Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
a* aii«i-wniac|« Ei«i-ai0rKeriac> HugUSHUS ■/•! »«mHtf Az évforduló nem turistaünnep Göncz Árpád exkluzív interjúja a millecentenárium-alkalmából Csák Elemér □ Elnök Úr! Önnek, mint államfőnek személy szerint mit jelent a honfoglalás 1100. évfordulója ? • Minden ünnep alkalmas arra, hogy végiggondoljunk valamit; ez az évforduló jó alkalom ahhoz, hogy eltöprengjünk történelmünk kezdetein és azon a szinte hihetetlen folyamaton, hogy a világnak ezen a rendkívül huzatos táján fennmaradtunk, nem fájt el minket észrevétlenül a történelem szele. Számomra a legfontosabb az, hogy elgondolkodjak a szentistváni korszak és a jelenlegi időszak párhuzamán. Érdemes elemezni, mi tette lehetővé 1100 éve azt a hatalmas váltást, mit nyertünk és mit veszítettünk vele. Egészében véve úgy gondolom: az életet nyertük meg, noha közben hagyományaink egy részét elvesztettük. Szent Istvánt és Gézát is az késztette döntésre, hogy — idézőjelben mondva - a korabeli Európához csatlakozzunk, hogy Lech mezején végleg befejeződött a kalandozások kora és halálos sebet kapott a múlt. A nemesi Magyarországnak a II. világháborúval vége lett, majd a negyvenévi senkifóldje után ismét le kellett számolni a múlttal. Van, amit a negyven évből hasznosítani tudunk, van, amit nem. Most mindenesetre óriási jövő, hatalmas távlatok állnak előttünk. Végig kell tehát gondolnunk, mi az, ami az új helyzetben megmaradásunkat biztosítja. □ Ön szerint melyek haladásunk fő irányai, s egyáltalán: hol a helyünk Európában? • Földrajzilag nyilvánvalóan Közép-Európában helyezkedünk el, egyébként pedig helyünk nehezen meghatározható. Jelenleg szerepünk az, hogy leszigeteljük Nyugat-Európától a zavaró gócokat, s valószínűleg jelentőségünket is ez adja meg. Magyarország egyébként egy olyan államcsoport tagja, amely az Európai Unió bővítésének első körében foglal helyet; megbecsült és - merem állítani - tisztelt, szeretett ország, amelynek európaiságát senki sem vonja kétségbe. Ez nem mindegy. Rendkívül lényeges, hogy nem ellenségeskedés után leszünk az európai integráció része, hanem egy nagyon nehéz és feszült átmeneti időszak után, amelyben azért meg tudtuk őrizni értékeinket. Nyilvánvalóan fogunk veszíteni is - nem többet, mint amennyit 1100 éve elveszítettünk, de nem többet, mint ami elviselhető. Nyerni viszont sokat fogunk. Adunk és kapunk tudást, adunk és kapunk kultúrát, s ami a leglényegesebb: kapunk segítséget e kultúra és e tudás ki- teljesítéséhez. Élhető életre számíthatunk. □ A millecentenáriumi központi - vagy pontosabban - fővárosi rendezvények kapkodva, szervezet- lenül alakulnak. Mit lehetne és kellene tenni annak érdekében, hogy ezt a jeles évfordulót az ország népe valóban magáénak érezze? • Hadd mondja azt, hogy engem kevéssé izgatnak a budapesti kapkodó vagy nem kapkodó rendezvények. A millecentenárium számunkra nem turistaünnep, és nem a részvétel mértéke számít. Sokkal fontosabb az, amit az egyes települések a saját múltjuk felidézéséért tesznek. Nem biztos, hogy mindenütt 1100 évre mennek vissza a múltba, van, ahol 200 vagy 750 esztendőre tekintenek vissza, viszont csodálatos módon tudatosul az ott élő emberek kiléte, identitása. Ennek több ízben lehettem tanúja magam is. Tótkomlóson az ottlévő szlovák lakosság a 250 évét ünnepelte, esetenként szlovák zászlókkal, szlovák himnusz mellett, és ünnepségük nem lógott ki a millecentenáriumi rendezvényekből. Nagykátán a tápióbicskei csata elesett katonáira emlékeztek a fiatalok, s évről évre megkoszorúzzák azokat a fejfákat, amelyek alatt a 25 elesett honvéd nyugszik. Ezek az igazán bensőséges és családi ünnepek, amelyeket * saját magunknak és nem a turistáknak csinálunk, és amelyeket az egyes községek lakossága szervez a hagyományok felidézése érdekében. Én azt gondolom, hogy ezekhez képest másodrendű, hogy mekkora lesz a tűzijáték, vagy hogy hol fognak rockzenét játszani - a Hősök terén vagy a Duna partján; másodrendű, hogy hány jurtát állítanak fel, amelyekhez egyébként már édes-kevés közünk van; s valahol az emlékezés giccsei közé tartozik az a 15-20 huszár is, aki mindenütt megjelenik. Ami nem giccs, az például az emlékezés a török utáni második honfoglalásra. Úgy vélem, hogy ilyen vonatkozásban az ünnep most bensőségesebb lesz, mint a párducbőrös, kacagányos millennium; az ezredik évforduló maradandó megemlékezései az olyan budapesti épületek, mint a Bazilika, vagy a Parlament. □ A honfoglalás 1100. és az államalapítás 100. évfordulója sajátos történelmi ívet alkot; miként látná hazánk fejlődését e két jubileum közötti időszakban? • Nagyon szeretném, ha felvételünk az Európai Unióba a 2000. esztendőben történne. Ennek valamiféle jelképes jelentősége lenne, de végső soron nem ez az egy-két év fontos, hanem maga a folyamat. Az a lényeges, hogy mi magunk legyünk elég érettek a csatlakozásra, vagyis, hogy az simán, szinte észrevétlenül menjen végbe. Felvételünk egyébként meggyőződésem szerint politikai döntés kérdése, s ez a döntés már tulajdonképpen kimondatlanul is megszületett. Az, hogy a sokezer oldalas kérdőíveket még ezután átvizsgálják, és bennünket hivatalosan érettnek vagy nem elég érettnek minősítenek, kevésbé fontos, mint az, hogy mi magunkat érettnek tartsuk az uniós csatlakozásra. Ez viszont tetteink belső tartalmától függ. „Nem szégyen, hogy azonosulok egy nép történelmével, örömével, bánatával" MÉSZÁROS JÓZSEF Szentistvánbaksa papja- Néha a legegyszerűbb kérdésre a legnehezebb válaszolni. Pontosan ilyen kérdés az is, hogy mit jelent nekem az 1100 év - kezdte Mészáros József Szentistvánbaksa papja. - Mikor azt mondjuk, jubileumi esztendő, az időről beszélünk. Ha önmagában felvetjük a kérdést: mi az idő - nem is tudom meghatározni. De mi méijük az időt, és így az a változások egymásutánját jelenti. Az ember bizonyos szakaszokat különböztet meg vele. Alapul véve a változásokat méri a napokat, hónapokat, figyelemmel kíséri az éveket, aztán évszázadokat-. Minél nagyobb szakasz zárul le, annál értékesebbnek tűnik nekünk. Ilyenkor lehet ünnepelni. Az ünneplés az örömteli eseményekre való visszaemlékezés. Persze, ünnep csak akkor van, ha ünnepiünk - vidámsággal, örvendezéssel zengede- zünk...- Engem is megállít ez az év, visszatekintek, honnan indultunk, elgondolkodom, a múlt és a jelen által milyen I irányt kell adni a jövőnek. Örök kérdés: honnan, hová? De a visszatekintés azért is jelentős, hogy helyes öntudatot és helyes érzést formálhassunk. A visszaemlékezésben próbáltak bennünket befolyásolni azzal, hogy az irredentizmus és az a bizonyos Horthy-gondolkodás, a nemzeti-nacionalista önérzet milyen veszélyes. Én ezt nem hiszem. Itt van például az olimpia, amikor összeszorul a torkunk, büszkeség tölt el bennünket, ha megszólal a magyar himnusz, elindul az árbocon a nemzeti trikolór. Én azt hiszem, ehhez az örömhöz és büszkeséghez minden népnek joga van. Szükség van az önérzetre, azt nem szabad kiirtani. Az egészséges gondolkodású ember érzi ezt. Az viszont betegség - én legalábbis fogyatékosságnak gondolom -, ha valaki azt mondja: nekem mindegy, itt vagy ott vagyok. Nem szégyen, hogy azonosulok egy nép történelmével, örömével, bánatával. Ha valami rossz történik, fáj nekem, szomorú vagyok, de ehhez a néphez tartozom, és semmi áron nem tagadom meg. Benne élek egy közösségben, a közösség pedig bennem... Bizonyítja ezt a szomszéd népek „történelemkeresése” is. Ha nincs is dicső történelmük, próbálnak kitalálni eseményeket, hősökké avatni jelentéktelen embereket. S a kitaláló ezzel szinte valósággá válik, az idő megerősíti, „igazolja”.