Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-08 / 133. szám
/V*wr \ ,j\ ÉM-interjú Ha az állam tál sokat vállal, akkor a bevételi oldalon sokat von el Ezzel befalazza magát, és eljut arra a pontra, amikor már nem léphet se előre, se hátra. II. oldal ÉM-riporf Meghozattuk neki a harangot, az volt az első. Majd októberben értesítést kaptunk Ferihegyiről, hogy csomagunk érkezett. Hát a hamvai jöttek haza. III. oldal Literótor A modern művészet egyik, alaptételéül a nyitottságot választotta. Ez egyrészt felold a sémák használata alól, másrészt biztosítja a járatlan utak megismerését. VII. oldal gyermek, kor Fotó: AP A hét embere Bartha Árpád, a „vállalkozásbarát” Szabó Nóra Bartha Árpád az a fajta örökmozgó, aki ezenközben is maga a megtestesült nyugalom és megbízhatóság. 0 a homo communicativus. Nem képes csodákra, időnként elkeseredik a pofonoktól, hogy aztán megrázza magát és rója tovább a kilométereit. A Prosperitás Alapítvány és a Kazincbarcikai Vállalkozásfejlesztési Központ ügyvezetője négy éve szívósan halad a kitűzött irányban, akkor is, amikor úgy érzi, hogy közben az a fránya cél meg egyre távolodik. Alapvető optimista, ez létszükséglet a vállalkozáshoz, hiszen ő maga is vállalkozó — a vállalkozókért. A kazincbarcikai vásárt idén nem sikerült szakkiállítássá tenni, üem tülekednek a résztvevők, dugába dőlt a vállalkozói konferencia terve is, de nem csügged. Mosolyogva jegyzi meg: ha most nem, majd máskor. A csendes intelligencia és - ahogy ő mondja: a józan paraszti ész végül is adottság. Mint ahogyan sok egyéb is. Minden bizonnyal ez tűnhetett fel 1992- oen a BorsodChem Rt. és az ön- kormányzat vezetőinek, akik étrehozták az alapítványt és ‘elkérték az ügyvivőségre a vegyipari főiskolai okleveles személyzeti-oktatási előadót. ~ Érdekes pályaváltás volt, , ne egyáltalán nem állt távol tőlem, mert részt vettem az alapítvány létrehozásában, és korábban is ügyvezetője voltam egy bt.-nek, amely vállalkozói szolgáltatásokkal, munkaerőpiaccal, informatikával foglalkozott. Fejest ugrottam a bizonytalanba, izgalmas kihívást jelentett, hogyan lehet másfél milliós alaptőkével működni és a célokat is megvalósítani. Ketten kezdtük egy adminisztratív munkatársammal, de végeredményben mindketten mindenesek voltunk. Azóta már öten vagyunk, 100 négyzetméteren, teljes irodai infrastruktúrával. Az ügyvezető számára mégis a legfontosabb az a mögötte álló kapcsolatrendszer, amelyet négy év alatt kialakított. Amikor elkezdte keresni a lehetőségeket megyei és országos szinten, akkor még nem volt autója, sem mobiltelefonja. Egyszerűen buszra, vonatra szállt és ment.- Azt gondolom, szerencsés az alkatom: nem tartott sokáig megszabadulni a kezdeti drukktól, amit az váltott ki, hogy nap mint nap idegen és befolyásos emberekkel kellett tárgyalni. Talán a feleségem, a három gyermekem és egy kicsit a közvetlen munkatársi kapcsolataim sínylették meg, hogy folyton úton vagyok, hogy havi 3000 kilométert teszek meg. Muszáj szaladgálni a kapcsolatok működtetése, a lehetőségek felkutatása miatt. Azért, hogy rendelkezzünk azzal a szakértői céghálózattal, akik ezt a közel sem mindentudó öt főt kisegítik. A vállalkozói park működtetése és a külföldi nyitás most a legnagyobb cél, mert azt már elértük, hogy 1994-ben az MVA-PHARE alközpontja lettünk. Bartha Árpádnak nincs affinitása a nagyhangú, puffogta- tós, de üres programokhoz, ő a gyakorlat, az apró, tartalmas lépések embere. Nem szereti a „lufistratégiát”: addig fújjuk, amíg végül kidurran és nem marad semmi.