Észak-Magyarország, 1997. március (53. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-12 / 60. szám
A Könyvesház Kft. kazincbarcikai könyvesboltjának kelendő könyvei Juhász Gáborné boltvezető közlése alapján. 1. Walter H.: Hitler. 2. D. Carnegie: Sikerkalauz 1-IMH. (Gladiátor). 3. D. Steel: Ha a háborúnak vége (Mecenas). 4. W. C. Andrews: Sápadt gyöngy (I. P. C.). 5. J. Sandford: Hideg vér (j. 1. X.). 7. E. Aronson: A társas lény (Közgazdasági és jogi Kk.). 8. T. Keneally: A törtető (}. L. X.). 9. Walter Schedenberg emlékiratai (Zrínyi Kiadó). 10. Katona V.: Első Windows könyvem (Sors Bona). Kellemetlen csalódás érheti azokat az olvasókat, akik Ágota Kristóf regényfüzérének újabb darabjaitól a világsikert aratott, 1989- ben magyarul is megjelent remekmű, A nagy füzet folytatását várják. A bizonyíték és A harmadik hazugság nemcsak műfajában, elbeszélői technikáiban és nyelvezetében, de történetében is radikálisan eltér az első regénytől. Az egymást követő, egymásra épülő fikciók sorra felülírják az előzőeket. Ám, mint látni fogjuk, e játék korántsem öncélú. A nagy füzet Nagyanya padlásán van elrejtve. E füzetbe jegyzik le az unokák — egy vidékre menekített ikerpár — száműzetésük történetét: szűkszavú, többes szám első személyű fogalmazásokat, amelyekkel szemben az egyetlen követelmény — mint írják — az, hogy igazak legyenek. Háború van, az iskola bezárt, a gyermekek önmagukat tanítják. Egyedüli forrásuk egy lexikon és egy kötet Biblia. Fogalmazásaik így egyszerre szócikkszerűek, egy- egy témát, eseményt a tényekre szorítkozva, érzelmektől és ítéletektől mentesen rögzítenek, s ugyanakkor e történetek óhatatlanul az erkölcsi példázat jellegét is öltik. A tényszerűség és a példázatszerűség izgalmas feszültsége vezeti tekintetünket fogalmazásról fogalmazásra, bevezetve bennünket egy, a második világháború végi Magyarországra (pontosabban Kőszegre, amely alkalmasint Kristóf gyerekkorának is helyszíne) nagyban emlékeztető, hadirokkantakkal, erkölcsi nyomorékokkal, szexuális aberráltakkal teli világba. Nem pusztán túlélési technikákat tanulnak az ikrek viszolyogtató gyakorlataik és kalandjaik során, hanem a törvényen kívüliség kultúráját. Mint mondottuk, mi, olvasók úgy éljük meg a regény befogadását, mintha bevezettetnénk egy világba. Ám, egy percre becsukva a könyvet, akár úgy is pontosíthatunk: e képzelt világot mi magunk hozzuk létre, folyamatosan kiegészítve azt az olvasottakból nyert tudásanyaggal és saját okoskodásaink eredményével. Regények olvasásakor egyezséget kötünk a szöveggel: olvasóként úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy valóban a gyerekek mesélik a történeteket (bár közben Ágota Kristófra is gond o - lünk), s hogy e történetek valóban igazak (bár tudjuk, hogy mesék), cserébe pedig egy borzalmas, ám egyre teljesebb és rendezettebb világot kapunk. E cinkos egyezség emeli a szöveget a regény rangjára. Á második rész előbb finoman, majd egyre radikálisabban megszegi ezt az egyezséget. Már az is zavarba ejtő, hogy a különvált ikerpár Magyarországon maradt tagjáról többé nem első személyű beszámolót kapunk. A fiatalember ugyan továbbra is szorgalmasan tölti meg feljegyzésekkel füzeteit, mégsem szól különösebb érv amellett, hogy ő volna az általunk olvasott szöveg elbeszélője is. A stílus színvonala látványosan esik: a korábbi, bravúrosan formált nyelvezetnek csak a kliséi maradnak meg, eredeti funkciója, az etikai problémákkal szembeni távolságtartás elvész, a hangvétel kellemetlenül moralizálóvá válik. A vulgárfilo- zófiai eszmefuttatások, a magánéleti