- Amikor orosz fogságban voltam, akkor éreztem igazán, mennyire fontos nekem a hazám. Csak arra gondoltam, mi volt otthon, és mi lesz, ha hazamegyek. Vagonokban utaztunk. Volt egy beteg társunk, akit nem akartak szállítani. A férfi letérdelt, könyörgött, hogy hadd lássa meg még egyszer a szülőföldjét... „Amit hiányolok a politikánkban, hogy tán' Közép-Európában itt tartják legkevésbé fontosnak a nemzeti öntudatot" nemes Sándor hejcei faszobrász A szoborrá lett fákat a környékről vág' ták ki. Akkor még csak azt tudta Nemes Sándor fafaragó, hogy lehet belőlük valami, és hogy ez a valami a millecentenárium tiszteletére bomlik ki a rönkökből.- Ezekből áz anyagokból próbáltam kiválogatni a vázlataimhoz megfelelő alakzatokat. A főbb helyre Szent Istvánt faragtam. De .megjelenik Géza .fejedelem, és az akkori két fő vallás képviselői: a szerzetes meg a táltos. Az egészet a nép szoborcsoportja zárja le. A főtéren lesz ihajd felállítva az ünnepek alatt, mert ezeknek a szobroknak tér kell, megfelelő körbejárási, rálátási lehetőség, nem lehet őket összezsúfolni... Én azt hiszem, a figurák majd’ csak egyenrangúak. Hiszen a megtelepedésben mindegyiknek szerepe volt. Szent Istvánt csak emberi méretben csinálom nagyobbra, de azt hiszem, édesapjának, Géza fejedelemnek legalább annyi, ha nem nagyobb szerepe volt abban, hogy országgá váltunk. Csak István volt az alkalmas ember, akit kijelölhettünk első királyunknak. A táltosnak is fontos fel" adata volt abban az időben, mert ha ő nem fogta volna össze a régi hiten levőket, lehet, hogy azok el is hagyták volna az országot. A kereszténység? Hát ezt mi nem tudjuk. Lehet, hogy kikerülhetetlen volt, lehet, hogy nem...- Ez az év olyan, mint a legnagyobb születésnap az ember életében. Amit nekem jelent, a saját munkámban tudom kifejezni. Ez a szoborcsoport mindenképpen része. És szeretnék több honfoglalási témájú szobrot is készíteni. Én örülök, hogy magyarnak születtem...- Szerintem nagy csoda, hogy itt vagyunk, hogy kibírtuk idáig. És talán ez a csoda inspirál majd bennünket az eljö- vendőkben. Mindig vajúdik a magyarság. Ezt nem akarom én ráfogni se Istenre, se a génekre, ez bennünk van. De szerencsére van életerőnk, kitartásunk.- Amit hiányolok a politikánkban, hogy tán’ Közép-Európában itt tartják legkevésbé fontosnak a nemzeti öntudatot. A környező országok nagy hévvel próbálják a maguk történelmét megteremteni. Nem azt mondom, hogy sovinisztává kell válni. Nemrégiben láttam a kassai Thália Színház előadásában Ratkó József Segítsd a királyt című művét. Azt érdemes volna megnézni minden politikusnak, hogy egy kicsit gondolkodjanak el.- Én Berettyóújfaluból jöttem ide- Mifelénk mintha több lenne egy kicsit a nemzeti büszkeség, mint itt. Mi mindig azzal dicsekszünk, hogy úgy beszélünk, mint Arany János. A hegyvidéken élők talán nem annyira büszkék a magyarságukra. Mintha megadták volna magukat. Persze, vannak jóakaratok, mert másképp én se jöttem volna ide. Kellenek a lámpások. Talán ez a jubileumi ünnepségsorozat felébreszt valamit az emberekben...-K A
