Észak-Magyarország, 1997. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-12 / 36. szám

„A komoly, drámai művek mellett a: embernek szük­ségé. van vidámságra, könnyű .szórakozást nyújtó da­rabokra, is. Csináld jól a: egyiket, és élverd a mási­ket." Az olasz reneszánsz mester, Adriano Banchieri őszinte szavai akár ars poeticájául is idézhetők. A ró­la elnevezett nagyszerű énekegyüttesre méltán büsz­ke lehet Nyíregyháza. Az előző nyáron megjelent el­ső CD-iemezük a fenti mottó jegyében született. Hall­hatunk tőlük sokszínű madrigál-keresztmetszetet a névadó szerzővel indítva, majd Lassúitól Hassleren át Josquin des Pres-ig, GesuaIdőig. Két magyar szerző, Far­kas Ferenc és Orbán György művei után hat igényes könnyűzenei feldolgozás zárja a sorozatot. Összeállí­tásukban végig meghatározó a derűs, hamisítatlanul tiszta tónus. Egyszersmind kedvem támad Banchierit kiigazítani. Bizony, tudom úgy élvezni ezeket a szí­nes, karaktergazdag, vidám kompozíciókat, hogy köz­ben a műsor mívessége és az előadás magas színvona­la egyenletes élményt nyújt. Csodálnivaló, hogy fővároscentrikus jelenünk­ben a közismerten leépülő támogatottság ellenére nemcsak itthon, hanem szerte a nagyvilágban tiszte­lettel emlegetnek egy kelet-magyarországi várqst Bu­dapesttől majd’ háromszáz kilométere. Tessék csak odafigyelni, a Kodály-módszer csődjének kedves ém- legetői! Nyíregyházán, a Kodály Zoltán Általános Is­kolában világszínvonalú zenei műhely nőtte ki magát. A „főkertész*, Szabó Dénes karnagy évek óta nagy hoz­záértéssel gondozza a „kertet”. Fanatikus munkája az iskola vezetőinek segítségével gazdagon termi áldásos gyümölcseit: a Cantemus és a Pro Musica kórusok nagy világversenyeken nyert trófeái, CD-lemezei, a Can­temus nemzetközi kórusfeszrivál, a Cantemus-bérlet- sorozat koncertjei, és még sorolhatnám. Az iskola fiú vegyes karának „kiöregedett” tagjaitól alakult a Banchieri énekegyüttes, amely kiiencesztendős műkő- . dése alatt már több nemzetközi verseny első díjával ; büszkélkedhet. 1996 nyarán Debrecenben elnyerték a Bartók Béla nemzetközi kórusverseny nagydíját. Aki hallhatta a nagydíjas verseny mezőnyér, fel tudja mér- : ni a díj „valutáris értékét". Az elismerés eísőtenden a még zeneakadémiai hallgató Szabó Soma művészeti ve­zetőt illeti meg. Pompás CD-lemezüket hadd ajánljam a kedves ol- - vasó szíves figyelmébe. Végighallgatva meggyőződhe­tünk ügyes műsorválasztásukról, stílushűségűkről, mu­zikalitásukról, kimunkált hangképzéstechnikájukróí. Rám elsősorban Nagy váci Zsolt kulturált kontratenor- szopránja tette a legmélyebb benyomást. Kiegyensú­lyozottan magas művészi színvonalat képvisel az" • együttes mindegyik tagja: Leányvári László kontrate­nor, Szilágyi Szilárd tenor, Szabó Soma bariton, Roháíy Tibor bariton, Nagy Gábor basszus. Magyarországon rajtuk kívül nem működik folya- í matosan és világszínvonalon énekegyüttes, így to­vábbi fejlődésükhöz külföldön kerestek tanító meste-1 reket. Korábban Jeremy Jackman, újabb időben Akts- j tair Thompson speciális énekkurzusain vettek résit. Mindkerten a King’s Singers tagjai. E kapcsolat ga- \ randája további fejlődésüknek: a helyenként homo­génebb hangszínkonstellációnak, a virtuóz tételeknél J néhol még artikuláltabb ritmizálásnak, a tovább tö- I kéletesített hangsúlykultúrának. Ezt a hat rokonszen­ves fiatalembert, gazdagodó régizenei gyakorlatunk- \ nak immár rangos előadóit, várja a szűkebb patria kon- , certkedvelő közönsége. (Megjegyzendő: a felvételek Nyírbátorban és j Nyíregyházán készültek, a CD-t Japánban préselte é> , forgalmazza a Harmónia Ltd- Tokyo.). Berkest Sándor I Ellinatoniana Mi mindent alkothatott volna Duke Ellington, a dzsessz legna­gyobb zeneszerzője, ha szimfoni­kus zenekar állt volna rendelke­zésére? A kérdést időről időre fel­merül, mintha nem volna ismere­tes, hogy Ellington a zenekart nem arctalan kivitelező appará­tusnak, hanem szuverén egyénisé­gek halmazának tekintette, s a szólamokat személyiségre szabot­tan komponálta meg. Az ő hang­szere a zenekar volt, és saját, 15- 17 tagú együttesében mindig ki­vételes hangú szólisták muzsikál­tak. Az is igaz, hogy érdeklődése a negyvenes évektől kezdődően a rövid, két-három perces dara­boktól fokozatosan a hosszabb, többtételes szvitek felé fordult, s a nagy formák haláláig kísértették — változó eredménnyel. A Philips új vállalkozása (Pre­lude to a Kiss — The Duke Elling­ton Album) egyszere hódolat és merész kísérlet annak továbbgon­dolására, mire juthatott volna a formák és a hangszínek mestere, ha más hangzásokkal is kísérletez­het. Az utódok változatában a hí­res Caravan marokkói dobkíséret­tel, a Fleurette Africaine afro-bra­zil ütőhangszerekkel, a Solitude szimfonikus hangszerelésben szó­lal meg. A kitűnő hangszerelők (Robert Sadin, Henry Martin, Cla­re Fischer, Luther Henderson) szin­te tobzódnak a szimfonikus és nagyzenekari hangzás eszközeiben. A dzsesszéneklés új csillaga, Dee Dee Bridgewater hat számban is hozzájárul a produkció sikeréhez, a Hollywood Bowl Orchestra szó­listái között pedig olyanokat hall­hatunk, mint Bobby Watson, Charles McPherson szaxofonosok és Wynton Marsalis trombitás. Ha csodálkozunk, hogy a lemez miért e klasszikuszenei kiadó égisze alatt jelent meg, csak arra gondolha­tunk: Ellington a Philipsnek (is) klasszikus. (Philips Classics) (túri) Palatka ......■'i'!;""1:"" mmmmmmm c igány és szász kultúrák lenyoma­tát őrző lassú-friss számok a vi­dék gazdag népzenei örökségét példázzák. (Hungaroton Classic) Onczay Csaba előadásában: a Fisz- moll szvit, a D-dúr hangverseny­darab gordonkára és a Szimfoni­kus percek. Az első kettő a szá­zadfordulón, az utóbbi a harmin­cas években született, s a szerző különböző alkotói korszakát kép­viselik. A szép kiállítású lemez a zenekar odaadó játékával járul hozzá a jeles magyar zeneszerző életművének megismeréséhez. (Hungaroton Classic) Múlt századi kortársaink Imre László: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban (A KLTE Magyar és Összehasonlí­tó Irodalomtudományi Intézetének Csokonai Könyvtár sorozata, 9.) Majd meglátjuk, mit hoz a múlt — így összegezte a köznépi vélekedés bölcsen s humorral az utóbbi évek nagy történelmi átértékeléseinek tapasztalatát. Nos, a múlt — ha nem is mindig ilyen látványosan — mindig meglepetésekkel szolgál, s elsősorban nem azért, mert új adatok kerülnek napvilágra, ha­nem azért, mert az új meg új hely­zet, amelyből a múltra tekintünk, hirtelen döntő jelentőségúeknek állít be olyan, régóta ismert ténye­ket, amelyeket eddig a fontos té­nyek közti „töltelékeknek” hit­tünk, s az egykor oly fontosaknak hitt események jónémelyike „va­rázsütésre” elveszíti jelentőségét. Imre László ebből a tapasztalat­ból indul ki: a múlt század irodal­mát a legújabb magyar irodalom felől olvassa és értelmezi. Ez a meg­közelítés elsőként tudományos módszerét érinti: a mai irodalom (a posztmodem kor irodalma), amely a leghatározottabban eluta­sítja az értékek szigorú hierarchiá­jának érvényességét, azt a meggyő­ződést erősíti benne, hogy az iro­dalomtörténet-írás korábbi maga­biztos, „objektív” állításai szintén egy korszak múlékony beállítódá­sából származtak. S mivel nem hi­hetjük, hogy bármelyikünk kortól és helyzettől független nézőpont­ra tehet szert, legjobb, ha nyíltan vállaljuk, hogy azt kutatjuk, amit mai emberi és olvasói tapasztala­tunk szerint fontosnak látunk a múlt irodalmában. A szigorú, „objektív” rendet ki­nyilvánító irodalomtudomány egyik kedvenc területe volt a mű­fajok elmélete és története. A múlt század irodalmával kapcsolatban például közkeletű volt az az állítás, hogy a korok és nemzetek irodal­mi „fejlődését” megkoronázó mű­faj a Nyugat-Európában uralomra jutó realista regény, s minden mű­vet aszerint kell értékelni, hogy mennyire képes megközelíteni ezt. Imre László — korábbi könyvei­nek, mindenekelőtt a magyar ver­ses regényt, illetve az Arany János balladáit bemutató művének ta­nulságait is felhasználva — talán éppen ezért kezdeményez perújra­felvételt az irodalmi műfajok ügyé­ben. Mert itt szemléletesen bizo­nyítható, hogy az a bizonyos mű­faji eszmény egy bizonyos kor, nemzeti kultúra szülötte; más ko­rok és más nemzeti kultúrák — sa­ját hagyományukból s persze más kultúrák hatásait befogadva — más műfajokat, műfaj változatokat teremtenek és tüntetnek ki, ame­lyeket ugyanilyen joggal kiálthat ki egy „másik utókor” eszményi­nek. Ez a gondolkodásmód azt sugall­ja, hogy a műfajok egymáshoz va­ló viszonyát célszerűbb az egy csúcsban összpontosuló piramis he­lyett a szivárvány színeinek viszo­nyával szemléltetni: a műfajok át­mennek egymásba, pontosan nem lehet őket (sem térben, sem idő­ben) elhatárolni egymástól. Ennek a modellnek messzeható következ­ményei vannak. Elvégre is a pira­mis kövei közt „verseny” van, hogy melyikük áll közelebb a csúcshoz; a szivárvány színei viszont „egya­ránt kedvesek Istennek”. Magya­rán, semmi ok szégyenkezni Jókai anekdotizmusa, Arany János nem­zeti eposz utáni törekvései miatt; műveik ugyanolyan értékű színek Európa nemzeti irodalmainak szi­várványában, mint Gogol vagy Bal­zac művei. Ha Arany János balla­dái nem értelmezhetők a német vagy skót ballada „alfajaiként, ha a Kemény Zsigmond művészetében beteljesülő magyar történelmi re­gény a nyilvánvaló hatások elle­nére sem mérhető Walter Scott re­gényeihez, ez csak azt jelenti, hogy a magyar irodalom megteremtette a maga műfaji univerzumát, amely­ben — minden külső hatás elle­nére is — a maga törvényei ural­kodnak. De mit is talál az irodalomtör­ténész, ha immár nemcsak saját módszerét értékeli át a mai kor, a mai irodalom tapasztalatának meg­felelően, de immár valóban a mai irodalom felől kezdi el olvasni a múlt század műveit? Nos, minde­nekelőtt azokra a kezdeményekre lesz figyelmes, amelyeket összefog­lalóan az „antiműfajok” kategóriá­jába lehet sorolni. A mai irodalom eredendő tapasztalata ugyanis a bi­zalmatlanság, a kétely a nyelv meg­bízhatóságával szemben. A műfa­jok szabályai azon a meggyőződé­sen nyugszanak, hogy az irodalmi szövegek — a nyelv ilyen vagy amolyan használata esetén — a va­lóság képét, de legalábbis illúzió­ját nyújtják az olvasónak. Az an­timűfajok abból a tapasztalatból születnek, hogy a nyelv megbíz­hatatlan: amikor egy szerző példá­ul azt mondja, hogy hőse belezu­hant abba a tóba, amelynél kétszáz oldallal ezelőtt sétált, széttörik a történet valószerűségének illúzió­ja, egy „valóságos” történet helyett inkább az válik láthatóvá, hogyan és kik csinálják ezeket a történe­teket; amikor olyanokat olvasunk, hogy „Mint a kuvasz (vagy rím okáért: fecske) / Elkapja gyors röp­tében a legyet: / Hamar felfogta e szót a menyecske”, kiütközik, hogy a nyelv nem csak, vagy nem is el­ső sorban a valóságra vonatkozik, hanem inkább saját magára — és így tovább. Nos, Imre László szám­talan ilyen antiműfaji eljárást mu­tat be; rég elfelejtett szerzőkben (pl. Kuthy Lajos, Nagy Ignác) ta­lálja meg az előfutárt, s ami még érdekesebb, legnagyobbjaink jóné­melyikéről — Arany Jánosról és Lászlóról, Kemény Zsigmondról — mutatja ki, hogy legalább akkora ambícióval törekedtek az irodal­mi műfajok, az irodalmi tapaszta­lat elbizonytalanítására, mint a nemzeti irodalom reprezentatív műfajainak megteremtésére. Talán azért is, mert érezték, hogy egy nemzeti irodalom teljességéhez ez is hozzátartozik. S e ponton meg is fordul az iro­dalomtörténész útmutató táblája. Mert nemcsak az derül ki, hogy bi­zonyos, rég elfeledett művek hir­telen, váratlanul fontosakká vál­nak bizonyos mai művek tükrében, hanem az is, hogy valójában most nyerik el folytatásukat és betető­zésüket olyan folyamatok, amelyek évszázadnyi időre elakadtak, holott egykor megszülettek kibontakozá­suk feltételei, s minden okuk meg­volt rá, hogy új, eleven és folyto­nos hagyományt teremtsenek. Iga­zából tehát nem is az tűnik föl meglepőnek, hogy százéves, ham­vukba holt kezdemények egyszer- csak folytatókra találnak, hanem — mondjuk — az, hogy miért is kellett száz évig várni arra, hogy valaki végre észrevegye: az anek- dotázó elbeszélő szerepébe burko­lózó Mikszáth szabályosan menekül a mindentudó elbeszélő — már ak­kor kínosan elavult, naivan maga­biztos — szerepe elől. Itt van tehát előttünk a múlt — az elmúlt évszázad magyar elbeszé­lő irodalma — a maga meghök­kentő újdonságában, (poszt)mo- dernségében. Imre László útmuta­tását követve érdemes újra leven­ni a rég ismertnek, meguntnak tu­dott vagy éppen hírből sem ismert könyveket a könyvespolcokról, mert meghökkentően mást fognak ma mondani, mint évekkel, évti­zedekkel ezelőtt mondtak — mondhattak volna. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Deb­recen, 1996. 345 L, 480 Ft) S. Varga Pál A Csokonai Kiadó újdonságai Bényei Miklós: Eötvös József könyvei és eszméi Prepuk Anikó: A zsidóság. Közép- és Kelet-Európábán Magyar Zoltán: Petőfi a-Felvidéken Simon Zoltán: A groteszktől a groteszkig Gunst Péter (szerk): Európa története (3. kiadás) Szőke Domokos: Veres Péter jankovtcs Marcell: A nap könyve Matolcsi Lajos (s2erk.): A hajdú-bihari kézművesség képeskönyve Endes Mihály: Az élő Tisza (Csokonai Kiadó, 4025 Debrecen, Liszt Ferenc utca 1. fsz.t. 2. Telefonfax: (52)416-704) „NAPKIRÁLYOK" TÜNDÖKLÉS! Eertís 21815. ume&w XÉ21KÖWVTAR Jó tíz évvel a négylemezes mező­ségi népzenei album után újabb mezőségi falu, Magyarpalatka ze­néjének örvendezhetnek a népze­ne kedvelői. A kettős CD csak­nem száz percben Andrásfalvy Ber­talan, Kallós Zoltán és Martin György 1963-69 közötti gyűjtésé­ből ad válogatást. Az autentikus, élő hangszeres tánczenét két prí­más, két kontrás és bőgős felállá­sú, öttagú zenekarok játsszák: a 10-es és a 40-es években született aktív muzsikusok, két cigányze­nész generáció képviselői. Jelleg­zetességük volt, hogy a hangszert magasabbra hangolták. A román, Dohnanyj Kevesen tudják, hogy Dohnányi Ernő, az európai későromantika magyar mestere Bartók Béla pél­daképe volt. Sibelius, Glazunov, Fibich kortársa nemcsak virtuóz előadóművészként, hanem sikeres zeneszerzőként is ismertté vált a század első évtizedeiben. A zene­kari műveit tartalmazó új CD-n három kompozíció hangzik fel V&- sáry Tamás vezényletével, az MRT Szimfonikus Zenekara és A Csokonai Könyvkiadó 1996-ban in­dult történelmi kézikönyvtár sorozatá­ban látott napvilágot ifj. Bartha Já­nos „Napkirályok” tündöklése (Euró- " pa a XVI-XV11L században) című ka­lauza. A szerző olvasmányos stílusban megírt munkájában áttekinti a modern Európa kialakulásának fontosabb állo; másait a felfedezésektől a francia for­radalomig. A kézikönyvként is hasz­nálható kötetet eseménymutató, tér­képek és illusztrációk egészítik ki­(Debrecen, 248 l. Ára: 750 Ft)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom