Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-22 / 68. szám
ÉM-inferjtf A pártok hajlamosak rövid távon — ’98-ig —gondolkodni. Pedig bizonyos folyamatok ennél hosszabb ideig tartanak, bizonyos gyümölcsök csak később érnek be. II. oldal ÉM-rip«rt__________ _ Ú jabb és újabb kérdések vetődnek fel: miért éppen a Gárdonyi igazgatójának kell mennie? Miért nem a 45-öst csatolják a régi, téglaépítésű iskolához? III. oldal yferáSm1 ______________ Nyilas Atilla kötete kívül-beliil narancsvörös. Az utóbbi nyilván nem a lapokra, hanem a textus emotív, hangulati „színére” értendő. VII. oldal faszra várva Fotó: Bócsi Krisztián A hét em Prókai Béla az első, megyében kinevezett dandártábornok Nagy Dezső ^'ókai Bélát, a Miskolci Ha- tarőrség vezetőjét eddigi Pályafutásának elismerése- 7ent március 15-én Göncz ^Pád köztársasági elnök öeyezte ki dandártábornok- naÚ Mint a frissen kinevetett vezetőtől megtudtuk: a aandártábornokot kineve- míg az alacsonyabb be- ?s*tásúakat - egészen a tárnoki rangig - előlépte- I • Az viszont tény: a tény- j®_Ses beosztást nézve első- Sent kapta meg ezt a címet “°rsod-Abaúj Zemplénben. ,a.Ha kívül csak egy dan- i ^áboruok teljesít szolgá- ®t°t Sátoraljaújhelyen, de p nem a megyénkben telje- szolgálata alatt nevez^nt mondja, egy gyermekkori V^ény hatására lett határőr: mikori általános iskoláját gyanis a Miskolci Határőrke- T* - a mostani szervezetük lri 6 ~ támogatta. Több alka- a Pmal is sátrakat, eszközöket tak az iskolásoknak a kirán- ‘asokhoz, táborozásokhoz, s rark ^eÚ)thetetlen élmény ma- ® a számára, amikor felkelhették a laktanyát is. Egy Iptf látogatás alkalmával szü- ellf frneg az addig is érlelődő határozás: határőr lesz. kol • ^ a bizonyos általános is- t egyébként Miskolcon jár- knw’ csakúgy mint a középisk fb 1962-ben hívták be a sorat°nai szolgálatra. Innen egyenes út vezetett a tiszti iskolai felvételiig. Miután végzett, a tiszti pályát egy Baranya megyei Ids faluban, Óidon kezdte, majd Siklóson és Pécsett folytatta. Ekkor jelentkezett a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, ahol 1975-ben végzett. Bár szeretett volna visszakerülni Pécsre, azonban Kiskunhalasra irányították, ahol a kerületi parancsnok helyettese lett - akkor még alezredesként.- Egyébként - teszi hozzá - ez volt akkoriban az egyik legveszélyeztetettebb határszakasz. Ugyanis az akkori Jugoszlávia, mivel a szocializmus építésének egy sajátos útját járta, sok határsértőt segített tovább, így az ott szolgálatot teljesítő határőrök sem unatkoztak. Kiskunhalason teljesített szolgálatot 1983-ig, majd végül (amire mindig is vágyott) Miskolcra került. Már korábban is kérte ezt az áthelyezést, de hát nem úgy van az katonáéknál, hogy az egyéni érdek a meghatározó. Ide kerülését követően öt év múlva kinevezték kerület-parancsnoknak, rá két évre pedig ezredessé lépett elő, két hete pedig már dandártábornokként szolgál tovább.- A dandártábornoki cím egy rendfokozati kategória - magyarázza. - Evekkel ezelőtt rendszeresítették, melyet a határőrigazgatók a megyei főkapitányokhoz hasonlóan viselhetnek. Most engem ért ez a megtiszteltetés. Ugyan még csak néhány napja mondhatja magáénak ezt a rendfokozatot, de azóta is folyamatosan kapja a gratulációkat telefonon, levélben, illetve személyesen is.- A tábornoki csillag nagyobb felelősséget jelent, nagyobb odafigyelést és példamutatást követel a munkában - vallja a dandártábornok, aki hozzáteszi: az élet más területein nem jelent előjogot a kinevezése.- Ezt a címet, talán a testület elismeréseként kaptam, hiszen a miskolci határőr állomány évek óta egyenletesen jó teljesítményt nyújt és eredményesen oldja meg a szolgálati feladatait is - mondja, majd mikor azt kérdezem, hogy azt kapta-e a határőrségtől, amit gyermekfejjel várt, hosszú csönd után katonásan egyenes választ ad: „elégedett vagyok a több mint 35 éves pályafutásommal, a szervezetnél megtaláltam a számításomat, érzelmileg nagyon erősen kötődöm a határőrséghez. Úgy érzem, a testületben mélyebb baráti kapcsolatok alakultak ki az évtizedek során, és ezek a belsőbb emberi kapcsolatok erősebbek mint máshol”. A határ őrzése teljes embert kíván, nem sok szabadideje van egy dandártábornoknak, ám azt a keveset is megpróbálja hasznosan tölteni. Tudományos munkával foglalkozik esténként - természetesen a hadtudomány terén. De emellett a vezetés-szervezés sem áll tőle távol. Cikkeket publikál mindkét témában: ez a hobbija. Szereti a rejtvényeket, a jó könyveket, s mostanában a hétvégeken kertészkedik is: gyümölcsfákat gondoz.- A jó szellemi erőnlét feltétele a jó kondíció - mondja, s mint szavaiból kiderül, ő az úszást választotta, amikor csak teheti, erre is fordít némi időt. Természetesen a család is tolerálja a nagyfokú elfoglaltságot. A dandártábornok felesége is ismeri a belügyi munka sajátosságait, így aztán senki sem bitorolja jogtalanul a marsall- botot.- Nálunk munkamegosztás van - válaszolja nevetve, majd kérdésünkre elárulja: a családjából senki sem szándékozik - az ó példáját követve - a határon őrködni. Káosz Méhes László A Mecénást egy egész ország várja... Veszekedések, türelmetlenségek, hántások és szidalmak oldódnának fel megjelentével, semmivé oszlana a mindenben és mindenkiben kétkedő bizonytalanság, nem lenne ez az egymást taposó és eltaposó, minden áron érvényesülni akaró vágy. Egzisztenciális konfliktusok nem törnének létünkre, nem tennék tönkre idegrendszerünket, s mindennapjaink életigenlő ünnepek volnának. Megszentelt napok, amikre öröm virradni, s ugyanilyen öröm várni hogy véget érjen. Ha akadna akár csak egyetlen valaki is, aki magára vállalná mindannak a problématömegnek a megoldását, amivel, úgy tűnik, képtelenek vagyunk megbirkózni... Hu, remény, szeretet. Bor, búza, békesség. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Egységben az erő... A jelmondatok előttünk állnak, a tartalom azonban egyre inkább hiányzik a megkopott fogalmak mögül. Amióta ugyanis nem kell szóvirágok mögé rejteni a valódi mondanivalót, amióta nem a sorok között olvasva kell a tényekre rábukkanni, amióta nem cenzoroknak írunk és nem lehallgatóknak beszélünk... Azóta kételkedve fogadjuk a kimondott szó igazát. A „hit" sokakat megcsalt, tett tönkre sorsokat, s nem feledhetjük: a félre, vagy másként értelmezett, félre, vagy másként magyarázott elvakultság kódolt üzenetét követve ezrek és milliók pusztultak el. A „remény", az egykor oly' magasztos szó ma már senkit nem int türelemre és megértésre; hasonlóképp' a „szeretethez", amely a polgárosodó individualizmus magányában inkább a személyiség gyengeségét, mint odaadást takar. Míg a jóság: nagy képű leereszkedést a gyengéhez és elesetthez... A „bor" és a „búza", mint a földművelő ember jólétének és áldozathozatalának sajátos szimbóluma ugyancsak romokban hever. Talán még azok számára is, akik a földből veszik a kenyerüket. Az üdvtörténeti bor-vér, kenyér-test áldozat áldozatellenes adó-tb, kvóta-támogatás követeléssé vált, s a „békesség" nyugalma helyett épphogy a békétlenség napjai következnek... Az „egy mindenkiért, mindenki egyért" mondanivalója darabjaira hullott, mióta meggyőződéssé vált, hogy saját életéért, annak alakulásáért és minőségéért mindenki önmaga felelős. Kizárólagosan és egyedül. Az önösség viszont nem zárja ki, sőt megköveteli - egyben bocsánatos bűnné teszi - a mások maradéktalan kihasználását, a törtetést a magánérdek érvényesülése érdekében. Botorság lenne tehát feltételezni a szolidaritást, az ellenszolgáltatást nem váró segítséget?... S hogy „egységben az erő"? Ezt nem a magyar mentalitásnak találták ki. Tudhatjuk ezt Karácsony Sándor óta, aki - a századelőn a magyar észjárásról fogalmazva - szalmaláng-léleknek, s örök széthúzástól sújtott vándornak jellemezte a nemzetet. Olyannak, amely összetartás híján újra meg újra elbukik, de a bajban magára - egymásra - találva újra meg újra talpraáll... Most újra Mecénást váró hónapok elé nézünk. Várjuk azt, aki magára vállalná a mostanra hatalmassá nőtt mindennapi problématömegnek a megoldását, amivel, úgy tűnik, képtelenek vagyunk megbirkózni. Igaz, az önrendelkezés évei alatt kissé elfáradtunk és megkeseredtünk, lelkesedésünk pedig végzetesen megkopott. Csak a türelmetlenség okozta bizonytalanság érzése fokozódik, s ölt olykor hisztérikus méreteket. Gondoljunk csak a friss emlékű bankbotrányra! A tömeghisztéria már csak azért is meglepő, mert úgy hisszük, tudjuk, hogy a globális méretű kommunikáció - a tömegével fogható műholdas és kábelcsatornák, a számítógépes világhálózat, a nyomtatott és elektronikus sajtó - hétköznapjaiban nem eshet meg az, hogy bármit is eltitkolhatnak előlünk. Nem létezhet olyasmi, amiről ne szerezhetnénk idejekorán tudomást. Csakhogy változatlanul tárgyalnak zárt ajtók mögött - a kívülrekedtek számára titkos - ügyeket; folynak a nyilvánosság elől elzárt egyezkedések és egyeztetések; eIbizon yta lanítanak az átgondolatlanul meghozott, majd visszavont törvények, a nem egyértelműen megfogalmazott rendelkezések; köztünk élnek az el nem számoltatott, vagy - bizonyíték híján - soha el sem számoltatható, tevékenységükben mégis megbukott felelős vezetők. Mindez fokozza annak tudatát, hogy valami nincs rendjén. Hiányzik a stabilitás. A közvélemény felé sugárzott, ám túlságosan is gyakran változó álláspontok nem csak vélt és vallott intellektuális és erkölcsi értékeinket kérdőjelezik meg, de azt az érzést keltik, hogy maga a világ vált kiszámíthatatlanná. Ebben a káosz-érzetű helyzetben azonban könnyen megeshet - s erre az utóbbi időben egyre többen hívják fel a felelős politikusok figyelmét hogy a mindennapokban tapasztalható bizonytalanság helyett a tömegek a számukra legkiszámíthatóbb, legegyértelműbb kiutat keresik - így nem kizárt, hogy szélsőséges ideológiák hálójába kerülhetnek. Az átpártolt kiábrándultakkal később aztán igencsak nehéz lesz elhitetni, ki is az igazi Mecénás... .0