- Jó szakmára tettem. Itt állandó a munka, az igény mindig megelőzi a lehetőségeket. Akkor is kell dolgozni, amikor válság van és akkor is, amikor jól prosperálnak a vállalkozások. Közgazdaságtant hallgatok, mert a mindennapok kínja ugyan sok mindenre megtanítja az embert, de hogyan segíthetnék én egy vállalkozáson, ha nem tudom értékelni, közgazdaságilag elemezni? A hozzánk fordulók nem csak a mikrohitelt váiják tőlünk, hanem a tanácsokat is. Igénylik a jól felkészült szervezetet, amilyenné válni szeretnénk. Ezért nemcsak a vállalkozóknak szervezünk tanfolyamokat, hanem magunknak is. A kezdő vállalkozások segítése mellett egyre inkább a speciális igények felé fordulunk. Nagyon nehéz helyzetben van a térség, de semmivel sem rosszabb ez, mint amin a fejlett Nyugat ment keresztül a hasonló időszakában: meg kell tanulni vállalkozni. Rengeteg időt elvesz a kiskapuk keresése, egyelőre nincs megfelelő szinten a vállalkozói szavahihetőség és felelősségérzet, de ez egy kicsit természetes - vallja a „vállalkozásbarát”, aki nem tudja megváltoztatni a tb, az adó, a bankok könyörtelenségét, de legalább segít, közvetít, megpróbálja áthidalni a szakadékokat. - Nagyon nehéz átfúrni a falakat, hosszú és bizonytalan munka ez. Sokkal könnyebb elrontani valamit, mint helyrehozni, de mi ezért dolgozunk. Nem egy diadalmenet, de az apró sikerek segítenek, hogy Alijuk a pofonokat. Nem tudom másként mondani: szeretem csinálni. Régi arc Bujdos Attila Elmondanám, mi van a levegőben. A kádárizmus, az van benne. Egy magyar író drámát ír az agg Kádár utolsó beszédéből. Egy akkor már félreállított politikus szeretné igazolni az életét, a slussz előtt próbál szembenézni saját múltjával, a nevéhez kötődő évtizedekkel, ám a zavaros elme zavaros szavakkal fogalmaz, a lényeg rejtve marad, úgy kell kihüvelyezni, mire is gondolhatott. Ilyesmi. Interjúk készülnek a szerzővel, csodálkozó publicisztikák íródnak, hogy hát tényleg: itt lett volna ez az izé, ez a kádárizmus, nem igazán számoltunk még el vele, hogy s mint telt az a bizonyos 33 év. Vagy lehet, hogy nem is annyi volt az, mert az sem biztos, hogy a kádári kor egyáltalán véget ért hét éve. Sőt! Maga Orbán Viktor is rámutatott: manapság éppen a kádárizmus lopakodó restaurációja zajlik. Az arcok és a reflexek a régiek, csak az igazodási pontok változtak. Hát ezen érdemes eltűnődni. Ismerjük-e például a választ arra a kérdésre, hogy ki volt Kádár és mi volt valójában a róla elnevezett korszak. Híján vagyunk az igényes, elemző munkáknak. És ha nem lennénk híján? Sok okosat megtudhatnánk a félmúltról, a nagy összefüggésekről, számos érdekes momentummal egészíthetnénk ki mai rész-tudásainkat, eldöntöttnek tekinthetnénk bizonyos kérdéseket. Például azt, hogy nagyszerű sakkjátékos volt- e Kádár, vagy csak egy sakkfigura (mondjuk gyalog), aki azért masírozhatott olyan kitartóan a táblán, mert Moszkva emlékezetében élénken élt '56 emléke, s a Kremlben nem akartak repetát. Árnyaltabbá válhatna a képünk a kádárizmusról is: mi minden volt ez még azon kívül, amit ma is elmondhatnánk, és el is mondunk róla. Túl leegyszerűsítő is lenne a képlet, ha csak arról beszélnénk: a kádárizmus egyenlő a teljes politikai jogfosztottsággal, s ennek kritikátlan elfogadásával, az abba való beletörődéssel, hogy az ember elveszíti az árral szemben úszás képességét, hogy nincsenek kérdések, és nincsenek válaszok, vannak viszont Trabantok, csővázas fotelek, hétvégi telkek, olcsó húsok, balatoni nyaralások, apró stiklik, olyan jutalomfalatok a hatalomtól, amelyekre nem is kell úgy gondolni, mint a belenyugvásért járó jutalomfalatokra. Járnak és kész: önmagukban valóak. Az igazi kérdés az: akarjuk-e tudni, hogy mi minden volt még ezen kívül az a 33 év? Akarja-e a mai hatalom, hogy akarjuk tudni? Beszélik: a szocialisták azért erőltetik a Nagy Imre-tör- vényt, hogy egyértelművé tegyék elkötelezettségüket. A jó oldalon állnak, leszámoltak a múltjukkal. Kormányzati szövetségesük embere dörgöli az orruk alá: többet használna a mártírhalált halt miniszterelnök emlékének, ha végre valóban levetítenék a reá halálos ítéletet kiszabó tárgyaláson készült filmet. (Hatalmas taps a parlament ellenzéki oldalán.) A hozzáértők hozzáteszik: hiába lenne törvényünk Nagy Imre hősiességéről, ha közben még mindig nem olyan könnyű kutatni az ötvenes éveket. Mintha valakik a tisztázás útjába állnának. Vágy ne is menjünk vissza Nagy Imréig, csupán Orbán Viktor kijelentését vegyük górcső alá a régi arcokról. Vannak ugye régi arcok. Régi arcnak itt vagyunk többnyire mi valamennyien. Igaz, nyilván sokan kikérnék maguknak, a lerégiarcozást, hiszen ők már akkor megmondták, elküldték az anyjába a tetves párttitkárját, bömböltették a Szabad Európát, mindent elkövettek, hogy ne a kapitalizmus, hanem a szocializmusnak nevezett rendszer táncoljon a szakadék szélén, és így tovább, és így tovább. Csak közben elfogadták az állást, a kedvezményeket, létükkel, hallgatásukkal hitelesítették - hitelesítettük - azt az érát. Ha tényleg szembe akarunk nézni a félmúltunkkal, bizony ki kell mondani: téglák voltunk a falban, belőlünk épült a rendszer. De ha ezt nem akarjuk vállalni, nincs mit tisztázni, folytatódik a hazudozás, az önámítás, lehetetlenné válik a különbségtevés, s voltaképpen tényleg mindegy is lesz, miért hallgattunk egykor vöröslő fülekkel, vagy éppen bólogatva, azért-e, mert hittünk annak az igazában, amit mondtak, vagy mert nem hittünk bár, de ki akar gürcölni, ha magától is ölébe hullnak a dolgok, felmértük a realitásokat, hagytuk, mondják csak, mondják a magukét, szamár szenved, ugyebár, élni meg muszáj, nem engedhettük, hogy eltapossanak. Attól persze senki nem lesz jobb, ha igazat mond, senkinek nem lesz több alapja a pártgrádicsokon szőkéi lő régi arcok arcába vágni, hogy nyomultok ti átkozott régi fiúk és leányok, a szereposztás megint az, hogy ti kéritek, mi meg hozzuk az áldozatokat. Enélkül viszont csak nyomasztja a nagy közös lelkünket a nagy közös cinkosság nagy sötét árnyéka. S az igazi nagy arcon - valahol a túlvilágon - csendes mosoly ömlik szét: lám, nincs erő, amelyik összetörné a művét, a kádárizmus bennünk él tovább.
