Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
Augusztus i#., szombat, cm-KorKeraes cm-unnep V „Bízom benne, hogy az eseménysorozat pozitív hatással lesz az emberek nemzettudatára" SZABÓ ZSOLT kormánybiztos „Éppen ezért vallom, hogy jó magyarnak lenni, mert van miért dolgozni" TORN YL BARNABÁS a Diósgyőri FC labdarúgócsapatának edzője Korábbi beszélgetéseink közben soha nem tűnt fel, hogy ott van, de most, amikor a millecentenáriumról, a magyarságtudatról beszélgetünk, a falat díszítő egyetlen kép, gróf Széchenyi István portréja szinte vonzza a tekintetet. - Miért éppen ő? - teszi fel a kérdést helyettem Szabó Zsolt. - Nagyon egyszerű a magyarázat: számomra valóban ő a »legnagyobb magyar”, aki mindig tudta, mit kell tennie, és minden rendelkezésére álló lehetőséget, eszközt kész volt a haza érdekében mozgósítani.- Példakép?- Úgy érzem, inkább erőt ad, mint ahogy a millecentenárium is valamifajta tartást, hitet jelent nekem, és úgy gondolom, még sokaknak. Hiszen, ha ma körülnézünk, nehézségeket, problémákat látunk, panaszokat hallunk. Am az évforduló figyelmeztet, emlékeztet rá, hogy az eltelt 1100 esztendő alatt volt már hasonlóan nehéz helyzetben ez az ország, sőt, ennél lényegesen súlyosabb időszakokat is átvészelt a magyar nép. Mégis mindig talpra állt, túl tudta magát tenni a válságos korszakokon, és itt, a Kárpát-medencében a honfoglalással elkezdődött folyamat nem torpant meg, ez a kis nemzet bebizonyította életképességét. A századok során beivódott a tudatunkba, hogy a gondokat itt kell megoldani - és eddig sikerült is megoldani.- Ez a folyamatosság tehát egyfajta orvosság, dopping a lélek számára?- Számomra ennek a folyamatosságnak a tudata azt sugallja, érdemes ma is dolgozni, bízni a jövőben és tenni a jövőért.- Ám be kell látnunk, az emberek jó része mára elvesztette önbecsülését, magyarságtudatát.- Valóban azt tapasztaljuk, hiteha- gyottá vált az egyén és a társadalom egyaránt. Nem tudunk a kicsi sikereknek örülni. Aminek természetesen megvan a maga logikája: hiszen hirtelen túl nagy problémákkal találta magát szemke az egyes ember és a társadalom is - ezek mellett az apró eredmények eltörpülnek. Az atlantai olimpiát nézve az jutott eszembe, hogy azok a népek, amelyeknek csak néhány száz éves múltjuk van - gondolok itt például a kanadaiakra, az amerikaiakra - mennyire büszkék a hazájukra. Szemmel láthatóan teljesen azonosultak nemzetükkel. Ez a magatartás nekünk magyaroknak példaértékű kell, hogy legyen.- Az ünnep ön szerint segítheti ezt?- Bízom benne, hogy az eseménysorozat pozitív hatással lesz az emberek nemzettudatára, jó irányba erősíti azt. Másrészről pedig azt várom, hogy hazánk 1100 éves európai múltja a külföldiek szemében egy reálisabb Magyaror- szág-kép kialakításához is hozzájárul.- Ha magyarságról beszél az ember, akkor nekem azonnal összeszorul a szívem, valami kellemes bizsergést érzek magamban. Nem igazán tudom elmondani, hogy mitől, talán azért sem, mert volt nekünk egy Hunyadi János nevű nagyunk, aki megfogalmazta az ezzel kapcsolatos hitvallásomat: „Isten félelme, a hazaszeretet, az egyedüli örökség. A többi javak a szerencsének csak mü- landó adományai.” Valószínű, ebből táplálkozik az én magyarságom. Az, hogy a Himnusztól már ötévesen is elérzéke- nyültem és a mai napig könnyek szöknek a szemembe. Ilyenkor mindig arra gondolok, mi mindent tud adni, és mi mindent tud elvenni ez az ország a fiaitól. Szép tudni az ezeregyszáz éves