Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-16 / 268. szám

November 16., Szombat _____-........ m mmmmmmmmmmwwmmmmmimmmmmmmmmmmmmm&iT&w-mfimmmmímmmmmMm Műhely ÉM-hétvége VII „Gömör költője”: Tompa Mihály (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 23.) Porkoláb Tibor Tompa Mihályt kortársai még a legnagyobbak között emlegették (,Arany, Petőfi, Tompa, isten- krisztusugyse szép triumvirátus, s ha dicsősé­günk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvi­rátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem” - írja például Petőfi Arany­nak 1847. február 23-án); az utókor viszont már csak kegyeletből ad helyet az egykor divatos papköltő néhány művének az antológiákban. Tompa Mihály muzeális költővé vált.: életműve - élettelen hagyománnyá merevedve - csaknem teljesen kihullott a nemzeti irodalmi kánonból. Költeményeit már senki nem olvassa, nevét azonban még tisztelettel ejtik ki, (megmaradt) emlékhelyeit szorgalmasan látogatják és - leg­alábbis a kerekebb évfordulókon - lelkesen ko- szorúzzák. Pedig Tompának az utókor által emelt emlék­jelekkel sem volt igazán szerencséje. E. Kovács László szerint „a sokat szenvedett költő” emléké­nek „elhalványodása” nem csupán a „feledtető tendenciák” következménye, hanem a Tompa­emlékhelyek sorozatos pusztulásának is köszön­hető. Elpusztult például az eperjesi Vilecz-he- gyen (Kerényi, Petőfi és Tompa híres költői ver­senyének színhelyén) felállított emlékoszlop, megsemmisült a költő feketehegyi emléktáblája (Gerenday S., 1868) és mellszobra (Faraghó j., 1889), a margitszigeti Tompa-szobrot (Pásztor J., 1940) az ostrom alatt belövés rongálta meg. A rimaszombati szülőház (Tompa u. 149.) is a há­borús pusztítás áldozata lett: 1944. december 19- én bombatalálat döntötte romba. A házon 1878. szeptember 18-án leleplezett márványtábla szö­vege: ITT SZÜLETETT / TOMPA MIHÁLY / 1817. SZEPT. 28. A Tompa-ház pusztulása után a táblát a Gömöri Múzeumban (Tompa M. tér 5.) helyezték el. A történelmi-politikai események a rima- szombati Tompa-szobor sorsát is meghatározták. ,A nagy költőnek állítandó emlékszobor eszméjét első sorban S. Szabó József, jelenleg debreczeni kollégiumi tanár pendítette meg, sárospataki theológus korában. Az ősi collégiumi városban mindjárt nagyobb összeget gyűjtöttek e czélra. A további gyűjtést a rimaszombati gimnázium nö­vendékei folytatták, főleg dr. Veress Samu tanár buzgólkodására” - olvashatjuk az egykorú sajtó­tudósításokban. A költségek harmadát tehát - közadakozásból - a pataki és a rimaszombati di­ákok teremtették elő, a fennmaradó részt pedig Gömör vármegye közgyűlése szavazta meg. („Gömörmegyének büszkeségére szolgálhat - ál­lapítja meg a Vasárnapi Újság cikkírója -, hogy a szobor felállítására szükséges összeget teljesen a vármegye közönsége adta össze.”) A mű elké­szítésével Holló Barnabás szobrászművészt (a pataki Tompa- és a sajógömöri Mátyás király- szobor alkotóját) bízták meg, aki „mint a várme­gye szülötte egész önzetlenül készítette a szobrot s neki köszönhető, hogy az összegyűlt mintegy 8000 frt költségből ily díszes emléket lehetett fel­állítani”. Az ünnepi óda megírására természete­sen a szoboravatók ősz dalnokát, Tompa pálya­társát és barátját, Lévay Józsefet kérték fel. (Lé- vay-ódával leplezték le például a pataki Tompa- és a miskolci Szemere-szobrot, valamint Erdélyi János nagykaposi emléktábláját is.) A rimaszombati Tompa-szobor Fotó: Bujdos Tibor Az avatóünnepséget 1902. június 4-én tartot­ták. A sajtó így számol be a nagyszabású ese­ményről: ,.A bérezés Gömörvármegye székváro­sa, Rimaszombat, Tompa Mihály koszorús köl­tőnk szülővárosa, emlékezetes ünnepet ült e hó negyedikén. A népregék és virágregék halhatat­lan költőjének érezbe öntött életnagyságú szob­rát leplezték le szép ünnepélyességek közt. Ri­maszombat összes házai föllobogózva, sok he­lyen, köztük Tompa szülőháza a nevét viselő ut­cában, virággal díszítve várták a több ezerre me­nő, vidékről és fővárosból érkező ünnepi vendé­geket. [...J már kora reggel szokatlan mennyisé­gű közönség lepte el az ünnepély székhelyét, a Tompa teret; közte lelkészek vezetése alatt nagy számban jelentek meg Tompa Mihály egykori tiszta magyar ajkú hívei Bejéről, Keleméiről és Hanváról. Küldöttségekkel képviseltették magu­kat az Akadémia, A Kisfaludy-Társaság, az írói és hírlapírói egyesületek, a tiszai ref. egyházke­rület Kun Bertalan püspök vezetésével, a gömöri ref. egyházmegye, a sárospataki főiskola, a tiszai evang. egyházkerület Glauf Pál főesperes vezeté­sével, Gömörvármegye tisztikara [...1 testületileg jelent meg, nemkülönben a gömörmegyei negy- vennyolczas honvédek [...], kik az egykori sza- badságharczbeli tábori lelkésznek rótták le a ke­gyelet adóját.” (Lévay, aki Tompa szobránál cím­mel szavalta el költeményét, naplójában is meg­örökíti a rimaszombati ünnepséget: „Véghez ment a Tompa szobrának leleplezési ünnepe jú­nius 4én Rimaszombatban. Lélekemelő ünnep volt az a minden felől egybe sereglett roppant nagy közönség őszinte lelkes részvéte mellett. Én is elmondtam ott alkalmi versemet. Nagy za­jos tetszésre talált azoknál, a kik hallották. [...] Minden, de minden rendkívül sikerült: a maga a nemes egyszerűségű szobor, annak elhelyezése és környezete, az ünnepély lefolyása.”) A szoborral együtt felavatott („a legmoder­nebb, barokk stílusban épült”) vármegyeháza előtt elhelyezett alkotást így mútatják be az ün­nepségről beszámoló lapok: (A szobor férfikora delén ábrázolja a költőt, egyszerű, térdig érő at- tilában és magyar ú.n. medvekörmös pantalon- ban. [...] A művész a szoborban a természetet kedvelő költőt örökítette meg, a mint séta köz­ben, kezében virágokat tartva megáll és a termé­szet szépségén elmerengve, gondolatokba mé­lyed.”; „Az álló helyzetű szobor a költőt elme­rengve, fedetlen fővel, sziklához támaszkodva ábrázolja, jobb kezét papi köntösén tartja, balke­zében kedves virágai vannak; a sziklán a Nép- és Virágregék kötete látható. A másfélszeres életnagyságú bronz-szobor öt méter magas, patyi kőből készült talapzaton áll, Rimaszombat város legszebb terén, melyet legújabban a költő nevé­ről neveztek el (...]”. A talapzat felirata: TOMPA MIHÁLY (elől), EMELTE / GÖMÖR ÉS KIS­HONT / T. E. VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGE / 1901-IK ÉVBEN (hátul). A második világháború után a szobrot ledöntették, majd a múzeum pin­céjében, később a folyosón helyezték el, 1960-ban pedig a Május 1. nevet viselő városi parkban rej­tették el. Az 1990-es évek elejének politikai át­rendeződése a száműzött szobor visszaállításá­nak a feltételeit is megteremtette: Holló Barna­bás alkotása ma már - ha nem is pontosan ere­deti helyén, de - ismét a Tompa Mihály téren, a Gömöri Múzeummal szemben látható. A Gömöri Múzeum számos Tompa-relikviát (bútorokat, emléktárgyakat, kéziratokat) őriz. Lévay - naplójának tanúsága szerint - már 1908. évi rimaszombati látogatása alkalmával felvetette egy Tompa-emlékszoba létrehozásá­nak gondolatát: ,A gömörmegyei múzeum a régi gimnázium épületében még nem eléggé rende­zett állapotban. [...] Közvetlen érdekű volna a Tompa-szoba, mely szinte rendezésekre vár. Megígértem, hogy Tompától vett leveleimet én ide fogom küldeni. Úgy láttam, itt lesz azoknak legalkalmasabb helye. Aranynak Tompához írott öt eredeti levelét is láttam ott.” Lévay megtartot­ta ígéretét: 1908. július 5-én 108 darab Tompa­levelet adott át a múzeumnak. 1911 júniusában ismét a városban járt a „Sajóvölgy pacsirtája”: „[...] látogatásom f...] Tompa szobrának is szó­lott. Többször is megálltam előtte gyönyörű virá­gos, zöld bokros környezetében.” E látogatás em­lékét idézi a költő A szobor beszél című verse: „Isten hozott, te régi, hú barát! / Gondoltam én itt is gyakorta rád, / Itt, hol sok év előtt szülő ha­zám / Porondján érc-alakbaváltozám, / Halott érccé, de melyben nincs kihalva, / Él s működik még a szellem hatalma. [...] Most a múltat felejti a jelen, / Új hangok mellett régi küzdelem, / Lá­zas erők egymásra törve forrnak. / Oh! mondd, nem jobb-e itt állnom szobornak?” (A szobor „beszéltetésének” ötletét egyébként többször is alkalmazza Lévay: a Szemere Bertalan szobrá­nál című ódája például ugyanerre a dramatur­giai fogásra épül.) (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből.) Juhász József Önáltatás Úgy hiszem, már sose nyugszol el, mint egy óvatos mozdulattal leengedett kéz; bennem örök mozgással élsz képzetek tűlevelei közt., a közérzet kígyóbőrében, mit soha le nem vet ez önként vállalt száműzetés. Horváth Gyula Töredékek Érted egy elárvult lepkeszárnyon átkelnék a Csendes-óceánon. ■k Napok óta ülünk a szomorúság lombja alatt, egy felén k járó ka ticabogá r UTOLSÓ szép emléke a földnek. Christoph Eisenhuth (német) Ősz Rét fölött ballag fáradtan a nap Szerelmemért vérzik az erdő minden levele . S hogy a fagy el ne tiporja a nyarat: kiskocsin őszirózsák hada gördül a ház elé Cseh Károly fordítása Gondolkodó Bozsik István grafikája S zabó Dezső ezeroldalnyi önéletírását olvastam az elmúlt hetekben. A mű egé­széről annyit, hogy katartikus élmény volt találkozni, azzal a - sokáig elhallgatott - magyar íróval, „aki hallotta sírni az em­beri szenvedések minden Stra- diváriusait...” Én most csak az álarcokról, (álorcákról) akarok szólni, amit koronként hordtak és hordanak, és jó lelkiismeret­tel talán egyikünk sem merné kijelenteni, hogy ekkor vagy ak­kor nem bújt álarc mögé. A dolog (a. képmutatás, illetve a valódi arc elkendőzése) régóta foglalkoztat,, s örülök, hogy Sza­bó Dezső írásában