Észak-Magyarország, 1996. július (52. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-13 / 163. szám

Július 13., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Hegyiyerseny a depóból - és a szerpentin alj áról Bánhegyi Gábor A pénteki időjárás meglehetősen ked­vező, ezért egy szemernyi gondot sem °koz, hogy a körülbelülre megbeszélt találkozási időpontban, este hét órakor még csak a Denim Opel Lotusa talál­taik a szerpentinen, a csapat egyelőre sehol. Kecskeszakáll megjelenik Az erdei box bejáratánál igencsak an- tipatikus, szerelőruhába bújt kecske­szakállas ifjonc élvezi akkor még csak a beavatottak előtt ismert kivételes helyzetét. Szemmel láthatóan kéjmá- [aorban úszva „suttogja” el száz deci- heles jótanácsait a tőle egy méterre ál­ló Opel Astrásnak: „Tudod, barátom, ide a versenyzők állhatnak be! Te in­kább menj ki a pályára, élvezd a ma­dárcsicsergést, gyakorolj, tanuld a pá­lyát, esetleg holnap figyeld majd a pro­fikat, hogy is kell ezt csinálni, és profi­tálj abból, amit láttál!” Az Astrás pró­bál gyenge érveket felhozni, úgymint ő í® befizette a nevezési díjat, neki is van jlyen-olyan engedélye, Kecskeszakáll bőszen védi a profik szent pihenési te­rületét és még az sem tűnik fel, hogy lassacskán minden, magára valamit adó profi sofőr (Móczár Péter, Szász László és a többiek) igyekszik hallótá­volságon kívül kerülni a fogadatlan »védőszent” közeléből. Időközben Krisztiánék is előkerül­jek, és rögvest kiadatik a jelszó, nem tart igényt a társulat a Kecskeszakáll áltál felajánlott erdei depóra, irány j-b'fü. Igaz, egy kicsit még kanyarogni Kell érte a szerpentinen, de a hegyek között legfeljebb csak a beavatottak abajgathatják az autót. Nekik viszont muszáj, mert a Rát- kai Ferenc által kölcsönadott gép még ijessze nincs versenykész állapotban. Krisztián nem sok időt hagy a szerelők körülötti lebzselésre, mert egy szóra rávesz, hogy nézzük meg a pályát. Hi­vatalosan ez persze szigorúan tilos, de kinek tűnik fel, hogy egy dízel Passat félóra leforgása alatt hatszor megy fel a he­gyen és vissza. Fent a hegyen Krisztián szerint ez még egy ártatlan pályabejá­rás a tavalyi bajnoki fu­tam előestéjéhez képest: „Akkor egy zöld-fekete Opel Astrával hajtottam, ami már az első futáskor szemet szúrt volna a ver­senybíróknak. Nem szól­tak volna semmi különö­sebbet, csak éppen kizár­tak volna a versenyből. Éppen ezért még idejé­ben beszereztük az álcá­zási kellékeket némi le­mosható fehér falfesték formájában, és az ecsete­lés után este tíz körül irány a pálya. Egy cébé nálam a kocsiban, egy- egy pedig három szerelő­nél, akik a pálya alján, közepén és te­tején álltak, és rögtön jeleztek, ha szá­munkra felettébb gyanús személyek ólálkodtak a közelünkben. Természe­tesen madárnyelven csipogtunk, mert nem akartuk megkockáztatni, hogy valamelyik Jóindulatú” versenytárs csak úgy „véletlenszerűen” ráálljon a hullámhosszunkra. Sikerült néhány­szor teljesen versenytempóban felmen­ni a pályán, figyeltem, hogy viselkedik az Astra a Kaszinó-kanyarokban, vagy a Teknö-kanyarban. Ezek nem szak­nevek, én neveztem el őket, így köny- nyebb volt megtanulni a pályát. A Ka­szinó-kanyar arról kapta a nevét, hogy amikor először téptem felfelé, akkor három srác éppen ott társalkodóit az út szélén. A Kaszinó kettő meg azért lett az, ami, mert majdnem tökélete­sen ugyanolyan az íve mint az egyes számúnak, csak a vége kicsit jobban beszűkül.” Ez a kedélyes monologizálás csak azért nem szakítódott félbe, mert a tú­„ Gyere le az abaligeti futamra, mert egy hegyiverseny sokkal izgalmasabb mint a Hungaroríng, a szerpentinen nincs akkora jelentősége a lóerőknek, itt a gyengébb motorok is jó időket tudnak futni, persze, ha a pilóta is ismeri a pályát szólt a minap a borsodnádasdi autóversenyző, Antal Krisztián invitálása. A tudósító pedig elhatározta magát, és elindult a Pécs „környéki” település híres-hírhedt alkalmi autóverseny-pályájára, hogy.’ csekély négyszáz kilométer lehajtása után a Denim Racing Team (amely a gyorsasági autós bajnokság újabb fi itamára készülődik) vendégszeretetének kellős közepében találja magát. dósító közben halk fogadásokat kötött magában, hogy a késői óra ellenére is meglehetősen forgalmas útszakaszon sikerül-e az aktuálisan elénk „tolató” gépjármű mögött időben lelassíta­nunk. Optimista fogadások köttettek, mindegyik a megnyert kategóriába so­rolódott, bár gyakran ez az optimiz­mus a „majd csak lesz valahogy, kór­házból is jöttek már ki élve”-típusú önnyugtatgatásból fakadt. Ajándék banánhéj Szálláshelyünkre visszatérve gyors el- vegyülés következett a szerelótrió kö­zött (hátha Krisztiánnak eszébe jut, hogy „Hopp! Próbáljuk meg még egy­szer azt a cuki kis sodrós jobbost!”). Rátkai Feri, az autótulaj rögtön fel­ajánlja, hogy foglaljam el a helyem a pilótafülkében. Első gondolat szerint talán azért, mert ott volnék legkevés­bé láb alatt, de nem, mert a tulajdonos (és egyben verseny zótárs) lelkesen ma­Elégedetten - az első' versenynap után (a szerző felvételei) gyaráz: „Sebességet akarsz váltani? Mi sem egyszerűbb ennél! Kinyomod a kuplungot, nem olyan nehéz, tizenöt­húsz kilónál nem kell nagyobb erővel, közben jobb lábbal rálépsz egy kicsit a fékre, aztán külső talpéllel adsz egy gázfröccsöt, újból kinyomod a kuplun­got, a sebváltókart berántod az aktuá­lisan ideális helyére, és kész!” Elképzelődik, hogy erre a művelet­re adott kábé három tized másodperc, közben cirka száznegyvenes tempóval robog a sofőr alatt az a kocsi, amely­nek az alja az úttól számítva mintegy tíz centire van, az is olykor-olykor le- verődik á betonból" mindeközben "áz útegyenetlenségektól egyfolytában a kocsival egyetemben dobálódik a kéz­ben a kormány - és ekkor a tudósító elhatározza, hogy egy darabig még megmarad úrvezetőnek, pedig az a ve­szélyesebb szakma. Legalábbis Rátkai Feri szerint: „Idefelé előztünk egy ka- mionost. Amikor mellé értünk, akkor a pasi fapofával elkezdett gyorsítani, szemből meg persze, hogy jöttek. Ez még nem lett volna gond, ha csak a busszal vagyunk. De ott volt még raj­tunk a tréler is. Sokat mondok, ha húsz méteren múlt a dolog, de befér­tünk, ez az idétlen meg ott vigyorgott mögöttünk. Beértünk egy lakott tele­pülésre, ahol hál’ istennek következett egy piros lámpa. A kamionos mellénk húzott, és nagyon büszkén bámult elő­re, bal karja a letekert ablakon kiló­gatva, ahogy az illik ilyen körökben. Az alkalmat kihasználva szelíden kö­zöltük vele, hogy a milyen micsodájá­val szórakozzon, majd, mivel semmi egyéb alkalmatos tárgy nem akadt a kezünk ügyébe, ezért a fogyasztásra alkalmatlannak ítélt banánhéjainkat küldtük át, sok szeretettel. Az ilyenek­hez képest a versenypálya egy szana­tórium, ott általában inkább egymásra mint magunkra vigyázunk.” Az idő közben már áthaladja az éj­félt, de a szerelőtrió még nem álmos. Annál inkább sem, mert pillanatokkal azelőtt szedódött dirib-darabra a jobb hátsó féltengely, ami nem átallott tel­jesen csálén állni. Érkezik egy fiatal pár, melynek autószerelő férfitagja rögvest a társaság közepébe robban. Csodálkozik, hú-k és há-k hagyják el a száját, majd közli, hogy adjanak neki egy kalapácsot. Amikor megkapja, ha­talmas pusztításba kezd, iszonyatosa­kat csapkod a féltengelyre, majd közli, hogy ki kell cserélni az egész futómű­vet, majd amikor meghallja, hogy se tartalék futómű nincs, se nagyobb ka­lapács, akkor hirtelen megsértődik, és általános hálaadások közepette visszavonul. így legalább megmaradt a remény, hogy a felkelő nap ismét egyben találja az autót. Nem kell ad­dig várni, már negyed háromkor kész a járgány. Efelett érzett örömében a szerelőtriumvirátus elvonul a közeli büfébe egy sör-virsli versenyre. Kecskeszakáll ismét Szombat reggel hat órakor röpke éb­resztő után irány a pálya alatti nyugis szakasz, parkolóhely-keresés céljából. A nyugalom átmeneti, mert megjele­nik Kecskeszakáll, aki szerelőruhásból átvedlett versenybírói főatyaistenné, és a madárfiittyös szent hajnalban or­dítva közli, hogy álljunk oda, ahol már tíz perce állunk, és mögénk majd állja­nak be a Volentér Gyuriék, akikkel már öt perce megbeszéltük, hogy mö­génk fognak állni. Némi csalódottság­gal veszi tudomásul, hogy mindez már az ó közreműködése nélkül is megvaló­sult. Tanácstalanul áll eléggé bamba képpel pár másodpercig, majd feltalál­ja magát, előkapja a cébéjét, az éteren magához rángat minden alkalmi alá­rendeltet, és közli, hogy idelent az An­tal Krisztiánék mögé a Volentérék áll- nakj’rtiiríthá'é^ fájtá- kívül'érdékélne egyáltalán valakit. Ettől kezdve délig elég eseményte­lenül telnek az órák, némi autóbeállít- gatás, időmérő futam, beállításkorrek­ciók, újabb idómérófutam, mindez az­zal megspékelve, hogy a kiegészítő személyzet a rekkenö hőségben mint­egy’ tízszer megjátja a rajtig szigorúan felfelé vezető nyolcszáz méteres utat. Gyalog. Réka Buragói Az első színt a szintén Formula-autós versenytárs, Volentér György kislá­nyának megjelenése hozza az alkalmi parkolóban és szerelőműhelyben. Fel­tűnik a semmiből, kihúzza magát, egy darabig csak néz, de azt nagyon, majd elmosolyodik: „Volentér Réka vagyok, most múltam hatéves. Rengeteg Bura- góm van otthon, olyan tevés is, ami­lyen a Sennának volt. A tesómnak már van gokartja, de apu azt mondta, hogy én abba még nem ülhetek bele. Nekem majd motorom lesz, olyan kis motor, az apu már megígérte, én sze­retném is, ha már leime, de most nincs rá pénzünk. Sokba kerül az autó, mert a múltkor a Hungaroringen az apu au­tójának letört a hátsó szárnya, még a kezét is megütötte. A keze most már nem fáj annyira, de új szárnyat még nem tudtak venni a kocsira, most is szárny nélkül versenyzik. Mondta is, hogy emiatt nem tud annyira menni, mint ahogy szeretne, mert a szárny nélkül nem olyan stabil az autó.” Réka a futamra már nem tart ve­lünk, mert ott nagy a zaj. Az autóké és a versenyzőké is. Az ügyeletes üdvös­ke iszonyatos mennyiségű égetett szeszre köt fogadást a nagy vetélytárs- sal, majd amikor mindkét futamban a futottak még kategóriában végez, ak­kor az aszfalttól kezdve a rivális által használt arcvízig minden és mindenki hibás. A hivatalos futam egyébiránt már öt órakor befejeződik, csupán a gépkocsiátvizsgálás vesz még igénybe közel két órát, addig nem jöhetnek le a célból a versenyzők, és addig senki sem mehet felfelé sem. Este hétkor végre lecsorog a szerpentinen Antal Krisztián Opel Lotusa. A versenyző nem bírja abbahagyni a vigyorgást, hi­szen kategóriájában az első, magyar összesítésben abszolút második lett. Akkor még ő sem tudhatta, hogy más­nap, az esőfutamon hiába lesz a leg­jobb az időmérő futamon, a hivatalos megméretésen a kocsi bal hátsó félten­gelye felmondja majd a szolgálatot és kiesik a vasárnapi versenyből.

Next

/
Oldalképek
Tartalom