelölt - állniuk kell a tanárok vizsgáló tekintetét. A szülők képviselői előtt is megmérettetnek. Aztán jön a szakmai bizottság. A világon mindenki, aki csak kapcsolatban áll az iskolával, véleményt mond a pályázóról. Épp' csak a gyerekek nem szavaznak. Még szerencse! Mert lehet, hogy tíz-húsz év múlva azt a tanárt emlegetik majd hálával az egykori diákok, aki követelt, aki nem engedte a lazaságot, akinél minden órára készülni kellett, de most azért csak jobban szeretik azt, akinél el lehet dumálni az órákat, aki kissé szórakozott, észre sem veszi, ha puskáznak. Persze, mit tudnak a gyerekek az igazgatóról? Hiszen alig van néhány órája. A legtöbb diák csak a tanévnyitón meg a tanévzárón látja, meg ha véletlenül összefutnak a folyosón. Esetleg úgy ismerik mint mumust, akinek felemlegetésével riogatni szokás a rosszakat. (Pedig régen rossz, ha a nevelő mással akar neveltetni.) Viszont a tanároknak egyáltalán nem mindegy, kinek az igazgatása alatt dolgoznak. Nyilván olyan vezetőt szeretnének, aki képes menedzselni az iskolát. Aki megszerez mindent, ami a nyugodt munkavégzéshez szükségeltetik. Aki olyan iskolát teremt, hogy minden szülő oda akarja beíratni a gyermekét. Ezért az igazgató a legjobb tanárokat hozza az iskolába. (Természetesen a gyengébbeknek megköszöni a munkáját, és új embert keres a helyükre.) A legjobbakból is igyekszik a legtöbbet kihozni. Ha teheti, bejár az órákra, rendszeresen hospitál, megkérdezi a tanárokat, megtettek-e mindent azért, hogy ne bukjon meg a gyerek, hogy a jó jeles, a jeles kitűnő legyen. Szakértőket hív az iskolába, hogy tanácsaikkal segítsék kollégáit. Szakmai napokat szervez. Továbbképzéseket. Mit tudom én, mit ki nem talál - csak azért, hogy jobb legyen az iskola. INo, nem biztos, hogy mindenki szereti az ilyen iskola- igazgatót, és egyáltalán: ezt a vezetőtípust, jó szöveg ez a „követelek, mert becsüllek", meg „teher alatt nő a pálma", de néha nem bánná az ember, ha nem becsülnék olyan nagyon, meg nem néznék pálmának... Sárika szerint a fenntartó olyan vezetőt akar a nyakukra ültetni, akit ő egyáltalán nem támogatnak. Bár ő is tudja, ha egy magáncég tulajdonosa jelölné ki a vezetőjét, senkinek egy szava se lehetne. Mindenki úgy teszi tönkre a saját vállalkozását, ahogy akarja. Fel se merülne, hogy megkérdezzék az alkalmazottakat, ők vajon kit szeretnének. Nehogy már olyan valakiért kezdjenek el harcolni, aki mellett főállásban szunyókálni lehet! Persze, persze, igaza van Sárikának: ez egy iskola. Ez más világ. Itt szó sincs üzletről, meg nyereségről. Itt csak az ember számít, a gyermek, a jövő. (Ez is elég nagy tét.) A fenntartó pedig nem valami magánvállalkozás, hanem az ön- kormányzat. A képviselőket meg Sárika választotta - és a többi szavazó. Most meg a képviselők döntenek. Ha gondos gazdaként valóban jó vezetőt választ a testület - akkor Sárika aggódhat: hátha az új igazgató mértéke szerint kevésnek találtatik. Ha meg csak szavazógép módjára működnek a képviselők, és mellétrafálnak - akkor is sírdogál- hat Sárika: miféle felelőtlen emberekre bízta képviseletét. Hogy választott, amikor ő választhatott?! Egyébként nem lett botrány. Elcsendesedtek az indulatok. Sárika sem dabas-sárizik, mert ugyan tőle függetlenül, de az elvárásainak megfelelően döntött a képviselőtestület. Teljesen szabályosan. De hogy jól vagy rosszul? No, ez az a kérdés, amit nem lehet szótöbbséggel megválaszolni.
