Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02 / 256. szám
A hét embere Dienes Imre a kitüntetett Marczin Eszter A mályi Agroker nyugalmazott vezérigazgatója október 23-án a Parlamentben a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét vehette át Göncz Árpád köz- társasági elnöktől. A magas kitüntetés egy élet munkájának elismerése. Hatvanöt éves, és tele vitalitással, munkakedvvel, optimizmussal. Néhány hónapja köszönt le vezérigazgatói posztjáról, de az igazgatóság elnökeként hetente két napot ma is régi munkahelyén, Mályiban tölt. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy az esetek többségében a kettőből három nap lesz. Sikeres embernek vallja magát, de hozzáteszi, sikereiért egész életében keményen megdolgozott. Vezérigazgatóként gyakran szerepelt az újságok hasábjain, de természetesen mindig csak a cégről, az ott folyó munkáról nyilatkozott. Ezúttal egy kis játékra kértük: felsorolunk | néhány fogalmat, ő pedig elmondja, mi jut eszébe róluk. □ Család? • Ami erről elsőként „beugrik”, az a biztos, kiegyensúlyozott háttér. Hétgyermekes kereskedőcsaládból származom, ahol az összetartás, az egymás iránti szeretet és megbecsülés volt a meghatározó. Nem voltunk gazdagok, de nem is szűkölködtünk semmiben. Máig hálás vagyok érte szüleimnek, hogy korán munkához szoktattak, arra tanítottak: a munkám révén tűnjek ki társaim közül. De a családomnak köszönhetem a kereskedés iránti vonzalmat is. Tizenöt évesen már aktívan kivettem a részem a bolt körüli teendőkből, én voltam az árubeszerző. Kiváló iskolát jelentettek ezek az évek. Volt egy motorom, azzal jártam a környéket, kellemes emlékeim között tartom számon, hogy mindenütt elfogadtak, partnerként kezeltek az idősebb, tapasztalt szakmabeliek. A szülői házból hozott modell példaként szolgált a saját családom számára is, ha nem lenne mögöttem az a biztos támasz, amit a feleségem, a lányom, az unokáim jelentenek, minden bizonnyal másként alakul a sorsom. □ Adott szó? • Engem minden körülmények között kötelez. Ezt egész életemben szigorúan betartottam, mind az üzleti tevékenységem során, mind pedig a magánéletemben. Ha valamire azt mondom; igen, az egy hét, egy hónap vagy akár évek múlva is igen marad. Függetlenül attól, hogy ez hátrányt jelent számomra vagy sem. □ Önbizalom? • Egészséges önbizalom nélkül nem lehet létezni, és ez különösen érvényes egy vezetőre. Igen lényeges azonban, hogy ennek az önbizalomnak meglegyen a valós alapja. Q Legfontosabb vezetői tulajdonság? • A következetesség és a szerénység. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy a munkatársaimtól olyanokat követeljek meg, amit én nem tartok be. De manapság vezetői körökben azt hiszem, a szerénységgel van a legnagyobb probléma. Közhelyszámba megy, hogy egy cég életében - lehet az akár a legkisebb méretű vállalkozás - elsődleges szempont a minél „menőbb” autók beszerzése. Ezzel kapcsolatosan van egy egészen konkrét élményem. Külföldi üzleti tárgyalásra mentünk, és bár már a nyugati autók divatját éltük, az Agrokernek a régi Ladája volt meg. Amikor megérkeztünk, kiderült, az üzletre szintén pályázó vetélytársaink szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb autócsodákkal érkeztek. A szerződést mégis velünk írták alá. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az effajta külsőségekre egyáltalán nem kell adni, ám először valami eredményt kell produkálni. □ Privatizáció? • Munkám legnagyobb sikerének tartom a mályi Agroker privatizációját. A cég jelenleg 80 százalékban dolgozói, 20 százalékban szövetkezeti tulajdonban van. Nekem 2,5 százalékos a részesedésem. Erkölcstelennek tartom azt a magánosítási módozatot, amikor a menedzsment vásárolja meg a részvényeket, és irányítja tovább a céget. A mi esetünkben egy külső befektetőcsoport volt az ellenfél, rengeteget dolgoztunk, lobbyztunk azért, hogy mi legyünk a befutók. Az akkor végzett rendkívül feszített munka idegileg nagyon megviselt, ezért is láttam jobbnak átadni a stafétabotot. D Hobbi? • A munkám. Fiatal koromban imádtam motorozni, rendszeresen jártam meccsekre, de később ezek mind a munkámtól, a családomtól vették el az időt, döntenem kellett, mit tartok fontosabbnak. Most, hogy nyugdíjas vagyok módom lesz arra, hogy imádott unokáimmal, a lányommal, feleségemmel több időt töltsék együtt, behozzak valamicskét abból, amit az elmúlt évek során elmulasztottam. □ A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje? • Őszintén szólva meglepett, ugyanakkor nagyon jól esett az elismerés. Úgy érzem, ezzel nemcsak az én munkámat jutalmazták, hanem azt a kollektívát is, amellyel közösen értük el a sikereket. Novemberi fények Fotó: Dobos Klára ÉM-riport ___________________ F rissen betonozott út, kiépített sínpárok, várják a november elsőfelére tervezett indítást. Valami megszűnik, és valami születőben van. III. oldal Műhely „Nem volt Haza, nem volt Magyarország. Összeomlott, s mindnyájunkat odatemetett a romjai alá. Sokan menekültünk a borsodi Bükkbe, a hazátlanoknak...” VII. oldal ÉM-intterjú Ma már tudományos presztízskérdés egy’ ország jelenléte. És Magyarország jelen van. Köszönhetően többek között Kákosy László egyiptológusnak. II. oldal Voltak vallatása, holtak hallgatása Brackó István Zemplénből Biharba vándorolt nagyszüleim az ug- rai temetőben nyugszanak. Apósomék földi maradványait a miskolci föld fogadta be. Anyám hamvait a debreceni Nagyerdő sírkertje őrzi. Rokonaimat illető végtisztesség okán jártam a Dunántúlon talpig feketében. Szétszóródott a család. A holtak és az élők is. Mint por a szélben. Ahogy az írás mondja por és hamu vagyunk. Október utolsó november első napjai két, összemosódó, egymást erősítő ünnepet kötnek össze. Mindenszentek és a halottak napját. A szeretteinkre való emlékezés önvizsgálatra ösztökél. A voltak vallatása, az élők igénye, a holtak hallgatása akár beszédes is lehet. A gyász napján koszorúk készülnek, krizantémcsokrok kötődnek, gyertyák, mécsesek lángja lobban. Az öröm kevés szavú, a bánat beszédesebb. Az ember kisírja, kibeszéli magából a fájdalmat: hangos szóval vagy szótalanul. S akarva akaratlanul is filozofál. A halál csak orvosilag definiálható fogalom igazán. Materialista és ideológiai megközelítése sokágú, eltérő értelmű, s nagyon is személyhez kötött. Az ember nem általában szeret vagy gyűlöl, hanem valakit szeret vagy valakit gyűlöl. Nem általában gyászol, hanem holtában is valóságos személyt idéz. És kérdez: mit üzen a szellemkéz, a néma száj... Legutóbb hazafelé jövet Biharugráról, az író Szabó Pál falujából utasként volt alkalmam gondolkodni erről. Hiába véstem eszembe egy bölcselő tanítást: a holtakat a földbe, s ne a szívünkbe temessük. Hiába skandáltam Madách szavait: Az élet mellett ott van a halál. Hiába ismertem Seneca klasszikus axiómáját, mely szerint: a halál törvény, nem büntetés. Olvastam Örkény István utolsó könyvét - a Rózsakertet - a halálra készülőkről. Hiába ismerem a szalonnái költő Kalász László szép sorait: Mintha rögtön meghalnék, úgy kellene élnem... Túi az élet delén már nem okot, hanem magyarázatot keresek. Futott alattunk a kerék, fél Magyarországot átautóztam a viasz illatú éjszakán. Ahány település, ahány temető, annyi lánglobogtató látvány a sötétben. A gyertyafény nem adott megvilágosodást, s a bánat mellett bennem egyre izmosodott valami tehetetlen düh, valami - a bölcsekre nem jellemző - lázadás. Ha az elmúlás törvény, akkor miért szükségszerű, s kikerülhetetlen szeretteink elvesztése. Az egyszeri és megismételhetetlen földi lét miért zuhan a semmi, az öröklét vagy a mindenség kútjába, csobba- natlanul?! Faltuk a kilométereket, meglazítottam a fekete nyakkendőt, kiszáradt a szám. A hosszú út alatt elmondtunk mindent, ami az esemény kapcsán elmondható. Néha megálltunk egy-egy kocsmánál. A gyerekek pisiltek, üdítőt ittak, mi pedig konyakkal koccintottunk. Eltávozott eleink emlékére és a magunk kedvére. Micsoda paradoxon ez?! Nagyapám nyáron csak aratópálinkát kért s hideg kútvizet. Hosszú életet élt. Nem lett hősi halott a háborúban, nem ült börtönben, négy gyereket nevelt föl. Akkortájt született, amikor Ady, volt lova, tehene, telepes rádiója. A sors kegyesebb volt hozzá, mert kétszeres időt adott neki, hogy a földet túrja, a pipáját tömje, s megtapasztalja a késői öregkort. Ezekben a napokban kivilágosodnak a temetők, friss virág kerül a rendbe tett sírokra. Az élők emlékeznek és merengenek. Tettünk-e valamit még a kikerülhetetlen vég előtt, ami a halál után is megőriz. Hagytunk-e jelet magunk után? A kérdést a költő Nagy László fogalmazta meg legszebben, a mindenség bírásának himnikus emelkedettségével, választ is adva az örök emberi dilemmára: Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
