Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-30 / 280. szám
ÉM-interjú A művelődési tárcához tartozó területek egyikéről sem beszélne elégedetten a miniszter. Viszont a minőségi könyvkiadás alakulását kiemelkedőnek tartja. II. oldal ÉM-riport Műhely A Nyugat már A pataki évek után kevésbé érdeklődik Tompa Pesten kereste a kelet-európai kapcsolatok az irodalmi karrier iránt, oda a néhány évvel lehetőségeit. Az első írói ezelőtt tapasztalt nyitottság sikerek sem ellensúlyozták és fogékonyság. azonban súlyos betegségét. III. oldal VII. oldal Csellisták ha összejönnek... Fotó: AP A hét embere Leeső Flóriánné aki az üdvözleteket hozza Mészáros Béla Karácsony közeledtével elfeledjük szegénységünket, a fa alá tesszük utolsó filléreinken vásárolt ajándékainkat, vendégeket várunk terített asztalunkhoz, és távoli rokonoknak, barátoknak idén is elküldjük az üdvözlőlapokat. Ha egész évben nem is írunk, az ünnepek környékén nem mulaszthatunk. Mit szólnának hozzá? És mit szólnak hozzá a postások, akiknek ezzel többletmunkát adunk?- Nem szeretem én a nyilvánosságot - szabadkozik Leeső Flóriánné vagy ahogyan mindenki ismeri: Erzsiké. - Vannak nálam idősebb, tapasztaltabb postások is Nyékládhá- zán. Hosszas győzködés után csak belekezd a történetébe. Balkányból - Szabolcs megyéből - jött ide férjhez egy7 bükk- aranyosi legényhez, de már Nyéken kezdték a közös életet. Fiatalon elszegődött dolgozni a téglagyárba, ahol tizenhat évig megállta a helyét, majd kilenc évet töltött a kavicsbányában. Kemény fizikai munkával telt el a fiatalsága. Idősnek soha sem érzte magát, de néha a végtagjai más véleményen vannak - tapogatja térdeit. Két fiúk közül Zoltánnak - a nagyobbiknak - már családja van, Csaba még nőtlen. Az élet nekik sem mutatta mindig a szebbik oldalát. Férjét leszázalékolták, sokat betegeskedik, Csaba pedig még diákkorában elvesztette egyik szeme világát, és hosszú ideig nem tudta földolgozni az esetet. Am a hároméves Zolika - a kisunoka - mellett nem lehet szomorkodni. Meg nem is való az semmire - neveti el magát. Arcán nem hagyott mély nyomokat az eltelt 46 év, a szeme körüli apró ráncokat is a mosoly szántotta. Együtt örül az emberekkel, ha jó hírt visz a levéllel, bánatukban is osztozik, ha gyászt áviratot kézbesít.- Valamelyik nap, amikor a tanyán élő nénike halálhírét vittem, én is elsírtam magam. Olyan kedves, aranyos kis öregasszony volt, egyszer csak leesett a lábáról, és a kórházban hamarosan meghalt. Mikor a táviratot meglátta a kezemben a lánya, csak azt kérdezte:' anyuka? Intettem, hogy az, de olyan zokogás tört fel belőle, hogy én sem bírtam. Vele sirattam az édesanyját. Szeme most is fényesebb lett, egy pillanatig nem is szól semmit, látszik: gondolataiban újraéli az eseményt. Majd erőt vesz magán, és tovább mesél.- Télen a hideg, nyáron a tűző nap, ősszel, tavasszal az eső miatt nehéz a munkánk. Sokat kell menni egy nap, nagyon fárasztó. Oda kell figyelni a pénzre, minden küldeményre, de én akkor is szeretem ezt. A körzetemben nagyon sokan várnak rám a kapuban, mindenkinek van egy-két kedves szava, és ez nagyon jó érzés. Sok kis öreg mamika integet az ablakból, ha nem is jön nekik semmi. Ha valami történik velük, behívnak, szinte erőszakkal, csak üljek le, hallgassam meg őket. Volt, hogy télen meleg levessel kínáltak, mert mondják: elég nekem a hidegben járni egész nap. No meg főleg disznóvágáskor, szinte nekem is úgy adják a kóstolót, mintha családtag lennék. Nagyon zavart az elején, nem is akartam elfogadni. De akkor úgy rám tátogtak... Mondták: szívesen adjuk, ezt el kell fogadni! Ugye visszautasítani sem illik - legalábbis én így tanultam. A napi munkájáról elmondja: reggel hétkor már bent vannak a hivatalban, sorba rakják a leveleket. Utcák szerint, házak szerint, ahogy haladnak. Külön az utalványokat, ajánlott leveleket. Mellé jönnek a napilapok, hetilapok. Amikor elindulnak, ugyancsak szedegetni kell a lábukat, hogy idejében eljussanak a címzettekhez. Kétóránként még a hivatalba is vissza kell menni, hogy a közben érkezett táviratokat is kikézbesítsék. Általában délután két óra tájban végez, de még odabent hátra van az elszámolás.- Jött velem néhányszor a férjem is, a menyem is, de azt mondták, ezt a tempót nem lehet bírni. Bizony fárasztó. Most itt az ünnep, küldik az emberek a sok karácsonyi lapot, de ezt az időszakot én nagyon szeretem. Nézegetik ki küldte, ha valamelyik családtag elfelejtkezett róluk, tőlem kérdik: „a fia- méktól mikor hozod, Erzsiké?” 0 is ír a rokonoknak, hisz mind messze laknak. Szereti a divatos, zenélős lapokat. Ünnepek környékén nem sajnálja a pénzt ilyen dolgokra, mert neki is jó, ha nem feledkeznek el róla. Jókívánságot küldeni is, kapni is, kézbesíteni is öröm. Miskolci mélabú Brackó István Az Edda már elmondta, elénekelte... Mindent itthagyok, mit Miskolc adhatott. A nóta azóta is közszájon forog. Ez a blues, ez a melankolikus dal még akkor fogant, amikor kétszázezren lakták a várost, amikor díszkövet kapott a Széchenyi út, amikor a gyári dudaszó a kezdetet és nem a véget jelentette. A gépgyáriak komolyan hitték (a prototípus a főbejárat előtt állt), hogy gépkocsit fognak gyártani, a kohászok viszont nem hitték el, hogy megszűnik a klasszikus vasgyártás a 226 éves üzemben. Kihűlt a nagykohó, átkeresztelték a főbejárathoz vezető utat, kétszázezer forintos anyagértékben eladták az alkalmi névadó, Lenin szobrát, s a szintén nevet változtató Marx tér monstruma, a Munkástrón kevesebb figyelmet és virágot kap, mint egy lepusztult temető névtelen sírja. A Városház tér Széchenyi emlékműve fegyelemre és türelemre int. A hajdan 999 csizmadia városában csak a központban lévő házak, a kirakatok és a villamosok színesedtek. Az arcok nem. A járókelő lehajtott fővel rója az utat. Mintha tócsát kerülgetne, mintha keresne valamit. Hiába festették lila-sárgára a Kis- Hunyad utca egyik cégének üzletét. Hiába lett sokszínű funkciójú a hajdan vörös csillagot villogtató „fehér ház". Hiába rendeznek tarkavirágos növényvásárt a megyei könyvtárban, hiába hirdeti az újjávarázsolt áruház a „minden szinten szinte minden" jelszót... A panel szürke, a flaszter fekete, a kilátás homályos. Vége az ajándék ősznek, reggelre már bepárásodik az ablak, s az autó szélvédőjére ráfagy a törlőlapát. A felhők alacsonyan járnak, a Bükkben pilinckázik a hó. A fecskék messzire szálltak, a varjak beköltöztek a városba. Törzsökös társbérlőink, a verebek vígan élnek. Az automobilizmus miatt megfogyatkozott, s kitiltott lovak - és lócitrom híján nekik csak a lepusztult parkok kutyagumija jut. Meg az a zsömledarab, amit iskolából hazatérő gyerekek hajigáinak el a hite- és húsahagyott amerikai szendvicsből. De miért kesergek és sopánkodom? Alattam ágy, fejem fölött tető. A televíziós égi csatornák mindenről informálnak. Boldog is lehetnék. Kiszolgálnak. Ha pénzem van. Kiszolgáltatott vagyok, ha pénzem nincs. Ülhetnék egy rózsaszínű kádban, nyakig elmerülve a divatos habfürdőben, ha nem tudnám, hogy pörög a vízóra. Ha az avasi harangtorony jelt ad, akkor sejtem, hogy fertályóra múlt. A kilátó kivilágítat- lan. A hegy már nem a nyugalom szigete, Móricz Zsigmond aligha ballaghatna le a kanyargós utakon, zaklatás nélkül, a temetőn át, ahol minden miskolci filozófussá lesz. S mit él meg, ha leérd A József Attilát ódára ihlető Szinva szennyes lett, aztán beton szarkofág alá bújt. Malmait elvesztette, halai kipusztultak. A hidat nem keresztben, hanem hosszában építették meg. Kis patak, nagy kapu, avagy gate... Mennyi víznek kell lefolynia ahhoz, hogy az ár ne pusztítson, halat dajkáljon, s a parton élő, üldögélő emberek boldogságban éljenek, s ne féljenek a hirtelen jövő, szennyet és mocskot hordozó áradástóid Az első hazai kőszínház falán aprócska emléktábla jelzi: a nyakunkig ért a víz. Akkor. Száz évvel ezelőtt. Vessünk rá egy pillantást! Am ha az ember leguggol, vagy a vállára nehezedő egzisztenciális ólomsúly miatt megroggyan a térde a szintjelző előtt, akkor a szája fölött van a tábla, szájig ér az ár: s néma szájjal nem lehet segítségért kiáltani, káromkodni, fohászkodni. Valami elromlott, valami nincs jól. Az erőszakos és egyoldalú indusztrializáci- ós és urbanizáló törekvéseknek áldozatul esett a megyeszékhely csakúgy, mint territóriuma, az átkos talmi sikereit nyögi. A bajok nem most kezdődtek, de most fájnak igazán. Az igaz, hogy korábban az egy lakosra jutó beruházás, állóeszköz-érték, energiafogyasztás évtizedeken át dobogós helyet biztosított három nevű megyénknek. Hónap nem múlt el gyáravatás, szalagátvágás nélkül. Csakhogy még a daliás időkben is (amikor a három nagy miskolci vasas üzem - az LKM, a Digép, a drótművek - harmincezer embernek adott kenyeret) a kiskereskedelmi fejkvóta szerint Borsod-Abaúj-Zemplén a 18. volt a rangsorban. Magas volt az eltartottak száma, s viszonylag alacsony a nők foglalkoztatási aránya. A gazdasági leépülés kezdetekor először a „kétlakiak" kerültek lapátra, aztán sorra tétlenségre kárhoztattak a dinasztikus gyáristák mai, egyre keserűbb utódai. Az itteni, 18,1 százalékos munkanélküliségi ráta messze megelőzi az országos átlagot. Vajon sorsszerű ez a tény, a vele járó cifra nyomorúsággal - abban a városban, amelyet a fentebb már idézett Móricz Zsigmond a legnagyobb jövőjének tartottd , □