magyarság történelmét, amely előttem úgy jelenik meg, hogy minden egyes korba bele tudom magam élni, el tudom képzelni, hogy az adott időszakot milyen érzésekkel élték meg akkori honfitársaim. A jelen Magyarországáról pedig az jut eszembe, hogy ha már magyar vagyok, akkor nézzem meg, mit tud nekem adni, és én mit tudok adni ennek az országnak. Hiszem azt, hogy a magam területén teszek azért, hogy változtassak az ország sorsán, mert sajnos lenne mit megváltoztatni. A magyarságunkban vannak olyan, talán genetikailag kódolt tulajdonságok, személyiségjegyek, amelyeket nem ártana végleg kiradírozni. Elsősorban az irigységre, a mások meg nem becsülésére gondolok. Nem tanultuk meg élni-a demokráciát, és addig nem is tanulhatjuk, amíg nem a gazdasági törvényszerűségek irányítják az életünket, hanem a politika. Ha a demokráciát demokráciaként élnénk meg és nem anarchiaként, akkor a társadalmi átalakulás nem járna együtt érték- vesztéssel. Akkor az értékeket végre a helyükön kezelnék. Voltak az 1100 év alatt olyan korszakok a magyarság életében, amikor hagyták boldogulni az egyént. Amikor lehetővé tették a szellemi és anyagi gyarapodást, amikor a kereskedelmet és a szolgáltatást csak akkor fojtották hatalmas sarcokkal, amikor hadat viseltünk. Most nem állunk hadban, mégsem engedik, hogy a belső békénk is megteremtődjön. Hogy ez is megtörténhessen, ez a ma vezetőinek a felelőssége. Éppen ezért vallom, hogy jó magyarnak lenni, mert van miért dolgozni. „Történelmünk már bebizonyította, hogy nemzeti létünket csak az anyanyelv, és a tevékeny, szabad ember őrizheti meg" T. ASZTALOS ILDIK szabaddemokrata önkormányzati képviselő Számomra az 1100 éves európai jelenlétünk önmagában is csoda, és több, máig érvényes üzenet közvetítője. Hisz eddigi történelmünk az újrakezdések története. István király teremtette örökségünket a tatáijárás, a török veszedelem, a szabadságharcaink és a világégések után is újjá kellett építem. 1990-ben ismét elkezdtük újjárendezni életünket. Szent István sok áldozat, tragédia árán, kétségekkel vívódva létrehozta azt az egységes államot, mely biztosította fennmaradásunkat Éurópában. Megismerve, és elfogadva egy másfajta kultúrát, viselkedést, szokásrendszert. A magyarság történelme során több ilyen minőségi változáson jutott keresztül, s erre van most is szükségünk. A jelenlegi transzformációs válságot építő módon kell kihasználni, azaz saját erőből egy magasabb minőségi szintre kell jutnunk. Múltunk példáiból okulva tudhatjuk, hogy van bennünk erő, tartalék a felemelkedésre, bízhatunk a cselekvő emberekben, hihetjük, hogy a rossz irányban elindult folyamatokat vissza lehet fordítani, ha nem keressük a bosszút és nem akarjuk a negatív eseményeket örökre megőrizni. Tudnunk kell felejteni, és megbocsátani, mert enélkül eltévedünk a békét kereső Európában. Ma, amikor az emberiség jövője egyre összetettebbé és bizonytalanabbá válik, és a klasszikus tömeggazdaság átalakul újfajta információs gazdasággá, nekünk még nagyobb szükségünk van helyzetfelismerésre, pragmatikus gondolkodásra és ésszerű döntősekre. Arra, hogy boldogulásunk érdekében alkalmazkodni tudjunk szúkebb és tágabb környezetünkhöz, úgy, ahogy azt elődeink példája tanítja nekünk. Tudnunk kell, hogy a csodaszarvas csak egy szép mese, legenda, választani lehetőségek között csak felkészülten lehet. Csak a saját kultúránkat és emberi mivoltunkat megújító gondolkodás, szellemi bátorság segíthet az élet dolgai között eligazodni, és ehhez páratlanul szép és gazdag hagyaték áll rendelkezésünkre történelmünkben, nemzeti kultúránkban. Az 1100 év alatt megőriztük anyanyelvűnket és szabadságunkat, pedig sokszor kellett küzdeni mindkettőért. Ez az anyanyelv teszi lehetővé, hogy nemzeti értékeink tovább éljenek, és tanulhassanak, okulhassanak belőlük az utánunk jövők is. Éppen ezért megőrzése, ápolása mindenki számára kötelező. A megszerzett szabadság az, amely megadhatja a lehetőséget annak, hogy racionálisan alkalmazkodjunk a világhoz. Történelmünk már bebizonyította, hogy nemzeti létünket csak az anyanyelv, és a tevékeny, szabad ember őrizheti meg. Hunfal vy Pál szavaival élve, „használ egyedül az. mi a halált meggyőzi, használ csak az élet... aki él tehet csodákat, ha nem tenyésző, hanem cselekvő életet él.” „A kis Magyarországnak, a világon szétszórt magyarságnak igen fontos a megbecsülés" CSELENYIJOZSE a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki Karának dékánja Minden ünnep elgondolkodásra, számonkérésre készteti az embert. Különösen az olyan, amit csak száz évenként ünnepelhetünk, különösen akkor, amikor a történelem forgatagában olyan sokat szenvedett nemzetünk, magyarságunk 1100 éves fennállását köszönthetjük. Történelmünk során szinte mindig meghatározó volt a létért folytatott harc, a fennmaradáséit folyó folyamatos küzdelem. Talán ezek tették a magyarságot olyanná, hogy generációról generációra az emberek sokaságainak életfilozófiájában a nemzeti összefogás, a nemzeti értékek elismertetése, megbecsviltetése meghatározó szerepet kapott. A kis Magyarországnak, a világon szétszórt magyarságnak igen fontos a megbecsülés, az elismertség fokról fokra való megszerzése, percről percre való megújítása. Az ünnep hangulata mindenképpen eszembe juttatja a magyar tudósok azon sokaságát - Neumann Jánostól Wigner Jenőn át Gábor Dénesig és .Harsányi Jánosig - akik Nobel-díjat kaptak, és rajtuk keresztül is felfigyelt a világ a magyarságra. Talán csak mindezekben az a fájdalmas, hogy közülük csak Szentgyörgyi Albert volt az, aki még hazánkban élve, az itthon végzett munkásságért kapta meg a magas elismerést. Mint mérnöknek nem Ids büszkeséget, magyarság tudatom átalakításában és szakmaszeretetre való ébredésemben meghatározó lépést jelentett a technikában, a műszaki fejlődésben az egész emberiségnek oly sokat adó Csonka János, Bláthy Ottó, Kandó Kálmán, Jendrasik András, Ganz Ábrahám és többi magyar mémökóriás alkotása. Az ünnepi emlékezés során akarva- akaratlanul egy szubjektív gondolat is elókívánkozik. Leírhatatlan érzésként éltem meg magyarságomat akkor, amikor 1992-ben a Kassai Műszaki Egyetemen, Szlovákiában a magyar himnusz elhangzását követően vettem át díszdoktori kitüntetésemet, vagy amikor az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság Konferenciáin előadásainkon még szombaton, a késő esti órákban is teljes létszámban jelen vannak a magyar szakmai-tudományos nyelvet megőrizni kívánó erdélyi magyar mérnökök. Kívánom, hogy e nagyszerű ünnepet politikai csatározásoktól, demagógiától mentesen, elért eredményeink és értékeink józan, reális bemutatásával, baráti együttműködésre és összefogásra alapozva ünnepeljük meg. Ez szolgálja igazán a magyarság érdekeit. A millecentenáriumi gondolatokat lejegyezte: Bánhegyi Gábor (Tornyi Barnabás), Dobos Klára (Mészáros lózset, Nemes Sándor), Marczin Eszter (Szabó Zsolt) és Szalóczi Katalin (T. Asztalos Ildikó, Cselényi József) I T