Észak-Magyarország, 1996. július (52. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-13 / 163. szám

II ÉM-hétvége ÉM-interjú Július 13., Szombat Gönci gondolatok Filip Gabriella A hhoz, hogy valaki végigjárja a Louvre összes termeit, JL\ hogy minden kiállított műtárgy előtt időzzön úgy fél / \percet, mindösszesen három hónapra lenne szükség. A három hónapba beleértendők a nappalok mellett az éj­szakák is! Fél perc a képzőművészet remekeire! Ilyen ütem­ben, ilyen beosztás szerint kivétel nélkül ennyi idő jutna a karok nélküli Mi lói Vénuszra, a fej nélküli Szamothrakéi Ni­kére vagy Mona Hsára. De kinek van három hónapja Louvre-látogatásra?! Ráadásul meg kellene nézni a többi ki­állítóhelyet is. Elmenni Madridba, Drezdába, Berlinbe, Bécsbe, Moszkvába... Felkeresni a híres képtárakat. Megáll­ni - legalább egy-egy pillanatra - minden nevezetes alkotás előtt. De minek?! Hogy azt mondhassuk: ezt is láttuk, ezt is, ezt is, ezt is? Seres János festőművész mesélte, hogy amikor Bécsben jár­tak a Kunsthistorisches Museumban, csak a Bruegel-képeket nézték meg, mert sehol a világon nincs olyan gazdag Brue- gel-gyűjtemény, mint ott. Persze, a többi kiállított műalkotás is értékes, de határa van az esztétikum befogadásának is. És ha már külföldön járunk, a kiállítások mellett fel kell keresni a bazárt is... Ez is jellemezheti egy város kultúráját. És a ma­gasság értelmezhetetlen lenne a mélység nélkül, a szépség a rút nélkül. Sok más egyéb mellett erről is szó esett a Rajztanárok Zempléni Alkotókörének gönci táborában. Huszadik éve minden nyáron két hetet, tíz napot együtt töltenek a taná­rok, hogy tanuljanak, dolgozzanak, kikapcsolódjanak... f j^pzőm űvészed táborról lévén szó, természetesen min- rí denki a saját alkotásán dolgozik. A tanév során az is- I \.kólái munka mellett erre nem nagyon jut idő. Pedig a kör tagjainak többsége rendszeresen szerepel kiállításokon is. De most sem az önkifejezést, a művészi kiteljesedést mondják a legfontosabbnak, hanem a tanulást, a tanításra való folyamatos felkészülést. Mert elsősorban tanárok, és ebből következik, hogy van feladatuk bőven. A gyakran kézlegyintéssel elintézett rajzórákon tudatosítani kellene tanítványaikban a vizuális nyelv alapelemeit. Mond­hatjuk persze, rajzolni mindenki tud. Hamarabb és tisztáb­ban fejezik ki gondolataikat a gyerekek rajzban, mint írás­ban. Később a fogalmazásról is leszoktatják őket, a tesztek kérdéseire elég igennel vagy nemmel válaszolni... Ugyancsak a rajzórákon kellene megtanítani a különböző képzőművészeti technikákat, megismertetni a diákokat a művészettörténet nagy korszakaival, stílusirányzataival, re­mekműveivel. Képessé kellene tenni őket arra, hogy egy-egy műalkotás kapcsán megfogalmazzák gondolataikat, hogy eligazodjanak a vizuális információk rengetegében, hogy meg tudják különböztetni a szépet a rúttól, az igazat a ha­mistól, a lényeges dolgokat a lényegtelenektől... És így to­vább, és így tovább. Egészen addig, hogy milyen rubát ölt magára az ember, milyen házat épít, milyen tárgyakkal ve­szi körül önmagát, hogyan rendezi be üzletének kirakatát, kivel tervezteti meg a portált, a cégért, vagy hogyan tünteti el - mert eltünteti - az építkezés utáni törmeléket. A Rajztanárok Zempléni Alkotóköre - korábban Zemp- JL\ léni Rajztanárok Alkotóköre - az idén ünnepli fennál- / mlásának huszadik évfordulóját. Pontosabban nem ün­nepli. Nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a kerek évfordulóknak. Bár ők is tudják: ritkaságszámba megy, hogy ilyen sokáig együtt maradjon egy közösség. Tanév közben kéthetenként pénteken a sárospataki Művelődés Házában találkoznak a kör tagjai. Eddig még sikerült elérniük, hogy az iskolákban ehhez igazítsák órarendjüket. És a saját hoz­zájáruláshoz még mindig kapnak annyi támogatást - az idén a megyétől, a Művészeti és Szabadművelődési Alapít­ványtól, valamint különböző vállalkozóktól -, hogy megren­dezhessék nyári táborukat. De emellett a legtehetségesebb diákjaik számára is szerveznek táborozást. 5 érés tanár úr tizenöt éve vezeti a Rajztanárok Zempléni Alkotókörét, nyaranként irányítja a tábor munkáját, de felkeresi a gyerekek képzőművészeti táborát is. '- A kiállítás is fontos, de nem a legfontosabb - mondja az idősödő mester. - Nagyon sokan a 75. születésnapjuk kap­csán rendeznek kiállítást. Én ezt már elmulasztottam. De egyáltalán nem sajnálom... Seres János festőművész úgy tervezi, ha összegyűlik egy olyan anyag, amelyet érdemesnek tart arra, hogy a közön­ségnek is megmutassa, akkor majd lesz kiállítása. A gönci tábort sem kiállítással zárják. Nem szerették volna ezzel za­varni a nyugodt munkát. Lehet, hogy egy jól megrendezett tárlat látványos eredménynek számít, de ennél sokkal fonto­sabb, hosszabb távú célokért dolgozik ez a közösség. • vjl „Ilyen szegény jelentkező még nem volt” Bőd Péter Ákos Magyarország uniós esélyeiről Seres János alkotása A Marczin Eszter Négy országot képvisel egy nem­zetközi intézményben, vagyis nem csupán kormányokat, de az ellen­zéket és a gazdaság szereplőit is. Éppen ezért pártpolitikai kérdé­sek kommentálására nem vállalko­zik, nem vállalkozhat. Hazánk eu­rópai uniós csatlakozásának esé­lyeit latolgatva is hangsúlyozza, nem állásfoglalásról van szó, azon­ban szeretné felhívni a figyelmet arra, milyen követelményeknek kell megfelelnünk, hol tartunk most, milyenek a gazdaság növe­kedési kilátásai. Ezek alapján az­tán ki-ki önmaga mérlegelheti a várható történéseket. Bőd Péter Ákossal, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgató­jával a napokban, miskolci láto­gatásakor beszélgettünk. □ Bevallom, meglepett, hogy máig a Tu­dományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) ügyvezető elnöke. Nem túl nagy megterhelés ez amellett, hogy Cseh- és Horvátországot, Szlovákiát és hazánkat képviseli az EBRD-nél? Egyáltalán: ho­gyan lehet ezt a feladatot Londonból is el­látni? • Négy évvel ezelőtt kértek fel arra, hogy a nagy tekintélyű Szentágothai professzor úr mellett vállaljam el ezt a tisztséget. Megtisztelte­tés számomra, hogy a leg­utóbbi választáskor meg­erősítettek a funkció­ban. Hogyan tudom el­látni? Az elnökségi ülé­seket kéthavonta tart­juk, ezeken mindig részt veszek, és ha itt­hon vagyok, összekö­töm a szakmai progra­momat a TIT-tel kap­csolatos teendők inté­zésével. Most például Zágrábból jövök, ahol az EBRD új fiókjának megnyitásán vettem részt. Miskolcra a TIT Kazinczy klubjá­nak meghívására ér­keztem, holnap a nyíregyházi szerve­zetnél tartok elő­adást, és Pesten is elin­tézem az ügyeket. □ Az EBRD igazgatójaként négy ország tartozik Önhöz. Van arra módja, hogy hazánkat az egyenlők között elsőnek tekintse? • Az esetek döntő többségében nincs konfliktus a befektetők között. Az üzletem­berek általában konkrét országban gondol­kodnak, amikor hozzánk fordulnak. Ha van például egy cseh projekt, én azt az igazgatótanács előtt ugyanolyan lelkese­déssel képviselem, hiszen az egyik orszá­gom. Persze, ezzel együtt is, Magyarország első az egyenlők között. Például, ha elő­adást tartok különböző konferenciákon - ami gyakran megesik velem -, akkor, ha a régióról beszélek is, természetesen Ma­gyarországról esik a legtöbb szó. Lehetőleg úgy, hogy kedvet kapjanak hozzá az érdek­lődők, de sohasem a gyengeségeket elhall­gatva. Mert jobb a tiszta kép, mintsem más forrásból értesüljenek a valóságról. □ Sokszor emlegetik politikusok, közgazdá­szok: a Nyugat sokkal erőteljesebben támo­gathatná a magyar gazdaság átalakítását. • Gyakran teszik fel a kérdést: miért van az, hogy 1989-90-ben