Észak-Magyarország, 1997. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-15 / 12. szám
Kinek a mije? (Az ember tragédiája — Debrecenben é „Kilöktem a gépből egy főcsavart, mely összetar- tá, a kegyeletet, s pótolni elmulasztani más erősb- bel” — mondja Ádám, eltöprengve csalódásán, amely ezúttal londoni tartózkodása idején érte. A figyelmes befogadó bólint. Igen, Ádám — a Teremtő babérjaira pályázván („A gép forog, az alkotó pihen”) földi paradicsomot akar teremteni, csak éppen elszámította magát: ezúttal a kegyeletet hagyta figyelmen kívül. Azt a kegyeletet, amelyről pedig már megtanulhatta meghasonlott forradalmárként a párizsi felfordulásban, hogy az emberi történelemnek a szentség jegyében álló — emberi mérték szerint is maradandó — értékeinek megőrzését szolgálja; „Oh, Danton — mondta akkor a gyönyörű, halálra szánt márkinő — magasz- tosabb kegyelettel őrizni a romot, mint üdvözölni a^felkelt hatalmat” — s talán a benne szunnyadó Évára visszaemlékezve még azt is hozzáfűzte: „S e hivatás nőt legjobban megillet”. Nos, bár a londoni szín mindkét előadásban központi szerepet kapott, Ádámnak eme rezignált mondata nem hangzik el egyik előadásban sem. Lengyel Györgynek két oka is volt, hogy kihagyja. Az ő Ádámja nem tör a „kis-isten” babérjaira. Pályája kezdetén büszkén vallja ugyan, hogy a piramis megépítése által „erősebb lett az ember, mint az Isten”, ám a gyarló emberiség kezdettől fogva idegen, arctalan tömegként veszi körül, amelyen nem tud segíteni, amelyhez nem köti semmi, s amely csak magányát fokozza. Párizsban végre áttöri magánya burkát, s nagysága teljében, ereje tudatában kényszeríti a történelmet, hogy akaratának engedelmeskedjék, ám ez csak egy lobbanás a kozmikus éjszakában. Londonban — aligha véletlen, hogy ez a szín az egész előadás csúcspontja — az idegenség az elviselhetetlenségig fokozódik, a kifejezéstelen maszkok az arcokra nőnek (majd csak a halál adja vissza kinek-kinek önnön ábrázatát), a mozdulatokat valami láthatatlan, gigantikus masinéria mozgatja, amelynek minden bábu-ember az alkatrésze. E gépről aztán végképp nem mondhatná Ádám, hogy hiányzik belőle „a főcsavar”, „mely összetartja” — hiszen ezt a gépezetet leküzdhetetlen erővel tartja össze valami iszonyú főcsavar — persze nem a kegyelet. Ádám magányának vastag falait Évának sem sikerül lerombolnia. Nincs igazi hatalma Ádám fölött: semmi nyoma, hogy megtanította volna a nép jajának meghallására. Olykor vigaszt nyújt neki, de nem ez a lelki tartalék hajtja neki Ádámot újabb küzdelmeknek. Ő, ha (márkinőként) őrzi is „kegyelettel a romot”, ennek jelentőségéről legfeljebb a férfit tudja,meggyőzni — az embert nem. Végül eltántorítja Ádámot az öngyilkosságtól, ám a néző nem egészen érti, Ádám miért is nem hajtja végre tettét — miért nem menti meg öngyilkosságával az emberiséget a rá váró szörnyűségektől, akár a várandós Évát is magával rántva. E következetlenség láttán Lucifer méltán fakad ki, Ádám „megtörhetetlen gyermekkedély”-ét emlegetve: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, ki tudásra törpe és vakságra nagy”. Igen, ez az áttörhetetlen magányú Ádám egyetlen lényben talál valódi partnerre. Igazából az „erősek közt a legerősebb”, Lucifer hűséges és szorongó tanítványa ő. Az egész előadás Lucifer és Ádám — színészileg kitűnően megoldott — kettősére épül. Lucifer mindent tud, ami csak tudható, s mindent ellenállhatatlan erővel — ha kell, pátosszal, ha kell, iróniával, ha kell, beleérzéssel — sugalmaz, Ádám pedig mindent megért, ami csak megérthető ebben a világban, minden megszerzett tudását a legmélyebben átéli; önmagát egyre védtek- nebbül Lucifer szellemének szolgáltatja ki, s így egyre kétségbeesettebben szemléli saját esélyeit. Lengyel György szorongó Embere a végső hanyatlás felé tántorgó, egykor volt nagyságának emlékein csüggő emberi nem megtestesítője. Ám ennek az embernek a sorsa aligha nevezhető tragikusnak; nélkülözi ugyanis a katarzist. Az előadás keretmotívumakánt megjelenő haláltánc a nézőtéren ülő Ádám-leszármazotta- kat küszöbön álló pusztulásukra figyelmezteti csak; mintha a szépség, amelyet a művészet alkot, az emberiségnek saját sírjára tett virága volna. Schlanger Andrást láthatólag nem érdekli ez az egész nagy elbeszélés. Ádámja (valami jobb sorsra érdemes diák) egy vacak — a mai magyar nézőnek oly ismerős — albérletből látja a világot. Ennek a múltszázadi londoni illetőségű fiatalembernek eszébe sem jut, hogy ő a történelem letéteményese, ne adj,’ isten: teremtője volna. Se gép nincs, se főcsavar. 0 van maga, aki meg akarja érteni nyomorult életét. Barátja (orvostanhallgató a szomszéd fakultásról netán?) egy furcsa estén ópiumos pipával álomba ringatja ezt a (nevezzük így) Rogyion Romanovics McAdamot, s az ifjú tudatát elborítják a kollektív tudattalan (Madách által inszcení- rozott) archetipikus képei. Persze az aznap délutáni élmények is hatnak: az ifjú McAdam, mielőtt még álmában Ádámnak képzelhetné magát, tanúja volt ugyanis egy utcai misztériumjátéknak (amelyben a néző meglepetve ismerte fel Az ember tragédiája első színét), s egy, a bűnbeesést bemutató — tündéri bájjal előadott — bábjátéknak (amelyben a néző még meglepettebben fedezte fel Az ember tragédiája második színét, beleoltva a Londoni szín — azonos témájú, szarkasztikus hangvételű — bábjáték-jelenetébe). S álmában küzd Mil- tiádészként s lelkesül Tankrédként, ágál Dantonként s bajlódik Keplerként, megértve személyiségének egy-egy darabját — ám meghasonlások közt s kilátások nélkül ébred. A kegyeletről sem látszik tudni. Pedig őt a kegyelet menti meg. így van ez elrendelve mindjárt az — Ádámunk tudatát megbűvölő — misztériumjátéktól kezdve. Schlanger András ugyanis komolyan vette, hogy a szentség (Madách logikája szerint) a zenével azonos terjedelmű fogalom: ahol zene van, ott a szentség van jelen. S a zene — innen van a kételyen. A néző eleinte talán nem is tulajdonítana különösebb jelentőséget annak, hogy az Úr, az angyalok ünnepélyes templomi zenével szólalnak meg (elvégre is szokás zenével indítani egy ilyen komoly darabot), ha Lucifer tisztán racionális érvelése nem vágná el e mennyei zenét — a maga élesen pergő prózájával. És innentől világosak a szerepek. Éva — a mi „Raszkolnyikovunk" Szonyá- ja — maga a megtestesült zene, Lucifer pedig a mindentudó próza. Ez a külvárosi outsider Lucifer — kitűnő figura — pontos, nyugodt és lezseren magabiztos, tudása ugyanolyan elvágólagos és fölényes, mint ama másiké. S mégis: azzal több. amivel kevesebb. Ő vállat vonva veszi tudomásul, hogy Éva kívül áll hatalmán. Hogy az ő fülei süketek a zenére. Ez a Lucifer is nagy, de nem a legnagyobb. Mert Éva, aki már a tudást hozó álom kezdetén, a rabszolga nejeként egyetlen szó nélkül, a zene, a tánc varázslatos nőiségével bűvöli bele a beképzelt Fáraó-Ádám szívébe a kegyelet megfellebbezhetetlen igazságát, hatalmasabb nála. Ez az Éva a végső jelenetben bizton hivatkozhat majd a Gyermekre, akit szíve alatt hord. A Gyermekre, aki nem érv és nem magyarázat, hanem jel, egy ismeretlen akarat inkarnációja: felhívás bizalomra. Igaz, e Jel felmutatásával Éva nem az öngyilkosságtól menti meg szerelmesét, ahogy ez Madách művében történik. McAdamunk bizony leugrott a szirtről (persze ezzel az ugrással sem a faj, csupán saját életét akarta megoldani — csatlakozván London egyéb kiérdemesült egzisztenciáihoz), s a kórház intenzív osztályán, az élet és halál közti űrben lebegve már felfogta, hogy „oly iszonyatos az, megsemmisülni”. A „mondhatatlan űr", a mindenen túllévő ember szívében tátongó igazi üresség azonban éppen most vár rá; ezt az űrt érvek már nem tölthetik be. Lucifer szava elnémul, és Éva mindent eldöntő mondata után az égi kar dala zengi be a teret — a dal ama titokról, mit „jótékonyan takart el istenkéz” az ember vágyó szemétől. Nos, amit Schlanger András színpadán látunk, az sem igazán tragédia, pedig van benne katarzis. Csakhogy a katarzist nem a pusztulás hozza, hanem a születés, a maga sokkoló, elementáris erejével, érthetetlenségével és kiszámíthatatlanságával, ahogy lesopri az érveket és elnémítja a nya- fogásokat. Ne bánkódjunk hát a Történelem Mérnökeként fellépő Ádám után. Mert ha már Madách is engedte, hogy Luciferrel együtt megmosolyogjuk fontoskodását, úgy ma elég okunk van arra, hogy ne szívesen gondoljunk rá. Hogy inkább szorongásait, esendőségét vagy éppen konok életrevalóságát és lelki bátorságát szeressük. Csak a dalt, amit Éva felszabadult szívvel hallgat és ért, s amit Ádám is gyanítani kezd az utolsó pillanatban, a dalt, ami odaátról szól, azt ne feledjük. S. Varga Pál (Debrecen — rendező: Lengyel György, Adám: Berták Lajos, Éva: Majzik Edit, Lucifer: Csikós Sándor. Kísérőzene: Petrovics Emil. Miskolc — rendező: Schlanger András, Ádám: Kuna Károly, Éva: Major Melinda, Lucifer: Földi László, kísérőzene: Tóth Péter) Péter a távolod Mészáros Sándor író, kritikus, a debreceni Alföld folyóirat szerkesztője, a Fiatal írók József Attila Körének korábbi elnöke közvetlen résztvevője az irodalmi élet eseményeinek, a különböző fórumokon gyakran fejti ki gondolatait a magyar irodalom kérdéseiről. A Szó-Kép kérésére vállalkozott arra, hogy értékelje Veres Péter életművét. ♦ Előbb a szerkesztőt kérdezzük: közölne-e ma az Alföld Veres Péter-írást? — Jó kérdés; komoly dilemmát okozna. Bármilyen szentségtörő, érdemes körüljárni, mi az oka annak, hogy Veres Péter mára időszerűtlen jelensége lett a magyar kultúrának. Szerkesztői és tanári tapasztalataim azt mutatják, hogy a fiatalabb nemzedék nem olvassa írásait, életműve már nem a hatvanas-hetvenes évek kritikai-értelmezői értékrendjében helyezkedik el, hanem nagymértékben leértékelődött.^ ♦ Ön miben látja ennek okait? — Veres Péter a 30-as, 40-es években jóval jelentősebb írói teljesítményt nyújtott, mint az 50-es, 60-as, 70-es évtizedben, amikor írásai a tételes sematizmus jegyében születtek. Megítélésem szerint a Gyepsor novellái és a Számadás című önéletírása tarthat jogot az újraolvas- hatóságra, ez a két műve tűnik értékállónak. Ha a Veres Péter— Az a célelvű felfogás, mely az irodalmat valamiféle ide- ologikumnak rendeli alá és a társadalmi szabadságmozgalom részeként tételezi, erős nyomot hagyott életművén. Nem is az ideologikusság, hanem a dogmaÁtértékelés várv kritika és az irodalomtörténet- írás nem apologe- tikusan közelítene munkásságához, hanem megpróbálná belső átértékelését, akkor nagyobb esély volna arra, hogy az olvasók kézbe vegyék a könyveit. A népi kánon stratégiája az egész életművet próbálta a legnagyobbak mellé emelni, holott — szerintem — írói teljesítménye a XX. századi magyar próza második vonulatában helyezhető el. Az elfordulás egyik oka feltehetően a túlértékelés. ♦ Veres Péter az irodalmat olyan szellemi megnyilvánulásnak tekintette, amelynek feladata, hogy társadalmi küldetést töltsön be, a nemzet erkölcsi és sorskérdéseire adjon választ. Vajon az irodalomnak ez a felfogása tágította vagy szűkítette írói mozgásterét? tikus, tételes ide- ologikusság. ahogyan egv autodidakta műveltségű ember fokozatosan telítődik a harmincas évek marxizmusával. Ez a folyamat az epikus író kárára dogmatikus művekhez vezetett. Amilyen nagy volt az ováció az irodalomba való belépése körül — hiszen nagyon mélyről jőve, a hiteles tanú pozíciójából elmondott valóságtapasztalati tényekkel, a paraszti világ belső tagoltságát és zárt viszonyait a nyelvkezelés puritán ökonómiájával bemutatva valóban felfrissítette az irodalmat —, a későbbiek során olyan esendőnek bizonyult, ahogyan fokozatosan felülkerekedett benne a politikusi és ideo- logizáló szellem. Ha arra a programjára gondolok, amely a harmincas években érvényes látle- tetet akart adni a magyar parasztság helyzetéről, akkor az is joggal vethető fel. hogy arról a tragédiáról és szenvedésről, ami az egyébként tűrhetetlen archaikus magyar paraszti világ erőszakos felbomlásához vezetett, miért nem adott valós képet. A kollektivizálás elnéző megítélése persze nem csak rá jellemző. ♦ Vannak-e, lehetnek-e a Veres Péter-i írói hagyománynak ma folytatói? — A népi írók irodalomfelfogása válságba került a hetvenes évek közepére, legalábbis nem látszott olyan alkotó, aki ezt a tradíciót megújította volna. Nagy László volt az utolsó, aki erre képes volt. A tábor képviselői sokkal inkább a megőrzésre, a hagyomány folytonosságára helyezték a hangsúlyt. Ennek érthető politikai-ideológiai okai voltak, de tény, hogy ma sincs író — s ezt személy szerint is fájlalom —, aki e szemlélet jegyében jelentős műveket hozna létre. Ennek az irodalomnak ma inkább muzeális értéke van, a jelen irodalmát nem formálja, nem írja tovább. Veres Péter mai megítélését erőteljes kultikus beszéd, illetve a csendes ignorencia, az elhallgatás alakítja. A kiinduló kérdéshez visszatérve azt kell mondanom, hogy az Alföldhöz ma bekopogtató új Veres Péter anakronisztikus jelenség lenne a prózájával. T. G. tot vagy tüdővészt hurcol magában, éjjelente izzad, ettől is, de meg ha Dankó felkél, a nagyujjast le kell venni a gyerekekről, és a dunnát rájuk tenni, ilyenkor megesik, hogy összepisálják, mert a napközbe mezítláb járkáló gyerekek nem bírják tartani a vizeletet. Összecsomósodik hát benne a nedves pehely, és éjszaka sokat bajlódnak vele. hogy egyenletesen osszák el. Dankó, mondom, felébred. A kezével végighúz a nedves dunna tetején, a fal felől olyan dermedt, mintha fagyos volna. Morog magában valamit, de azt csak az Isten értené, az is csak akkor, ha jól odafigyelne. Fehér, illetve piszkosfehér sapkáját feltolja, mert nagyon átszivalko- dott és megnyúlt a nedvességtől, és a fülére sünyölődött. Sapkában hál ugyanis, részint a hideg miatt, de részint megszokásból is. Az ágy előtt egy rozoga szék, azon van a gúnyája, az asszonyét felhajítja, az ágy végére, és a kisujjasa zsebéből előkeresi a pipát, azután meg az öngyújtót. A pipát megszortyog- tatja, bagó van benne, de benne hagyja. Az öngyújtóval csiholni próbál. De nagyon eljárta a nedvesség azt is, nem akar gyulladni. (...) Egy darabig így kínlódik, de mert nem akar égni, kiveri a bagót, összegyűri és beteszi. Dan- kóné közben felébred, és veszekedik, de ő nem veszi tudomásul. Szívja a bagót, és nagyot köp. Azután hanyatt fekszik, és hallgat. Mindig így szokott. Hallgat, és nyilván gondolkozik. Hogy mit, azt megint csak az isten tudná, ha kíváncsi volna rá. De az isten, úgy látszik, nem kíváncsi, másnak meg Dankó nem nyilatkozik. Itt-ott ha dolgozik, és jobb kedve van, a komái és társai közt elereszt egy-két szót, amelynek íze és súlya van, és amin nevetni lehet, de ez ritka eset. Nem szokott panaszkodni, keseregni, siránkozni, mint némelyek, különösen a gazdagok, akik szégyellik, hogy érdemtelenül jó sorsuk van, mások meg éheznek. (...) így telik az idő addig, amíg az ólomszínű ablakokon nem dereng a hajnal. Ekkor felkelnek. Dankó felöltözik, és kimegy, ha van hó, elhányja, ha nincs, járkál a házban. Dankó- né meg felhúzza a rossz cúgos cipőjét — nincs más lábbelije, ha a piacra vagy más fontosabb helyre megy, az ura csizmáját húzza fel, addig Dankó egy ócska bakancsban topog —, és kimegy a pitarba fűteni. Dankó hozott tegnap egy hát garnácsot, avval fűt. z este berakott belőle gyújtásnak, száradni a kemencébe, egy kicsit megszikkadt ugyan, de nem száraz. Száraznak látszott, pedig csak fagyos volt, a kemencében kiolvadt, most olyan szívós, kötelet lehetne belőle csavarni. Atkozódik, mert nem ég, csak füstöl. Tele az egész pitar füsttel, lépten-nyomon ki kell nyitni az ajtót, hogy kieressze. Ilyenkor az udvarról a tiszta, hideg levegő rohamosan áramlik a sűrű, elhasznált levegő helyére, és Dankónén végigszalad a hideg. Köhög és átkozó- dik. Veres Péter születésének 100. évfordulójára a debreceni Csokonai Könyvkiadó Balmazújváros önkormányzatának támogatásával jelentette meg Szőke Domonkos történész tanulmányát, amely a gondolkodó pályaívét rajzolja meg 160 oldalon
