Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-02 / 256. szám

II ÉM-Stéhrége « ÉM-imterjú November 2., Szombat Sírtúrák tudományos alapon Kákosy László piramisokról, hieroglifákról, Indiana Jonesról... Dobos Klara Leleteket ma már nem hozhat­nak ki Egyiptomból a kutatók. Örüljenek, hogy dolgozhatnak! Ezek a feltárások már régen nem a múzeumok megtöltéséről szól­nak. Sokkal inkább tudományos presztízskérdés egy ország jelen­léte. És Magyarország jelen van. Köszönhetően többek között Ká­kosy László egyiptológusnak, aki nemrégiben Miskolcon tartott előadást. □ Jól gondolom, hogy nincs túl sok egyiptológus hazánkban ? • Természeténél fogva kis szakról van szó, nincs túl sok kutatóra szükség. Bár azzal, hogy már nemcsak elméleti kutatás és oktatás folyik az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetemen, hanem 1983 óta feltárást is végzünk, a felada­taink megnövekedtek. □ Aki ezt a szakmát választja, az pirami­sokkal, fáraókkal „tölti”gyermekkorát? • Engem már középiskolás koromban is a történelem, az ókor érdekelt. Úgyhogy mikor választanom kellett, milyen pályára menjek, régész szakra iratkoztam be az egyetemre. Ez termé­szetesen elsősorban a magyar föld ré­gészete, de meghirdettek speciális órá­kat is, lehetett tanulni hieroglifákat, ékírást. Jelentkeztem. És annyira megtetszett, hogy emellett kötöttem ki. □ De akkor még nem járt Egyiptom­ban?! • 1951-ben kezdtem az egyetemet, ak­kor nemhogy Egyiptomba, de még Szlovákiába sem lehetett menni. A ha­tárok teljesen le voltak zárva. Egyip­tom nekem olyan messzinek tűnt, mint mondjuk a Hold. Először 1959- ben jutottam ki, akkor javultak a poli­tikai és kulturális kapcsolataink az or­szággal, mar voltak ösztöndíjak is oda. □ Tehát már végzett kutatóként lépett kutatásának „tárgyára”. Milyenek vol­tak az első benyomásai? Azt találta, amire számított? 9 Ahhoz, hogy az ember igazán megis­merkedjék a műemlékekkel, látni kell azt, hogy milyen környezetben van­nak, milyen a sivatag, milyenek a zöld termőföldek, hol kerülnek elő ezek az emlékek, milyen a Nílus, milyen az or­szág... Könyvekben akármilyen gyönyörű reprodukciók vannak, azért az többé-kevésbé mindig holt anyag. □ Nem jártam Egyiptomban, de azt gondolnám , az irodalom valahogy job­ban misztifikálja azt a „világot”. Nem csalódott? • Nem. Ellenkezőleg. Akkor tapasz­taltam, értettem meg igazán az egyip­tomi művészetet, az egyiptomi alkotó­erőt, a monumentalitást. □ Kalandos ez a munka? Nem érzi né­ha úgy magát, mint a filmhős, Indiana Jones? • Talán inkább ez az, amit misztifi­kálnak. A legtöbb magyar egyiptoló­gusnak az elmúlt években a könyvtá­rakban, múzeumokban való koncent­rált munka jutott osztályrészül. A helyszíni kutatásokban, ásatásokban természetesen sokkal több a fizikailag megerőltető tevékenység, talán az iz­galom is, nem lehet tudni, a következő nap milyen meglepetés várja az em­bert, mi kerül elő. Lehet, hogy hetekig nincs semmi, aztán egyszerre csak egymás után, bukkannak elő az érde­kes dolgok. És azért néha akad egy- egy csörgőkígyó vagy kobra is. □ Találkozott már kobrával? • Szerencsére nem. □ Megijedne tőle? • Biztosan... De tényleg nagyon izgal­mas tanulmányozni a könyveket, felfe­dezni újabb összefüggéseket. Én kiad­tam két papiruszt a Szépművészeti Mú­zeumból, és az ásatások mellett a mun­kásságomat elsősorban az egyiptomi vallással foglalkozó cikkek jellemzik. □ Ismert, hogy foglalkozik vallástörté­nettel. Csak az egyiptomi vonatkozásai érdeklik? • Egyiptom mindig a kiindulópont. De foglalkozom olyan területekkel is, amelyek nem tartoznak szorosan az egyiptológia keretei közé. Nagy él­ményt jelentett számomra, amikor a múlt évben kijutottam Indiába, és az ottani vallásokat tanulmányoztam. Ezek közvetlenül nem függnek össze Egyiptommal, de Indiában az ember a helyszínen, eleven valóságként láthat egy sokistenhívő vallást, amire Egyip­tomban már rég csak az emlékekből és a feliratokból lehet visszakövetkez­tetni. Működnek a templomaik, ott vannak a majomalakú, az elefántfe­jű istenek, a szent tehenek. Ha tör­ténetileg nem is függnek össze, de jelenségeit tekintve nagyon hasonló az egyiptomi és az indiai vallás. Kákosy László Ez az analógia nagyon érdekes volt. □ Az egyiptomi kutatásokra jellemző a nemzetköziség. Ez nagyon szép, viszont más oldalról is meg lehet közelíteni: ön szerint nem lenne furcsa, ha Magyaror­szágra beözönlenének a különböző nem­zetek régészei, és itt túrnák a földet? • Nézze! A különböző országokban más és más képzettségű szakemberek vannak, más és más a technikai felsze­reltség. Egyiptom, Olaszország és Gö­rögország esetében - sőt idesorolom Mezopotámiát, Szíriát és Palesztinát - igen nagy jelentősége van a nemzetkö­zi együttműködésnek. Mert ezek a kul­túrák még valamiképpen „közösek”. Nemcsak egy-egy mai állam múltjáról van szó, hanem ezek befolyásolták az egész emberiség kultúrájának a fejlő­dését. Egyébként még a leggazdagabb országok régészei is szívesen veszik, Fotó: Farkas Maya ha'a külföldi országok is segítenek a feltárásban. Többek között Olaszor­szágban is van magyar ásatás... □ Vagyis jut mindenkinek... • Igen, nem kell összeveszni a terüle­teken. □ Mégis vannak viták. Hiszen azt is mesélte az előadásában, hogy a rend­őrök ki akarták telepíteni a helyieket, hogy tisztán kutatási terület lehessen a feltárás. Mint ember és mint tudós, lel­kére tudná venni a kitelepítést? • Ezek az emberek most ott meglehe­tősen nyomorúságos körülmények kö­zött élnek. Nem sokkal messzebb épí­tettek nekik sokkal korszerűbb, új há­zakat. Mégsem akarnak oda menni. Köti őket a hagyomány, a múlt, illetve a remény, hogy egyszer előkerül a nagy kincs. Szerintem most sem fog­nak elmenni, konokul ellenállnak min­denféle kitelepítési, áttelepítési rendel­kezésnek. Emberi szempontból megér­tem őket. Viszont az emlékek biztonsá­ga szempontjából tényleg sokkal jobb volna, ha pár kilométerrel odébb köl­töznének. A fáraókori temetőnek jó nagy területét nem is lehet föltárni, mert ráépültek a falusi házak. □ Ez a Théba nevű falu? • Az ókori neve Théba, ma Gurnának hívják. □ Honnan lehetett pénzt szerezni a munkához? • Ez az ELTE ásatása. Az egyetem és a minisztérium támogatja erkölcsileg, és azzal, hogy ösztöndíjakat, repülője­gyet szereznek. Magának az ásatás­nak a költségeit jórészt szponzorok ad­ják. Most a főszponzorunk a Magyar Külkereskedelmi Bank és a Ganz Gépgyár. □ Jó helyre adják a pénzüket, hiszen még az egyiptomiak is elismerik az ön munkásságát. Úgy tudom, részt vett például az új kairói múzeum létreho­zásában... • A kairói múzeum már a század ele­jétől létezik, de teljesen megtelt, ezért szerettek volna másikat is építeni a Nílus egyik szigetén. Én is felkért szakértő voltam, az egyik részleget terveztem. De ez a múzeum azóta sem épült meg, és valószínűleg ezen a he­lyen nem is fog. A legújabb tervek sze­rint a piramisok közelébe szeretnének építeni új múzeumot. □ Mindenképpen nagy megtiszteltetés nekünk magyaroknak, illetve elsősor­ban önnek, hogy felkérik egy ilyen munkára. Lehet, hogy elöl vagyunk az egyiptomi kutatásokban? • A magyar kutatásnak jó neve van. Természetesen az igazán nagy és gaz­dag államokban sokkal több egyiptoló­gus van, jobb fölszereléssel rendelkez­nek, és ami a legfontosabb, intézetük van Egyiptomban, ami nekünk nin­csen. Ez nagy kár, mivel nemcsak a leggazdagabbaknak van ott tudomá­nyos intézetük, hanem a velünk egy „súlycsoportba” tartozó országoknak is, például Csehországnak, Lengyelor­szágnak. Talán nemcsak utópisztikus álmodozás, hogy lehetne nekünk is. □ Mikor megy ki legközelebb? • Január legvégén. Az első félévben itt kell lennem, hogy leadjam az órái­mat, januárban levizsgáztatom a hall­gatókat, úgy osztom be az időmet, hogy a tanév második félévében aztán kimehessek. Egyébként ez már tan­ásatás, hallgatók is jönnek velünk. így szorosan kapcsolódik az ottani munka az egyetemi munkához is. □ Nincs nagyon meleg ilyenkor ott? • Most még igen, de február, március­ban nagyon kellemes a klíma. Éjszaka még fázunk is... Amikor felriadok, nehezen kapaszkodom meg az éb­renlét talaján. Félig-meddig még a márianosztrai bör­tönben vagyok, az álom kusza, zavaros ködén át bámu­lom az első emeleti két trepni között kifeszített, keskeny vászonra vérvörös betűkkel festett szavakat: „Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is őket!" A több mint szigorú, fé­lelemgerjesztő parancs a börtönőröknek szól. Felkattintom a villanyt, az óra fél hármat mutat, megmelegítem az este elkészített feketekávét, cigaretta­gyújtás, néhány forró kortyintás, enélkül nincs teljes éb­redés. Az ablakon túl - amennyire meg tudom ítélni - szemetel az eső, az első elrobogó autóbuszok zúgása, szokott hajnali zajok, ez már a konok realitás, teljes éb­renlét a második cigaretta bűvöletében. Hanem az ál­mom még fogva tart. ló tudni, hogy szabad vagyok, nem úgy, mint akkor, 1957. augusztus végén, amikor a miskolci Fazekas utcai fogházból vagy harmincunkat átszállítottak a nosztrai börtönbe, politikai foglyokként. Rajtam a miskolci me­gye: óság májusi ítélete: hatévi börtön, a Magyar Népi.; társaság megdöntésére irányuló sajtó útján tör­ténő izgatásért, mindössze két hosszabb, részben publi­cisztikai írásomért, amelyek az Észak-Magyarországban jelentek meg, az egyik 1956. október 31-én „Gondolatok" címmel, a másik 1957. február végén „Az egyetemen jártam" címmel, amelyben az akkor kezdődő „pufajkás terror" idejében az egyetemisták vé- gigverése és elhurcolása ellen próbáltam burkolt formá­ban tiltakozni. De a hatévi börtön kiszabásához hozzá­járult a megyei bíróság igen sommás megállapítása: „feltételezhető, a vádlott a miskolci írók és újságírók szellemi vezetője volt!" Hát ez a vádpont még rátett egy „lapáttal" az ítéletemre, a hatévi börtön fenemód ragyo­gó „honorárium" volt! A legfelső bíróság azonban - néhány hónap múlva - három évre redukálta a megyei bíróság ítéletét, amiről több mint egy év után szereztem tudomást a nosztrai börtönben, hiszen a feljebbvitéli tárgyalásra nem vittek el! Természetesen mindezekről már írtam a rendszer- váltás után néhány helyi és más lapban, hanem az emlékek, azok belém kapaszkodnak, úgy mint az álma­im, amelyek - pár hónap híján - negyven éve két-há- rom hónaponként szinte törvényszerűen ismétlődnek, mint ma ezen az esőt permetező, még sötét, októberi hajnalon. És felbukkannak a régi baráti arcok, akikkel egy cellában latolgattuk a Fazekas utcai fogházban a várható bírósági ítélet nagyságát, egy olyan négyszemé­lyes, négyágyas cellában, ahová tizenkettőnket zsúfol­tak be, mert százával tartóztatták le a jó népet. A pufaj- kások kezében suhogott a gumiból, amiből a csehszlo­vák barátaink az internacionalizmus szellemétől áthatva még '57 elején két vagonnal küldtek baráti gesztusként, amit a Kádár-kormány 1968 augusztusában ugyancsak jószomszédi gesztusként, néhány század magyar kato­nával honorált, a csókolódzó Brezsnyev atyuska elvtársi megelégedésére. Persze, mi akkor ott újságírók - Boda István (elment, Isten nyugtassa), Ruttkay György, Si­mon Gábor, Lovas Lajos, Géczi Gyula (elment, Isten nyugtassa), Bőd Andor (tanár, elment, Isten nyugtas­sa) - mit sem tudhattunk (mármint Dubcsekék kitö­rési kísérletéről), pergettük a napjainkat a sitten, nyomorultul, összezsúfolva küblibűzben, éhezve - mert a koszt pokolian rossz volt. Nem olyan, mint Márianosztrán, ahol a szintén rabszakács korábban a pesti Gundel étterem konyhaséfje volt, s aki a ló­húsból kitűnő levest főzött, karácsonyra pedig remek rántott húst produkált. Holdi János Akkor ott Nosztrán én, a 615-655-ös számú elítélt egy első emeleti cellában raboskodtam. Társaim Görgey Béla, volt horthysta katonatiszt, őrnagy, mályi lakos, már civilben könyvelő (elment, Isten nyugtassa), Deák Sándor tisztviselő, egy nagyszerű közgazdász és sze­rény magam. A második karácsonyt már a gyűjtőfogházban töltöt­tem rabként, viszonylag jobb körülmények között. A könyvtárba kerültem, nem akárkikkel. Négyen dolgoz­tunk a könyvtárban, egy katonatiszt, Corvin közi forra­dalmár, Kovách Bertalan művész, festő, Darvas Iván, a már országos hírű színész, miután pedig egy helyen dolgoztunk, egy zárkába is kerültünk. Iván nagyszerű rabtárs volt, előzékeny, de visszafogott mindenkivel szemben, nem alázatos az őrök előtt, mint voltak sokan mások, de nem is kihívó. Két évet és nyolc hónapot ka­pott, ideje nagyobb részét bizonyos tablók festésével töltötte, amelyek az étkezési szabályokat, az evőeszkö­zök helyes használatát illusztrálták, ezenkívül az őrök majd mindennap hozták a magukról vagy a családjuk­ról készült fotókat, hogy fesse le őket a fényképek alap­ján, amit Ivánka el is vállalt. Persze, nem tehetett mást. 1958 októberétől 1959 márciusáig raboskodtam egy zárkában egyazon munkahelyen Ivánnal. Darvas sokat segített a rabtársain ennivalóval, bátorító szavakkal, kü­lönösen azon a négy kispapon, akik a könyvtár melletti cellában raboskodtak. Nehezen múltak a sittes évek. Csodás ragyogó má­jus végi égbolt kéklett felettem, délután három órakor kinyílt előttem a gyűjtőfogház főkapuja. Senki nem várt. Igyekeztem minél előbb elhagyni Pestet, különben is szigorú parancsba kaptam. Furcsa érzés volt szabadnak lenni. Kissé naivan arra gondoltam: minden rendbe jön, holott a visszakapott szabadság igen relatívnak mutatko­zott. Most, visszafelé pergetve a szabadulásom utáni na- pokat-éveket, Miskolc nem várt tárt karokkal. Csóró va­gyok, minden vagyonom, ami rajtam van, munka után járok, a sok régi ismerős, ha meglát, az utcán, kikerül, átmegy a túlsó oldalra, reménytelen, kilátástalan napok. Csak kevesen mosolyognak rám, mint a Lakatos testvé­rek, lános és Gyula, azután Csáthó Péter főorvos és fele­sége, két-három zsidó kereskedő, a Bobkó család, Fuk- ker Bertalan. Ezektől az emberektől soha nem kértem, de segítettek, amíg - úgy nyár közepén - végre munkát kaptam a kiliáni építkezésen, hordtam a maltert, a be­tont, majd raktáros lettem, később, évek múlva, talán Naményi Géza, yolt főszerkesztőm segítségével ismét újságíró lehettem a Diósgyőri Munkás üzemi lapnál, s dolgoztam ott nyugdíjaztatásomig. Nem volt könnyű nekem az elmúlt negyven eszten­dő, de hát hozzám hasonló sorsú emberek tízezrével akadtak. Nem hiszem, hogy könnyebb volt Nagy Attila, Papp Miklós, Nagy Barna, Galánffy Lajos, Bőd Andor és sok más barátomnak... Most, 1996 októberében sokasodtak a forradalom negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett meg­emlékezések, tudományos elemzések. Aránylag fiatal politológusok, történészek, akik akkor még hátulgom- bolós nadrágocskában tipegtek, jelentenek ki - ex ca- tedra - olyan dolgokat, amin.a magunkfajta, nyolcvan évhez közeledő vén apókák tekergetjük a fejünket és mosolygunk, esetleg dühös fintorba torzul az arcunk. Próbálják elfogadható pelenkába bugyolálni az USA, általában a Nyugat, az ENSZ akkori, bennünket cser­benhagyó politikáját. Időnként a forradalom hősi alakjára, Nagy Imrére vetnek olykor kicsi, olykor sú­lyosabb követ. Számtalan teóriát gyártanak (tisztelet a kivételnek) persze korabeli feljegyzések, hallomások alapján. Nincs kedvem e nagytudású emberekkel, egyes téziseikkel vitába szállni, hiszen lehet, egy-kél évtized múlva akár le is tagadhatják Nagy Imrét, eset­leg egy ufó támadásnak vélik az ötvenhatos forradal­mat, mert a most napirenden divatozó '56-os esemé­nyek lángja, a szürke hétköznapokon csak pislákol, majdhogynem kialszik. Az ötvenhatosok nemzedéke - kihalóban, már nem sokan vagyunk, egyre fogyunk, amit a kormány fő politikusai, gondolom, jólesően vesznek tudomásul. Nekem már nyugdíjasán, a rend­szerváltás óta megadatott, hogy az Eszak-Magyaror-- szág hasábjain több cikkem, ',56-hoz kapcsolódó írá­som megjelenhessen, a megyében talán én publikál­tam legtöbbet a negyven éve történt eseményekről, a Moszkvából irányított-parancsolt kádári retorziókról- akasztásokról, a pufajkások országot végigverő tevé­kenységéről. Sajnos, a megye idősebb írói, tehetséges újságírói, költői kissé elhanyagolták az ötvenhatra utaló témákat. Miskolcnak a rendszerváltás óta három polgármestere volt, de egyikőjük sem valósította meg az '56-os emlékművet, pedig sok szó-ígéret elhang­zott, a T.I.B. területi titkára, Csorba István is sokat ko­pogtatott ez ügyben. Virrad. De vajon valóban felvirrad-e ennek a sokat átélt-szenvedett, megalázott, ám mégis újra és újra talp­ra állt kis magyar hazának? Egyelőre - úgy sejlik - igen messze van az a bizonyos virradat, zűrzavaros a gazda­sági helyzet (olykor a politikai is) virágkorát éli a korrup­ció, a közbiztonság majd. nulla szinten, szégyellni való nyugdíjak, infláció,, munkanélküliség, de a kormány parlamenti szavazógépe pompásan működik. Ebből elég. Felesleges túldramatizálni az amúgy is ismert ha- zánkbéli kínkeserveket. Elég nekem az elfuserált nyakérműtét utáni vállizom-sorvadásom, de ezek már szubjektív sirámok, kit érdekelnek. Viszont a mind sű­rűbben hallható, a megbékélést hirdető, olykor csak tak­tikai szólamokká silányuló, álszent vagy őszinte óhajok mindannyiunkat érdekelnek. A megbékélés gondolata, most, a negyvenéves jubi­leum alkalmából, igencsak aktuális, még akkor is, ha néhány, még rendezetlen ügy árnyékként kísért. Talán arra kell gondolnunk, hogy akkor, 1956 októberében, szinte egy emberként küzdött, harcolt egymás kezét fogva párton kívüli és párttag a szovjet elnyomás, a pártdiktatúra ellen,- hazánk valós szabadságáért. Tudjuk, átéltük, reménytelen küzdelem volt. Az USA, a Nyugat páholyból nézte ezt a számunkra végzetes küzdelmet, ám legalább hathatós diplomáciai segítséget adhattak volna, megelőzendő a hajdani retorziót is magasan túl­szárnyaló, moszkvai parancsra megkezdődő részben kádári retorziót, a több mint kétszázötven akasztást, a gumibotozást, a több ezer börtönbe küldött embert. Mindezek ellenére, igenis kell a megbékélés, bár felejte­ni nem lehet, hiszen az emlékek, a rossz, megismétlő­dő, kísértetiesen hozzánk bilincselődött valósághű ál­mok nem is engednek felejteni. Az októberi kora reggel esős-kopogósan, feltáma­dó széllel, sötétszürke fellegekkel ébreszti a várost, az asztalomon három üres feketekávés csésze, cigaretta- csikkekkel teli hamutálca. Még emlékezem az Észak- Magyarországba írt „Gondolatok" című írásom né­hány sorára: „...ami hazánkban történt, nem egy kis csetepaté, nem díszfelvonulás, hanem az egész világ előtt felemelően tiszta, nagyszerű, szent forradalom, szabadságharc volt!" Rendhagyó számadás... n tv /i v M □

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom