Észak-Magyarország, 1996. szeptember (52. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-03 / 205. szám
6 B Aranysípot kapott Apostol József 25 éve fújja a sípot Fotó: Terhes Mihály Mezőcsát (ÉM - TM) - Azt mondják, aki egyszer megszerette a labdarúgást, soha sem „gyógyul ki belőle”. Kezdi az ifik között, folytatja a nagycsapatban, aztán játszik még az öregfiúk válogatottjában is. És az is előfordulhat, hogy eközben kitanulja a játékvezetést. így történt ez a mezőcsáti Apostol Józseffel is. Mezőcsáton születtet 1943-ban. Szülőhelyén járt általános iskolába, ahol sportszeretete és a labdarúgás iránti érdeklődése hamar kidomborodott. Valamennyi általános iskolai tömegsportversenyen részt vett, és csapatával mindig dobogós helyezéseket ért el. Még csak általános iskolás volt, amikor leigazolták az akkori Mezőcsáti Vörös Meteor Sportegyesületbe, ahol biztos helye volt a védelemben. 18 évig játszott itt, de soha nem ismert fáradságot. Oszlopos tagja volt az ifi, aztán a nagycsapatnak és több évig az öregfiúk között is szerepelt. Nagyon ritka eset volt, hogy nem játszott. Ez csak akkor fordulhatott elő, ha megbetegedett. Még javában futballozott, amikor 1970-ben elvégezte a labdarúgó játékvezetői tanfolyamot. Azt követően becsülettel helytállt a pályán labdarúgóként és játékvezetőként egyaránt. Több esetben dirigált megyei mérkőzésen és volt lehetősége nemzetközi összecsapásokon is bíráskodni. Nemcsak a szakemberek, hanem a játékosok elismerését is kivívta pártatlanságával és becsületességével. Szerencséjére a családja is megérti szenvedélyes labdarúgás- szeretetét, ők is segítik a munkáját. Apostol József augusztus 11-én Mezőcsáton vette át a 25 éves eredményes játékvezetése elismeréseként az ,Aranysípot” Tarsoly Ervintől, a körzeti labdarúgó szövetség elnökétől. Természetesen nagyon örült az elismerésnek, de - mint kijelentette - leginkább akkor érzi jól magát, amikor síp van a kezében. Apostol József a most induló körzeti labdarúgó-mérkőzéseken is ott lesz a pályán. Mert mit tehet egy megszállott ember, ha egy pályán a huszonkét ember által kergetett labda annyira a hatalmába kerítette? Állatfigurás libikókák A művésztelep legsikeresebb munkásai a borsodiak voltak — Itt-Hon — -7- 1996. Szeptember 3., Kedd Viszolay Béláné sokat tanult többek között Vizúr László fafaragó művésztől Fotók: Serfőző László Tállya (ÉM - SL) - Augusztus 20-án zárta kapuit a Közép-európai Művésztelep Tállyán és egyben megnyitotta azt a kiállítást, amely három hét munkájából állt össze. A művésztelep koncepciójából fakad, hogy hazai profi alkotókon kívül helyet ad határon túli magyar és Magyarországon élő nemzetiségi művészeknek is. A művésztelep egyben szabadiskola, olyan fiatalokat is fogad, akiknek iskolai végzettségük nem kötődik semmilyen művészeti ághoz, de van tehetségük. Ebben az évben nyolc ország mintegy hetven profi művésze mellett a tábor vendége volt Viszolay Béláné Ernődről és Agócs Attila Felsőzsolcáról, mindketten fafaragók. Laboda László irányítása mellett dolgoztak és nem túlzás ha azt állítjuk, hogy munkájukkal ők aratták a legnagyobb sikert. Al- latfigurás libikókájuk a helyi óvoda udvarára került, a kicsik nagy örömére. Négy mérleghintát helyeztek el, amikből kettő már tavaly elkészült, ezeket azonban Fech Ottó, Vizúr László és Szomora Kálmán készítette. A két borsodi fiatalnak igyekeznie kellett, hogy az országosan ismert fafaragók mögött ne maradjon le, már ami a minőséget illeti. Feladatukat kiválóan teljesítették. Sőt a táborzárásra újabb állatfejeket faragtak, amelyek jövőre kerülnek végleges helyükre. Viszolay Béláné és Agócs Attila a libikókák készítése mellett sokat tanult a már említett Vizúr Lászlótól és Volodimir Scsúr ruszin művésztől is, új stílusokkal, szerszámkezeléssel, technikával ismerkedtek. Kerékgyártó István a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa, a Közép-európai Művésztelep vezetője elmondta, hogy az elkövetkezendő években számít a borsodi fiatalokra és reméli, hogy majdani munkáik egy része gazdagítani fogja a Közép-európai Művészeti Gyűjtemény jelenleg Tállyán található anyagát. Vendégváróban a barcikai strand Nem ilyen nyarat képzeltek maguknak a kazincbarcikai strand vezetői, de hát szél ellen nem lehet még fütyülni sem. A tavalyihoz képest nem emelték áraikat, változatlan színvonalon a látogatók rendelkezésére állt a kellemes víz mellett a motel, az étterem, a biliárdsöröző, a teniszpálya, a szolárium, csak az időjárás volt az elmúlt esztendeihez viszonyítva mostohább. Bár a vakációnak vége, a strandra továbbra is szeretettel várják őszi napozásra, kellemes kikapcsolódásra a vendégeket. Fotó: Bujdos Tibor 1996. Szeptember 3., Kedd ............ ......--------: Itt-Hon — S ajóhídvégen mindig történik valami Sajóhídvég (ÉM) - 1991-től rendezik meg a községben rendszeresen a falunapot. Az idén először - tekintettel a millecentená- rium évére és a község fennállásának 755. évfordulójára - többnapos rendezvény tervét dédelgették, de el kellett vetniük a szűkös anyagi lehetőségek miatt. Ennek ellenére most is méltóképpen ünnepeltek a falu lakói az ilyenkor rendre hazatérő elszármazottak és a Sajóhídvéget becsülő idegenek részvételével. Mint Takács Győző polgármestertől megtudtuk: 1100-an élnek a településen. A falunapot - augusztus első vasárnapján, az Anna-nap utáni héten - mindig a községszépítő egyesület szervezi és erre az alkalomra hazajönnek a településről elszármazottak is. Olyan ez, mint egy búcsú, bár Sajóhídvéget kilencven százalékban reformátusok lakják. A rendezvényt ha lehet, mindig valamilyen évfordulóhoz kötik. 1991-ben volt 750 éves Sajóhídvég. 93-ban a 20 éves új általános iskolát és a község mellett 20 éve megépült rádióállomást ünnepelték. 1994-ben a fafaragók kiállítása volt a legnagyobb esemény. Tavaly a ravatalozó előtti teret avatták fel és megemlékeztek arról is, hogy 1715-ben a Her- nád és a Sajó árteréből jelenlegi helyére telepítették át a községet. Ebben az évben elsősorban a millecentenáriumra emlékeztek, mellette pedig községük megalakulásának 755. éves évfordulójára és a faluban 40 évvel ezelőtt, 1956. augusztus 20-án kigyulladt villanyfényre. Az évforduló tiszteletére már a református templom díszkivilágítást is megoldották egy 1000 wattos lámpával. Az idén - Takács Győző polgármester saját gyűjteményének felhasználásával - kiállítást rendeztek a tavaly 70 éves múlt magyar rádiózás tiszteletére. A tablókon ottjártunkkor még láthattuk a millecentenárium jegyében összeállított kiállítás képeit. Mert Sajóhídvégen becsesen őrzik és közszemlére teszik a közel- és a régmúltat megörökítő képeket egyaránt. A levente mozgalomról, az úttörők életéről készült felvételeket, ahogy 1975-ben az akkori iskolások kaszával, sarlóval bemutatták az aratást az augusztus 20-i ünnepségen. Vannak fotók kirándulásokról, tábortűzről, versenyekről, főző és varró tanfolyamokról, kirándulásokról, május 1-jei felvonulásokról, focimecosekről. Aztán esküvői, lakodalmas képek, felvételek a község környékén az 50-es években folytatott olajkutatásról... és természetesen a falunapokról. Az idei még alig múlt el, de már a jövő esztendeit tervezik. Az 1997-es falunapra az egyik elszármazott, 'Botka László egy lélekharangot ígért a ravatalozó előtti kis toronyba. (Felvételeink az idei falunapon készültek) _Heti Jegyzet Vigyázat! Sakálok! Nagy Zoltán Az idősebb emberek falvakban és városokban egyaránt szinte ereklyeként őrizgetik régi bútordarabjaikat, használati eszközeiket. Az utódok pedig nosztalgiából, avagy a szülőföld, a szülőház iránti hűség okán ragaszkodnak e régiségekhez. Sok, szépen berendezett új lakás őrzi a múlt idők emlékeit, hol egy kerekes guzsaly, egy régi faragott lóca, támlás szék, netán szövőszék maradványa, hol csupán egy szenes vasaló, rézmozsár, cserépkancsó, tányér idézi a félmúltat. (Családunk is korhadásáig őrizte a pásztorkodása nyugodt óráiban fafaragásnak hódoló dédnagyapa mesterműveit.) Mára kibővült a régiségnek számító tárgyak köre, s nőtt az érzelmi kötődéstől igencsak távol eső érdeklődés is: megjelent a vadkereskedelem. Ez úgy működik, hogy a „nagy rabló" a háttérből uszítja a falvak népére, újabban templomaikra is a felhajtókat. Ezek a mindenre elszánt „jó emberek" - tisztelet a kivételnek - jobbára nyugati márkájú nagy - igaz, többnyire használt - kocsikkal érkeznek és hangos dudálással csalogatják a kapuk elé az embereket. A kellékekhez tartozik a megfelelő mennyiségű arany, vagy annak tűnő lánc, hozzá még a látványos kereszt is. jobbik eset, amikor rábeszéléssel, potom pénzért vásárolják meg a régiségeket. A rosszabbik eset, amikor egyszerűen ellopnak akár templombéli műtárgyakat is. (Lásd Észak-Magyar- ország augusztus 26. számát: Ellopták még Szűz Máriát is). Nem véletlenül nevezik ezeket az enyhén szólva is rablókat sakáloknak. (Magam Miskolcon és környékén, például Sajóhídvégen, Körömben és Gi- rincsen találkoztam ezzel a megnevezéssel.) Jutott eszembe: hát akkor miként sakálkodhatnak a távolabb eső abáúji, csereháti falvakban, ha ezt merik tenni városban, városközeiben is. Merthogy az ügy itt is megjárta a maga útját. A lopást bejelentés követte, azt meg vizsgálat az előírások szerint és végül minden lezáratott, mert hogy a tettes ismeretlen! Uj dimenziói jelentkeznek hát a rablásnak. Embertelen és undorító. Mondják némelyek, hogy ennek bizonyosan szociális indítékai vannak, a szegénység a fő okozója. Kétlem, az a találó megnevezésük, amit a hídvégiek mondtak rájuk: dudáló sakálok.