Magyarország, illet­ve a régió nem részesült egy „második Mar- shall-segélyben”? Nos, személyes vélemé­nyem szerint egyrészt azért nem került er­re sor, mert a fejlett országokat meglepte a magyar, a lengyel, a cseh átmenet gyorsa­sága, nem készültek fel rá. Mindenki azt várta, hogy a szovjet birodalom szétesése lassúbb folyamat lesz. Másrészt az is tény: egymástól teljesen eltérő az 1948-as és az 1990-es gazdasági és politikai helyzet. A háborút követően ott állt a teljesen lepusz­tult Nyugat-Európa és a gazdag Amerika. Ez utóbbi viszont - fizetőképes kereslet hí­ján - kapacitásait nem tudta kihasználni. Ezért kuncsaftot kellett teremteni. Ez tör­tént például Németország esetében. Pénzt kapott, és ezen kizárólag amerikai árut vá­sárolhatott, hiszen más nemzet nem volt abban a gazdasági helyzetben, hogy konku­renciát jelenthetett volna a nagyhatalom­nak. Vagyis, ez az USA szempontjából egy pontosan kiszámított beruházás volt. □ Miért nem tette ugyanezt a kilencvenes évek fordulóján? • Mert alapvetően más a világgazdaság helyzete, ma semmi garancia nincs arra, hogy teszem azt Magyarország az ő termé­keire költi a megkapott pénzt. Hat évvel ezelőtt tehát nem volt meg ez a közvetlen érdekeltség, így az átmenet Közép-Kelet- Európában nagy visszaeséssel kezdődött. A régió jelenleg a lassú kilábalás közepénél tart. És most, amikor az évtized végén, vagy 2000 után csatlakoznunk kellene az Európai Unióhoz (EU), ez hatalmas problé­ma. Hozzáteszem, nemcsak nekünk, Nyu­gat-Európa számára is. Hiszen a tagságra eddig ilyen szegény jelentkező még nem volt. Mert az igaz, hogy Görögország, Írország és Portugália is elmaradottabb volt a többieknél, de nem ennyire. □ Ezek szerint Magyarország előtt még számtalan teendő áll a csatlakozásig. • Szeretném hangsú­lyozni, a csatlako­zás végét mindenki látja. Magyar- országot, Csehor­szágot, Len­gyelországot - és még sorolhatnám - előbb- utóbb felveszik az unióba, efelől nincs két­ségem. Ez a politikai döntés lényegében megszületett. De hogy mikor, milyen felté­telek mellett, az attól függ, hogy maga az Európai Unió hogyan alakul. A fő kérdés azonban az: mi hogyan jutunk el arra a szintre, hogy ebbe a klubba bebocsássanak. A másik: arról nem szabad megfeledkez­nünk, hogy azok, akik korábban lettek ta­gok, valamennyien kapitalista országok voltak. Portugália politikai rendszere ugyan diktatórikus, de gazdasága piacgaz­daság volt. Vagy vegyük Ausztriát! Ez az állam is - igaz, sok szocialista beütéssel megáldva, de - piacgazdaság. Finnország, Svédország esetében sem arról szólt a tör­ténet, hogy eddig kívül voltak egy klubon, és most át kellett alakítaniuk saját szabá­lyaikat, hogy beléphessenek egyik világból a másikba. □ Véleménye szerint hol tartunk most ebben a „szabály-igazításban”, és milyenek a fejlő­dési lehetőségeink? • Mint Kelet-Európáért felelős ember a bankban igyekszem a magyar ügyeket mindig a régió összefüggéseiben elhelyezni. Az első nagy meglepetés számomra az volt, hogy Magyarország nem más, mint a szom­szédai. A hazai közgazdászok büszkék vol­tak arra, hogy '68-ban fölfedezték a terv és a piac házasítását. Azt mondták, a gazda­sági reform következtében könnyen átme­gyünk majd a kapitalizmusba. Ezzel szem­ben kiderült: nem vagyunk sajátos, kivéte­lezett helyzetben. Ez világosan látszik a magyar és a környező országok GDP-jének változásából. Az átmenet két éve alatt - ez Lengyelországban ’89-’90-re, Csehszlováki­ában és Magyarországon ’90-’91-re esett - mindannyian elvesztették nemzeti összter­mékük 20 százalékát. Másképpen fogal­mazva; erről a 20 százalékról egyszerűen kiderült, hogy nincs. Mert ha a gazdaságot versenyhelyzetbe hozom, tehát megszünte­tem az álíami támogatást, felbomlik a KGST, ahol a nem versenyképes terméke­ket kicseréljük - akkor az egész, mint egy kiszúrt léggömb összemegy. Egyik tanulsá­ga ennek, hogy akár reformált egy ország - mint Magyarország -, akár nem - mint például Szlovákia -, a visszaesés lényegé­ben ugyanakkora. □ De a zuhanás után lassú fejlődés indult meg... • Ez így van, 1994-ben mindenütt ez volt a jellemző, mi kicsit el is hagytuk a cseheket. 1995-ben aztán a növekedés mértékében nagyobb szóródások tapasztalhatók, a cseh, a lengyel, a horvát ütem lényegesen na­gyobb, mint a magyar. Hogy ez esetünkben a végleges leszakadás, vagy a kormánycso­mag hatása, és majd fellendülés jön - nem tudom. Érdemes megnézni azt is, mi a vé­lemény hazánk hitelkockázatáról. A Mo­ody’s és az S&P nevű amerikai cég készít ilyen jellegű elemzést, besorolást, ha az adott ország kéri. Ez a negyedévenként közzétett lista viszonylag megbízható mér­ce. Az államokat két osztályba sorolja, az egyik a befektetőknek ajánlott-, a másik a spekulációs kategória. Ami annyit tesz, ha valaki például állampapírt kíván venni, előre megtudhatja, ajánlják-e a kiválasz­tott országot, vagy számítania kell arra, hogy a befektetéssel együtt a kockázatot is megveszi. Magyarország, sajnos a spekulá­ciós csoporthoz tartozik, de Mexikónál, Törökországnál előkelőbb helyen szerepel. Viszont a visegrádiak közül hármat - a cseheket, a lengyeleket és a szlovákokat - már a befektetőknek ajánlott osztályba sorol­ták. Megjegyzem, én azt valószínűsítem, hogy még az idén minden­képpen felértékelik ha­zánkat. □ Az, hogy a magyar kormány megkapta a csatlakozással kap­csolatos kérdőívet, mégiscsak jó jelnek számít... • Természetesen igen. Olyan ez, mint a vizsga, ha megjelenik valaki az írásbelin, akkor már számolnak ve­le. A kérdőívet csak részleteiben ismerem, mindenesetre három dolog foglalkoztatja az EU-t: a fej­lettségi szint, a gazdaság szerkezete, és bizonyos jogi, etikai kérdések. □ Bővebben kifejtené, mit ta­karnak ezek a szempontok konkrétan? ® A fejlettségi szint pontos ismerete azért fontos, mert ha egy szegény ország lép be a klubba, akkor a tagoknak kell majd fizetni a fogyasztását. Ezért kell tisztában lenni azzal is, milyen a „felvételiző” ipara, mező- gazdasága, az ágazatoknak milyen a ter­melékenysége? Vannak-e leszakadt terüle­tek, régiók, amelyek kiemelt támogatást igényelnek? Ilyen Ausztriában az alpesi térség, Finnországban a Lappföld. Az Unió nem engedheti, hogy hatalmas különbsé­gek legyenek az országcsoporton belül. □ Mi a szegénységi küszöb az EU-n belül? • A tagországok átlagos szintjének 75 szá­zaléka. Ha mi most lépnénk be, messze alatta lennénk ennek. □ Térjünk vissza a szempontokhoz. Az eti­kai kitételekről eddig nemigen hallottunk. • Az EU anyagaiban sok utalás van arra, hogy a hazai össztermék szintje egy ország­ban közgazdasági kérdés, de egyben sta­tisztikai és etikai is. Vannak olyan orszá­gok, ahol jobban élnek, ám nem vallják be a jövedelmeket és a statisztikák nem rögzí­tik a tényleges helyzetet. Ezek között veze­tő helyen említik hazánkat. Igaz, nem is­meretlen a jelenség Nyugaton sem, az olasz gazdaságnál például kénytelenek voltak a szakértők felülbírálni a GDP-számítást. Az etikával kapcsolatos az adófegyelem és a feketegazdaság is. A társult országoknál ugyanis már nem babra megy a játék. Ar­ról van ugyanis szó, hogy a becsületes dán adófizetők pénzének egy részét fogják majd a lengyel, a magyar elmaradott régiók fej­lesztésére fordítani. Éppen emiatt nem fog­ják eltűrni, amit a magyar társadalom elvi­sel. Hogy a többség nem vall be adót, hogy a vállalkozók jelentős része a minimáljöve- delem körüli szinten van, a társaságok nagy része nullszaldós, nem mutat ki nye­reséget. Ez nem pusztán a mi ügyünk - egy ponton túl nemzetközi ügy lesz. A\ \ A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom