Észak-Magyarország, 1996. szeptember (52. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-28 / 227. szám
HÉTVÉGE ÉM-inferjú A baseli ház mostanra — majdnem — üres. László Károly végre sikeresen „rátukmálta” a magyar államra milliókat érő magángyűjteményét. II. oldal ÉM-riport Nem szoktam már sírni. Csak épp az előbb valaki idetelefonált, kár a felhajtásért, ne akarjak a gyerekemnek rosszat, ágy- sem tudnak rajta segíteni. III. oldal Literátor ________________ A kötet borítóján olvasható önvallomás szerint Birtalan Balázs hiszi Jézus Krisztust, és a rádióban római katolikus vallásáról is nyilatkozott. VII. oldal Holdfogyatkozás Fotó: AP A hét embere Mátyás Rudolf a nemzeti válogatott séfje Lévay Györgyi A berlini szakácsolimpián ő v°lt a magyar nemzeti válogatott séfje: ő vezényelte a hattagú csapat munkaiját. A halvariációs előétellel, az löyenc báránybordákkal és a rózsafánkkal bronzérmet ?yert a team. Az Oscar-dí- |as> egyéni világbajnok szakács ezzel az eredménnyel hem túl elégedett. Megkós- '°ba a világ szinte minden Nemzetének jellegzetes főzt- j®t> de azért ő továbbra is hltart a marhapörköltnél, ?*ely házitarhonyával és *apros uborkasalátával a •egfinomabb. " Huszonhét ország vett részt 32 idei szakácsolimpián, melyet jN08t először nem Frankfurt- hanem Berlinben rendez- j h meg. A magyar nemzeti válogatottban hatan versenyez- Nak: Kissné Zombori Zsuzsa Cukrászmester a Gerbaud-ból, ,arga Károly és Kovács Sán- 3or mesterszakácsok Kecskemétről, Várhelyi Miklós az Át- ium Hyatt mesterszakácsa, j^orváth György, a Gundel h°nyhafőnök-helyettese és én. ír összeállítás jelzi, hogy a vi- agversenyeken mind nagyobb mretkapavidék. ~ Mely országok csapata m°zte meg nemzeti válogatottunkat? ~ Svájcé és Norvégiáé. Az fszágok közötti versenyben, ^JNöly több „számból” áillott, „mgyarország a második lett vajc mögött, és a bronzérem az USA-nak jutott. Kopcsik Lajos, a Borsodból elszármazott egri cukrászmester egyedül tíz aranyérmet hozott. Nem vagyok teljesen elégedett a bronzérmünkkel, bár, ha azt nézzük, hogy a svájci csapattal élelmiszerkutató is dolgozik, és hat teljes hónap állt rendelkezésükre a gyakorlásra, nos, akkor már másképpen fest a dolog. Mi mindössze ötször gyakoroltunk tavasz óta a csapattal, és a csütörtöki kiutazás előtti vasárnap még ki-ki a munkahelyén sütött-főzött.- Még mindig olyan nagy híre van a világban a magyar konyhának?- Berlinben háromnegyed tizenkettőkor kezdtük tálalni az ebédet, és a 110 adag fél kettőre elfogyott, pedig nem volt túl olcsó, 32 márkáért adták. A vendégek tolongtak a konyhánk körül. A hagyományos magyar konyhát az olimpiákon és világversenyeken el kell feledni, leáldozott a csípős paprikának, a ropogósra sült kacsának. A zsír nélküli, sok vitamint és ásványi anyagokat tartalmazó, sokféle fűszer- növénnyel ízesített ételeket díjazza a nemzetközi zsűri. A nemzeti jellegnek azonban tükröződnie kell, magyar szakács nem süthet például kengurut, vagy homárt... Mindenki szerint nagyszerűen sikerült a terítékünk. Püspöklila abroszon hófehér hollóházi tálak. Az asztal körül a Magyarok bejövetele, vagyis a Feszty-körkép reprodukciója forgott, a zenei aláfestés is olyan volt, mint Ópusztaszeren. Egy csokor színes virág, és Varga Károly csodás zöldségkompozíciója díszítette még a hidegkonyhai asztalt. Mátyás Rudolf Oscar-díjas, egyéni világbajnok szakács, a pecsenyesütők rendjének lovagja ma a lillafüredi Palotaszálló konyhafőnöke. Húszfős csapatával a Palotában pihenőknek, a Mátyás-terem vendégeinek naponta főz, és hála Isten alig van már hét, amikor nem rendeznek itt egy-két szakmai konferenciát, bankettet, bált...- Péter fiam éppen ezért nem választotta az én mesterségemet. A szakács dolgozik éjjel, dolgozik ünnepnapon.- Ön miképpen lett szakács?- Hétéves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Az egyik nővérem férjhez ment, a másik tanult, a bátyám is egyetemre járt. Mi, a két kisebb fiú maradtunk otthon édesapánkkal, és kénytelenek voltunk főzni. Megkedveltem. Nem volt kérdéses, hogy szakácstanulónak megyek. Ezsöl János, Száraz Pál tanított, aztán Fehérné Manyikétól, Szabados Miklóstól, Künh Józseftől és Makai Tibortól lestem el sokat. Valamennyien ismert miskolci vendéglátósok. Többen már nincsenek köztünk. Amikor a Junó megnyílt, helyettes séf lettem ott, később konyhafőnök. Aztán a ma már országos hírű Pelikán Klubban főztem. Ezután másfél év külföldi munka következett, és most itt a Palotaszállóban dolgozom egy remek kis csapattal. A mesterségem változatlanul szeretem, úgy, mint az első időkben. Talán azért, mert sohasem lehet eléggé megtanulni. Negyvenkilenc éves koromban úgy érzem, kevesebbet tudok, mint amennyit még nem. A szakmai tudás folytonos gyarapítása mellett építkezhet az ember a fantáziájából is. Izgalmas.- Odahaza, Hejőcsabán milyen ételek kerülnek a Mátyás család asztalára?- Otthon azért Irénkéé a terep. Jól főz. Én tanítottam házasságunk elején, amikor kikerült a főiskoláról. Nem vetjük meg a töltött káposztát, a pörköltöt. Kedvenc ételem a marhapörkölt házitarhonyával, kapros uborkasalátával. Nincs annál jobb étel. Ha vendégeket hívunk, nem pancsolok én a hidegtálakkal. Ódaszólok Kandik Feri barátomnak a Jégvirágba. Kitűnően dolgoznak, ók is benne voltak a berlini olimpiai csapatban. Valaki figyel Bujdos Attila Valaki figyel, úgy érzem. Tekintete - mint holmi horog - bőröm alá fúródik. Viszkető érzés, kellemetlen, mitagadás. Nem tudom, tényleg figyel-e, vagy csak képzelem, nem tudom, hogy honnan les rám, ha les, nem tudom, kinek, hová és miért akarja vinni a hírt rólam. Csak azt tudom: jelentékeny piaca lett az ilyesminek. /A rendőrség például fizet érte, ha bizonyító erejű információról van szó. Lehet vele keresni, persze, alaposan meg kell dolgozni érte: ostobaságokat azért nem lehet rásózni a nyomozókra, ők se most jöttek a hathuszassal. Ha nem lenne piacképes az a hír, akkor sem veszne feltétlenül kárba. Példának okáért a Központi Bűnüldözési Iroda forró vonalára is rásusogható. Ott majd eldönte- nék, mit kezdjenek vele, rámozduljanak-e, s akkor sincs kockázat, ha dőreséget beszél a telefonáló: megőrizheti a névtelenségét. Míg akit meghurcol, nagyon is ne veszhető.Akinek neve van, az nemcsak hogy beazonosítható, de be is azonosítják: így válik egy adat sorssá - nem ennek volt valami ügye a rendőrséggel? Vagy - pláne - az adóhatósággal? Nem ez a pacák volt az, akinek megbecsülték a jövedelmét? Talán nem véletlenül... Nagyobb lábon élt ez, mint amennyi jövedelmet bevallott. Szép kis firma. Hát így. Az ember akár ékelődhetne is: no lám, lám, hát milyen méltánytalanság azt mondani erre a hatalomra, hogy elveit feladva a társadalom fontos építő egységeit, a közösségeket rombolja. íme az ösztönzés, hogy figyeljünk oda a másikra. Keserű humor, nincs mit nevetni azon, ha besúgásra ösztökélnek, arra, hogy gyanús momentumokról gyűjtsék a híreket. A mindezt megengedhetőnek tartó logika persze komolyan érvel: ugyan már, nem olyan időket élünk, amikor ezen moralizálgathatnánk. Velejéig rohadt ez a társadalom, csak azt nyúzzák benne, aki betartja a szabályokat. Aki lop, csal, az meg él, mint hal a vízben. Évente cseréli az autóját, most New Yorkban tölti a hétvégét, később Hawaiba utazik, Chivas Regallal öblögeti a lazacot. És így tovább, és így tovább. Éllenben hiába csak egyszer élünk, hiába most kellene kivennünk belőle, ami megillet, erre nem mindenki képes, mert nemcsak az akaráson múlik, de a tudáson és a lehetőségeken is. Mindez természetesen igazságtalanság, mint ahogy az is az, hogy semmit nem tesz ellene, aki tehetne. Hát hogyne lenne annyi elégedetlen, belekeseredett ember ebben az országban, akinek a kedvéért érdemes volna fenntartani a forró vonalakat, az információvásárló piacot? Szóval szomorú dolog ez, tele apró igazságokkal. Mert tényleg nincsenek egyenlő pályák, és egyenlő esélyek. Egyre kevésbé vannak. A síbolókkal szemben erélytelen a hatalom; hány nyilvánvalónak tűnő ügy akadt el az igazságszolgáltatás útvesztőiben? Hányszor tudta az egész ország, hogy mit kellene mondania annak a bírónak? És hányszor látta az ország: nem az az ítélet született, vagy nem is született ítélet... Hányszor mondta az ország: hát kit fedeznek ezek? Milyen érdekük fűződik ahhoz, hogy ezt is eltussolják? Ők is benne vannak nyakig? Es azért is szomorú dolog ez, mert annyian vélik látni, hogy mi a baj, hát a hatalomnak is látnia kellene. Akkor meg minek bohóckodnak itt a névtelenséget garantáló forró drótokkal? És mégis: égnek a forró vonalak. Hát kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy természetes emberi ösztönökre építenek, hogy porhintés az egész? Mármost a rendszerváltástól nemcsak a jólétet lehetett remélni. Sőt, elsősorban talán nem is azt. A nekivadult idealisták valóban komolyan hitték, hogy a „nem szabadság" állapota a szabadságnak adja majd át a helyét. Formálisan biztosan van is szabadság, lehet mindenről beszélni, bármit meg lehet írni, működnek az ehhez megfelelő intézmények, de az ember mégsem érezheti magát igazán szabadnak, hiszen - elvileg - hiába nem érdekelné, hogy nézik, mert nincs takargatnivalója, mégis azzal a tudattal kénytelen együttélni, hogy figyelik, vagy ha nem is, hát figyelhetnék. Márpedig nem annak kellene meghatároznia az életét, hogy lesnek rá, ad abszurdum nem azért kellene Borsodi Világost vennie a boltban, mert az Arany Ászok valamivel drágább söröcs- ke, s nem kockáztathatja a nagy lábon élés gyanúját, mert akkor majd jön az adóhatóság, és odacsap, nem azért kellene betartania a szabályokat, mert esetleg megfelelő helyen jelentik, ha nem így tesz. /A normális élethez mondjuk normális szabályok kellenének, vagy ha nem is annyira normálisak azok a szabályok, de legalább mindenkire egyformán érvényesítettek. Az ilyesmit összehozni biztosan fáradságosabb, egyszerűbb odatartani a fülünket, gyertek gyerekek, lehet súgni. Mert mi ugye komolyan vesszük a véleményeteket. Komolyan?