konfliktusok és az érzékiség szemérmetlen, de érzelemteli leírása, s végül a történelmi keretnek, az ötvenes évek terrorjának ítéletekkel terhelt bemutatása: mindezek a szálak meglehetősen durva szövetet alkotnak. A bizonyíték rossz, illetőleg rontott szöveg: az első régénybeli ikerpár ennél lényegesen jobban tudott írni. A bomlás jelei a történeten belül is hamar megmutatkoznak. Az emigrált fivér mintha visszamenőleg is megszűnt volna létezni. Bár a cselekmény néhány órával az első regény utolsó jelenete, az elválás után folytatódik, mégis mindenki úgy kezeli az otthon maradt Lucast, mintha mindig is egyedül lett volna. Később azután egyre többször szóba kerül az eltűnt Claus (a két név egymás anagrammája!), de mindig csak Lucas emlékszik rá. Jó olvasóként már épp gyanakodni kezdünk, hogy e téren is megvezettek bennünket, amikor végül mégis felbukkan Claus — igaz, ekkorra Lucast veszítjük szem elől. E ponton mégis úgy tűnhet, mégiscsak megmenthető az eredeti fikció, és a cím: A bizonyíték is erre a visszanyert bizonyosságra vonatkozhat. De legalább annyira utalhat a cím a regényt mintegy függelékként záró rendőrségi jegyzőkönyvre is. E dokumentum végképp érvényteleníteni látszik a két ikerről szóló történetet, s egyben teret nyit a harmadik regény fikcióinak is. Már-már de- tektívregénybe illő fordulatokkal derül ki, hogy a nagy füzetek tartalma megannyi hazugság volt, szerzőjük egyetlen, felnőtt személy, Claus, eredeti nevén Lucas, akinek viszont mégiscsak él egy Klaus nevű testvére, egy jelentős költő, aki Klaus Lucas néven publikál. Létre is jön kettejük között az oldalak százain át várt találkozás. Az olvasva-nyo- mozás eredményeképp a rejtély (vagy épp: rejtvény) megoldást nyer, helyreáll a világ megsérült rendje: az olvasó megnyugodhat. Ha kalandvágya engedi. Hiszen miért is kellene egy későbbi fikciónak jobban hinnünk, mint a korábbinak? Miért is kellene egy ennyire töredékesen szerkesztett művet a de- tektívregények mintájára olvasnunk? Az utolsó regény címe: A harmadik hazugság utalhat arra, hogy (a végleges változat szerint) három valótlan adatot ír az emigrált fivér az adatlapra, amely új identitásának hivatalos dokumentuma lesz — épp harmadikként testvére nevét adva meg -, de épp ennyire jelentheti azt is, hogy a történet sorrendben utolsó változata sem érvényesebb a többinél. Minden, ami a könyvben le van írva, hazugság. E hazugságokat ismétlődő, újra- meg újrarendeződő motívumok, a nevek, karakterek, események, helyszínek, szóhasználatok megfelelései kapcsolják egymáshoz. A Trilógia rendkívül feszes kompozíciójú mű: a rontott középső rész vezet át a fogalmazásokat író gyermek ikerpár fikciójától korosodó megfelelőik találkozásának történetéhez. És ami igazán izgalmassá teszi a könyvet: a motívumok állandó újrarendeződése, az újabb és újabb összefüggésekből nyert újabb és újabb jelentések nem engedik, hogy az olvasás során létrejövő való- ságtöredékek egységes és zárt világgá merevedjenek. (Magvető, 990 Ft) Mekis Péter 4 retterjesztésből kikopnak, zenei ismeretekkel és szakszerkesztőkkel nem rendelkező kiadók sorra jelentetnek meg külföldi zeneíróktól úgynevezett ismeretterjesztő munkákat — tömérdek szakmai hibával, lektorálás nélkül. A hanglemez- és kazettakiadás az a terület, ahol zenével a legtöbb pénzt lehet keresni. 1995-ben több mint 8 milliárdot költöttünk hanglemezre, illetve kazettára (a feketekereskedelem becsült adatait is számolva). Időközben megjelentek hazánkban is a nemzetközi cégek (CBS-Sony, EMI, PolyGram, WEA, BMG), amelyek a piac nagy részét pillanatok alatt elhódították. Az eközben katasztrofálisan menedzselt Hungaroton egyetlen értéke a monopólium évtizedei alatt felhalmozódott archívum anyaga maradt. Mivel az eladási feltételek közé sikerült olyan pontokat bevétetni, melyek a z archí- v u m megóvását célozzák és a jogutód ki- ____ -imá dót komoly- zenei lemezki- adás folytatására ösztökélik, a Hungaroton Classic változatlanul jelen van a piacon magyar művekkel és magyar előadóművészek felvételeivel. A világcégek elsődleges célja a már meglévő produkcióiknak Magyarországon piacot teremteni. Alig érdekeltek abban, hogy egy kis ország kis vásárlóerejére építve, hazai produkciókba pénzt és munkát fektessenek. Hangversenyéletünkben soha nem tapasztalt pezsgést indított el a kezdeményezés szabadsága. Budapest bármely világvárost megszégyenítő, bőséges komolyzenei koncertkínálata azt mutatja, hogy nemcsak ambícióval, de a tárgyi és anyagi feltételek megteremtésének képességével is rendelkeznek elegen. Talán többen is, mint szükséges volna, mert olykor túlkínálat van, egyeztetés pedig nincs. A koncertkínálat bővülésével egyidejűleg azonban sajnálatos szűkülés is tapasztalható. Az ide látogató külföldi vendégművészek „fogynak”. Látogatásuk lassan az egyetlen tőkeerős rendezvény, a Tavaszi Fesztivál idejére szorítkozik. E szűkülésnek csak részben oka az általános szegényedés. Legalább annyira ludas a rövid távú, egyetlen évre szóló költségvetési periodicitás, a tervezhetetlenség. Felettébb örvendetes viszont a szórakoztatózenei rendezvények kínálatának gazdagodása. Az úgynevezett könnyűzene bármely irányzata iránti igény ma Magyarországon kielégíthető, a pop, a rock és a dzsessz világsztárjai rendszeres vendégei Budapestnek — vállal- \ kozói alapon. E téren működik a piac. Az életmód változásával az éterbe sugárzó tömegmédia (a rádió és televízió) közvetítő szerepének, terjesztő funkciójának jelentősége megsokszorozódott. E folyamatot az utóbbi években még gyorsította az elszegényedés, amennyiben a zenekultúrát fenntartani hivatott és igénylő középrétegek egyre kevésbé képesek a helyárakat megfizetni, CD-t vásárolni. Á pénzügyi bizonytalanság mind a rádiónál, mind a televíziónál a saját készítésű zenei műsorok sorának megszűnését hozta. A gazdasági szorítás enyhítésére tett kísérletek áldozatául elsőként a kulturális-művészeti (ezen belül persze az igényes, tehát költséges zenei) műsorok estek. A rendezetlenség, a koncepciótlanság, az irányító szellem hiánya és a gazdasági összeomlás határán táncolás a magyar közmédiumokat teljes morális csődbe sodorta. Ez az állapot különösen tragikus annak a Magyar Rádiónak az esetében, mely hetvenesztendős fennállása alatt zenekultúránkban mérhetetlen jelentőségű szerepet játszott. De ha meggondoljuk, hogy a leghatásosabb tömegkommunikációs eszközről van szó, akkor ugyancsak aggódhatunk a Magyar Televízió zenei műhelyeinek életben maradásáért. A komolyzenei műsorok még ugyan tartják pozíciójukat. Csak az a kérdés, mi marad mindenből a 2-es csatorna törvényben előírt privatizálása után. A könnyűzenei műsorok tartalma és színvonala a Magyar Televízió szégyene. A műfaj ki van adva albérletbe kereskedelmi érdekeltségű magán produceri irodáknak. A Duna Tv felhagyott a — kezdetben egyértelműnek látszó — kulturális televízió eszményével. A rendszerváltás egyik — minden politikai irányzat által egybecsengően hangoztatott — kulcsmondata a civilszféra, a polgárok önszerveződéseinek kívánatos megszólt. A zenei élet szinte minden területén létrejöttek azok az egyesületek, melyek az adott terület szakmai érdekeit, véleményét, értékrendjét hitelesen meg tudták jeleníteni. Hogy e társaságok végül is miért nem lettek képesek a társadalmi élet fontos elemeivé, a szakma mozgatóivá válni? Az egyik ok: a politikusok árulása. A „divide et impera” a zenei területen tökéletesen működött. A szervezetek pillanatok alatt átpolitizálódtak és a (kul- túr)politikusokhoz való közelállásuk alapján rangsorolódtak. A szakmai szinten folyó érdekérvényesítés hitelét vesztette. A másik ok: az infrastruktúra hiánya. E szervezetek elődjei (némelyik kifejezetten jogelőd) ötven évvel ezelőtt szellemi és anyagi javaikkal (székházakkal, ingatlanokkal, részvényekkel) egyetemben belekényszerültek egy központosított, államilag fenntartott és irányított szövetségbe. Cserébe az állam örök időkre garantálta működtetésüket, biztosítva az infrastrukturális hátteret is. A rendszerváltás után viszont ezt a hátteret is „piacosította”, a működtetés garanciáit megvonta. Az ötven év előtti államosítás valójában most zárult le. Victor Máté (A cikk szerzője több éven át volt a Magyar Zenei Tanács elnöke. A* egyesület 1996. decemberi budapesti közgyűlésén bocsátotta vitára téziseit a magyar zenekultiíra állapotáról. A fenti részleteket szíves engedelmével közöljük.) a zenekultúrának két nagy át- /\ menet problémáival kell XJL egyidejűleg megbirkóznia. Az egyik világjelenség, ami általános értékválsággal jár. A hangkeltő és -átalakító berendezések, a hangrögzítési és -továbbítási technikák, a földrajzi távolságokat könnyedén áthidaló információs rendszerek robbanásszerű fejlődéséről van szó, ami a zene társadalmi szerepét alapvetően megváltoztatja. A számítógép, a szintetizátor, a sempler-ek elterjedése zenei produkciók előállítását, a digitális hangrögzítés pedig a minőségromlás nélküli másolást és sokszorosítást (ennek alapján a terjesztést) tette viszonylag egyszerűvé. Az éter „demokratizálása”, a kábelrendszerek kiépülése a továbbítást könnyítette meg, minek köszönhetően a zene napi fogyasztási cikké vált. A kínálat gyakorlatilag végtelen: bármiféle zene bármikor hozzáférhető. A másik nagy problémacsokor a rendszerváltással járó átalakulások összes következménye, melyben a zenei intézményrendszer irányítása és finanszírozása megváltozik, az értékrendek átalakulnak, a zenekultúra munkásainak egzisztenciális helyzete is új alapokra helyeződik (többnyire megrendül). A rendszerváltás egyik fő feladata — a szak- és közoktatás intézményhálózatát, valamint néhány, nemzetiként meghatározott intézményt nem érintve — a központosított állami struktúrák lebontása, az állami szubvenciók leépítése, a (kulturális-művészeti életben is) piaci viszonyok kialakítása volt. Legelsőként a zenemű-kereskedelem került sorra. Az eladott kottapéldányok száma egyre kevésbé tükrözi a valóságos felhasználást, mivel a kották illegitim sokszorosítása (fénymásolás útján) rohamosan elterjedt, kiváltképp a zeneiskolák és énekkarok gyakorlatában. E jelenség nem azonos a kalózkazet- ta-másolással, hiszen célja nem adómentes profitszerzés, hanem a világpiaciakhoz közelítő zeneműárak okozta sokk kivédése. A kortárs magyar zeneművek kottakiadása gyakorlatilag megszűnt. A magyar művek így szorulnak ki lassan a nemzetközi koncertéletből. A másik fontos terület, amely a tulajdonosváltás, a piaci viszonyok uralomra jutása miatt ugyancsak alapvető publikációs gondokkal küzd, a nemzetközileg elismert magyar zenetudomány, a zenei ismeretterjesztés. A zenei szakkönyvkiadás gyakorlatilag megszűnt. Miközben a szakmailag kiváló, nagy tudású magyar szerzők a zenei ismeSikerlista