felleltem né­hány passzust a maszkokról. «... az emberek óriási hányada nem önmagát, nem az önmaga életét éli - olvashatjuk. [...] Ez egyszersmind elárulja, hogy az emberek, énjük akarattalan mélyén milyen véleménnyel vannak önmagukról. [...] Ön­maguk egypár előnyösnek ta­lált vonásaiból vagy másoktól kölcsönzött vonásokból egy maszkot készítenek, s azt hord­ják énjük gyanánt az emberek előtt. Legtöbbször azt hiszik, hogy ez a maszk előnyös, nép­szerűséget, érvényesülést, elné­zést stb. biztosító az emberek között. De igen sok esetben nem az emberekre való tekin­tettel hordják ezt a maszkot. Nekik önmaguknak kell ennek o, maszknak vigasztaló, életet és célt hazudó stb. hazugsága. ” Az ember persze idővel felismeri a maszkokat, egyik másik még meg is nevetteti. A Don Jüant, a csitrit és a bonvivánt kifejezet­ten szeretem, mert mulatságo­sak és egészen ártalmatlanok. Istenem, ha valakinek az kell az önbizalmához, hogy férfiúi sike­reivel dicsekedjen, hát ne vág­juk a képébe: hódításai bizony lódítások. A Don Juan maszk­jában tetszelgők figyelmét (uszodában, vendéglőben, szín­házban vagy a korzón) rendsze­rint fel szoktam hívni a csinos hölgyekre. Mire tíz esetből nyolcszor, kilencszer ez a vá­lasz: Nekem mondod, apa! - és a donjancsi sokat sejtetően mo­solyog. Kapaszkodj meg... Kü­lönben nem szólok egy szót se -, úriemberek vagyunk ugyebár. Nos, nem egészen biztos, hogy az illető füllent, De, hogy nem úriem ber, az faktum. Ami a csitrit illeti, őt még saj­nálni is szoktam, mert tragiko­mikus. Az Istennek se akar fel­nőni, viszont az idő telik, múlik. Vagyis öregszünk. A hölgy - ki­nek egykori osztálytársa már lányaikat is férjhez adták - „csitrimaszkkal” vigasztalódik. Mindenféle színes, szoros ruha­darabokba préseli magát, s len­geti lófarok-frizuráját, vagy két- centis hajat nyirat. Ez még hagyján, de a csitri naiv is. (Na, nem a tizenéves, a valódi, ha­nem az álcsitri.) Mindenre rá­csodálkozik, a pikáns vicceken elpirul, s a 22. szeretőjének is azt pöntyögi: Jaj, Kálmán ma­ga most. biztos rosszat gondol rólam. És gyorsan eloltja a lámpát. (Amit egyébként okosan tesz.) Viszont Kálmán még csak a nyakkendőjét oldja, mikor a Gyarmati Béla „csitri” már minden ruhada­rabjától megszabadult, így hát tud segíteni vet kőzésben a fiú­nak - aki valódi naiv, különben nem lenne ott. A bonviván az valóban bonni- ván, valódi hősszerelmes és te­nor természetesen, (Vagy majd­nem az.) De nemcsak a színpa­don, hanem az utcán is. Éjjel, nappal - feszt! Arcáról le nem hervad a mosoly, minden kira­katban megnézi magát, a höl­gyeknek az utcán is kezet csókol és időnként diszkréten, kipróbál­ja, hogy helyén van-e a hangja. Ez az állandó készenlét, feszí­tett jelenlét, nincs megfizetve. (A régi direktorok a bonvivánok meg a primadonnák utcai sétáit is honorálták.) Ezek után talán elhiszik, hogy valóban szeretem a fenti masz­kokat. Bárcsak minél többen hordanának ezekhez hasonló­kat. De nem! Sajnos, a riasztó maszk sokkal több, mint a de­rűs vagy mulatságos. Engem a „bölcs” hoz ki leginkább a sod­romból. Ó egyetlen latin köz­mondást tud, de azt jól megje­gyezte. Ez így szól: „Ha hallgat­tál volna, bölcs maradtál vol­na. ” Emberünk bölcs akar ma­radni és hallgat. De hogyan? Beszédesen. A „bölcsmaszk” korántsem merev, sőt olyan, mintha gumiból volna. Á ta­nácskozást, beszélgetést apró fintorokkal, hunyoritásokkal, elnéző szelíd mosolyokkal, az egyetértés és a kétkedés mimi­káival kíséri. Vagyis neki min­denről van véleménye, sőt. ő az alapigazság letéteményese, de minek szólalna meg, hiszen szellemi fölénye egyébként is nyilvánvaló. A vitatkozók kö­zött ő nyugodtan fújja a füstöt (rendszerint pipázik), s a bo­dor illatfelhőből olykor letekint ránk. Egyszer sikerült mikro­fon elé ültetnem egy ilyen böl­cset. Az eredmény lesújtó volt. Ám a bölcs bölcs maradt, mert az anyag nem került adásba; nem ütötte meg a közölhetőség mértékét. Van aztán úgynevezett „főnök­maszk” is. Csak az alaptípust említem, mert rengeteg változat létezik, De még az alaptípus is nagy metamorfózison ment át az utóbbi időben. Korábban mindig többes szám első sze­mélyben beszélt. A „mi” a pártot és a kormányt jelentette. A fő­nök szíve és agya volt, a rend­szernek. Naponta százszor meg­ismételte: Nekünk nem mind­egy! Érdekes, hogy újabb idők­ben ugyanez a maszk így beszél: Az én rádiómban te nem szólal­hatsz meg! Nahát, ez meg ne­kem nem mindegy.. Említsem a törpét is? De hát ki az az ostoba, aki törpének maszkírozza magát? Nem, ilyen felnőtt nincs, legfeljebb az óvo­dában találkozhatunk szakál­las törpéknek álcázott három­évesekkel. Viszont nagyon sok valódi törpe van, akit sikerült, magasrangú közéleti embernek maszkírozni, (Tessenek a he­lyettes államtitkároktól lefelé és fölfelé haladni gondolatban.) Vagy itt valami sántít ? Nem tu ­dom, magyarázzam-e, hogy nem feltétlenül a kicsi (ala­csony) figura a törpe. A törpe sajátos minőség! Lelki csökött- ség. Erről van egy régi emlé­kem. A főhivatalban két úr (il­letve akkoron elvtársat mond­tunk) dolgozott egymás mellett. Két diplomás ember, az életko­ruk is szinte azonos. Egyikük sem ütötte meg a katonamérté­ket, ami régen 150 centiméter volt, ha jól emlékszem. Nos, az egyik hivatalnokot mindenki csak „rvngy törpének" aposztro­fálta, míg a másik mindig, mindenkinek - a legnagyobb tisztelet hangján - „Bandi bá­csi” volt. Ami a magasságukat illeti, centis különbség sem volt köztük, de emberségük méretei nagyon is különböztek. Le, az álarccal! - mondhatnánk, mint a jelmezbálakon éjfél után. Mondhatnánk, hiszen szólás- és sajtószabadság van. Csakhogy a sokáig viselt maszk (talán emlékeznek még az Oni- baba című japán filmre ?) ráme­revedik az arcra; eggyé válik vi­selőjével - már levehetetlen, le- téphetetlen. S zabó Dezső Pest bombázá­sakor (még 1944 karácso­nyán is, immár éhezve, s a halál által kiválasztva) dolgo­zott emlékiratain. Egy helyütt ezt olvasom a magyar lélek alapvonásáról: „A magyar sze­ret jó fiú lenni. Hiszen ezért fi­zetett rá istenre, királyra, ál­lamra, rendiségre, demokráciá­ra, mindenre, ezért lett a világ leghűségesebb al tiszt - nem zete. Minden szolgálatra kész, min­den buzgóságra képes, minden tűrést elbír, ha parancsolója szemében ott látja a minősítést: jó fiú vagy.” És ha a parancsoló csak egy maszk?! Szószólóban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom