Észak-Magyarország, 1996. április (52. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-06 / 82. szám

Április 6., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Kazinczy-emlékek nyomában (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 7.) Pátzay Pál Kazinczy-szobra Fotók: Bujdos Tibor Porkoláb Tibor Álsóregmec már a 17. század köze­pén a Kazinczy család birtokába került, de csak Kazinczy Ferenc édesapja, Kazinczy József válasz­totta lakhelyéül ezt a „két órányi- fa a Zemplény Ujhelye felett” ta­lálható, (akkor még) Ábaújhoz tar­tozó falucskát. Ferenc 1766-ig a semlyéni Bossányi-kúriában ne­velkedett, és csak Bossányi Klára halála után vitték haza az új reg- »leci udvarházba. Pataki diákként (1769-79) azonban már legfeljebb a vakáció ideje alatt tartózkodott hosszabb ideig Regmecen, és a joggyakorlat (1779-83), majd a kassai hivatalvállalás (1784-91) éveiben is távol élt a szülői háztól. 1792-ben - tanügyi inspectori hi­vatalából történt elbocsáttatása után - ismét Regmecen rendezke­dett be, és innen irányította a széphalmi építkezést. Itt tartóz­tatták le a Martinovics-összees- küvésben való részvétel vádjával 1794. december 14-én. Ahogy Ko- váts Dániel írja: „Kazinczy Ferenc 1766-tól letartóztatásáig elsősor­ban alsóregmeci lakosnak tarthat­ta magát”. Ide tért vissza 2387 na­pos fogsága után is, ám - a családi birtokviták kiéleződése miatt - hamarosan elhagyta Regmecet. A •’egmeci Kazinczy-udvarház ugyan ma már nem áll - feltehető­en a köveiből építették a telken ta­lálható görög katolikus parókiát (Szabadság u. 35.) -, de helyét 1987-ben klinkertéglából emelt, Pantheonos ki képzésű emlékosz­loppal jelölte meg a Kazinczy Fe­renc Társaság. Az emlékoszlop bronz emléktábláját Pócsik István ^ regmeci Kazinczy-emlékjel készítette. (A táblán az apai ház - a Fogsá­gom naplójából kie­melt - alaprajza lát­ható. Szövege: ITT ÁLLT AZ APAI HÁZ, AMELYBEN / KA­ZINCZY FERENC / IFJÚKORÁT TÖL­TÖTTE, TÖBB MÜ­VÉT ALKOTTA, / S AHOL 1794. DE­CEMBER / 14ÉN MINT JAKOBINUST ELFOGTÁK / KA­ZINCZY FERENC / TÁRSASÁG, 1987.) Göncruszkán vi­szont még áll a „Ka- zinczy-házként” is­mert műemlék Kraj- nik-kúria (Kazinczy u. 28.). Ebben a föld­szintes, három trak­tusos, kontyolt nye­regtetős udvarházban lakott Ka­zinczy „édes” húga, Krajnikné Ka­zinczy Klára, és itt vendégesked­tek - meglehetősen gyakran és hosszú ideig - a Kazinczy-gyere- kek (főként Eugénia és Thália). A Kazinczy-levelezés is arról tanús­kodik, hogy az állandó pénzgon­dokkal küszködő széphalmi mes­ternek nagy segítséget jelentett húga gondoskodása: „Zsenit és Thálit nem csak el nem hozom édes Klárim, de te nekem valósá­gos gráciát teszel, ha őket az eseci- oig megtartod. Bizony én nekik en­ni is alig tudok adni, s irtóztatóság midőn nevekedő gyermekeimet koplalni, rongyosan látom a más istentelensége miatt /.../” (Kraj­nikné Kazinczy Klárához, 1825); „Édes Zsenim, kértelek, hogy jöjj haza, hogy lássalak. Haza ne jöjj, nem képzelhetsz nagyobb ínséget, szegénységet, mint nálam. Irtó­zom otthon lenni /.../” (Eugéniához, 1927). Kazinczy maga is többször ellátogatott Göncruszkára. Ezek­nek a látogatásoknak állított em­léket Borsos István, amikor 1984- ben elkészítette a költő mellszob­rát: „A szobor három hónapig ké­szült, díjtalanul, Kazinczy születé­sének 225. évfordulójára. Szülőhe­lyem ’fiai’ kérték tőlem, és öröm­mel adtam nekik. Egyetlen feltéte­lem volt, hogy a szobrom a falué is. Nem vihető el Göncruszkáról.” A „Kazinczy-ház” udvarán egy farön­kön elhelyezett szobrot október 27- én Ószabó István költő orációjával avatták fel. A pusztuló kúria fel­újítására, alkotóházként való üze­meltetésére és egy Kazinczy-em- lékszoba létrehozására mozgalmat indított néhány író: Ószabó példá­ul a ház javára húszezer példány­ban adatta ki A vak géniusz című verseskönyvét. Vagy a kötet nem volt igazán kelendő, vagy az írók lelkesedése fogyott el - de az el­képzelésekből végül semmi nem valósult meg. A széphalmi évek alatt Ka­zinczy nemcsak az újhelyi közélet­nek volt aktív szereplője (például egy ideig a református egyházkö­zösség főgondnokaként tevékeny­kedett), hanem a megyegyűlése­ken is részt vett, sőt Zemplén táb- labírájává is megválasztották. A legfontosabb megbízatása mégis az volt, hogy 1815-ben felkérték a vármegyei levéltár felülvizsgálatá­ra és rendezésére: „Zemplén Vár­megye engem azon parancsával tisztele meg - írja Dessewfly Jó­zsefhez -, hogy rendetlenségbe ju­tott Leveles-tálját tekintsem végig ’s hozzam helyre a’ hibát. Ez a’ munka halálomig eltarthat.” Ka­zinczy - „a. vármegye napibérese­ként” - valóban haláláig dolgozott a levéltárban. A Széphalomról Újhelybe gyalogosan bejáró „leg­nagyobb magyar levéltáros” (Hegy­aljai Kiss Géza) legendás figurája a Kazinczy-biográfiák kedvelt mo­tívumai közé tartozik. Hógye Ist­ván szerint a megyének kettős cél­ja lehetett a széphalmi mester fog­lalkoztatásával: „egyrészt a szegé­nyen élő családnak anyagi jutta­tást adni, másrészt nagy tudását, pontos, rendszerető munkáját a közjavára kamatoztatni.” Munká­ja persze nemcsak a hiányok fel­mérésére és a levéltári rend visszaállítására irányult, hanem - kéziratszeretetétől vezérelve, gyűjtöszenvedélyének hódolva - önálló irategységeket (pl. Autog- raphumok és Rézkarcok) is kiala­kított. Kazinczy levéltárosi tevé­kenységében minden bizonnyal az irodalmi kultusz és az irodalmi muzeológia kialakulásának első mozzanatait ismerhetjük fel: ,A.’ jól vágj' rosszul nevezetes emberek Kéziratai aszerint érdemlik figyel­münket mint az ő arczképeik; ma­gunk sem értjük mint esik meg, de érezzük, hogy hozzájok, a’ nem-is­mertekhez közelebb tétetünk mi­dőn képeiket látjuk, midőn illetjük a’ papirost, mellyen kezek nyugo­dott /.../ Kérkedés nélkül szabad említenem, hogy a’ képek és a’ le­másolt és sok eredeti kézírások az én ajándékaim, által hoztam azo­kat autographiai gyűjteményeim­ből /.../”. A Zempléni Levéltár (amely 1959 és 1968 között Ka­zinczy Ferenc Állami Levéltárként működött) az egyetlen műemléki berendezésű levéltárunk: faragott bútorai 1768-ban, illetve 1844-ben készültek. A bútorzat értékes da­rabja az író-levéltámok emlékét őrző íróasztal. A levéltár az egyko­ri vármegyeháza - a mai városhá­za - klasszicista épületében (Kos­suth tér 5.) található. A megyehá­za udvarában áll Pátzay Pál Ka- zinczy-mellszobra (1968), falán pe­dig emléktábla hirdeti: Zemplén LEVÉLTÁRÁBAN / TEVÉKENY­KEDETT 1815-TÓL 1831-IG/ KA­ZINCZY FERENC / ÍRÓ, KÖLTŐ, NYELVÚJÍTÓ, / A VÁRMEGYE ,NAPIBÉRESE” / VÁROSVÉDŐ ÉS SZÉPÍTŐ EGYESÜLET / 1989. Kassa mellett Sátoraljaújhely az a város, amely a Kazinczy-örök- ség megőrzésében és a Kazinczy- kultusz működtetésében kulcs- fontosságú szerpet játszott. Nem véletlen, hogy 1985-ben éppen Újhelyben alakult meg a Kazinczy Ferenc Társaság, és hogy a várme­gyeháza egyik műemléki épület­szárnyában 1984 decemberében megnyitott múzeum Kazinczy Fe­renc nevét vette fel. A múzeum 1990-ben költözött át a város egyik legszebb, műemlék jellegű épüle­tébe, az ún. Sennyey-kúriába (Dó­zsa György u. 11.). Az 1830-as és az 1840-es években ebben az épü­letben működött a zempléni Casi­no Társaság (alapszabályának ki­dolgozásában egyébként - Kos­suth Lajos és Balásházy János mellett - Kazinczy is részt vett), 1894-ben pedig a városi hivatalo­kat helyezték ide. A múzeum ere­deti enteriőrt is bemutató ún. Ka- zinczy-szobája a „Fényes Újhely” című állandó kiállítás részeként tekinthető meg. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásálxm megjelenő könyvből.) Sorsok Éder Veri inika Csak érints Elindulások jégszínű hidegrázása. Holdtölte. - Fagyott megtorpanás. A 4320 órás állóképből mocsárszagúan vágyva a gerincbizsergető vízesés újradübörgésére. Zománcos csikorgásod. Nem tudod, 'hogyan fogd tanácstalan ujjaid között kifogyhatatlan poharad, gőzölgők belőle: érezheted illatom. A félelem földvárainak labirintusából talán az idő sem találja a kiutat. Csak érint! Simulj levélerekkel pecsételt homlokomhoz. Bújj a kéjesen dúdoló homokbuckák rejtett árnyékmélyibe. Csak érints. Varga István Nyugtass álom Vibrál az éj, szűköl a csend, lelkem párnámon fáradtan pihen, lassú álmok után gyermekként bújok a sötétbe, Édesanyám! Meleg vackot érez a testem, óvó ölelésben pilieg szívem, tán mosoly is kinyitja szárnyát arcomon, nyugtass álom: elalszom. (A verseket a Sorsok Alkotóközösség munkáiból válogatta Horváth Gyula költő.) I smerik Tóth Mancit.? Hát persze! (Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj...) Szép Er­nő regényének, színdarabjának édes kis hősnője ő, akinek köny- 'tyes történetét. Székely István kétszer is megfilmesítette, s a szocializmus idején éppen úgy sikert aratott, mint 1934-ben, Manci az első - az egyetlen - sze- rclmes éjszaka élményétől még szinte kábultan ill vonatra; ven- Sfirka lesz valahol. Vengerka? A Magyarországról Keletre került félvilági nőket nevezték így. (A korabeli menedzserek persze ne>n lányokat közvetítettek - ez ne,n lett volna szalonképes - ha­nem. művésznőket, illetve műsor- számokat.) A század, elejétől leg- nagyobb felvevő piac a cári Oro­szország (innen a vengerka. kife­jezés is), ahol igen kedvelték a Pnuszlikos, piros csizmás ma­gyar leányzókat, akiknek kurta szoknyái, láttatni engedték a lé­nyeget. Mert nem a tánc volt a ygfontosabb... De azért táncolni ls tudni kellett valamelyest. Ma már az is elég, ha csak szeret valaki, táncolni! Ilyen leányok je­lentkezését. várja egyik ügynök­ségünk, miként azt - számos he­gyen - olvashatja bárki Miskolc városában. Hogy el ne felejtsem: külföldi szerződés is lehetséges. Nem. kétséges, hogy sokan jelent­keznek majd, vagy már eddig is Jelentkeztek. Nem rovom meg okét! Es nagyon olcsó zsurna- hszta fogás volna, ha most a ka- Mndvágyat, meg a pénzszerzés könnyű lehetőségeit emlegetném csupán. A lányok többsége kény­telen menni, azaz kénytelen ke­reset után nézni. Vagy talán nem a pályakezdők között leg­magasabb a munkanélküliek aránya? A saját éltemből tudom, hogy milyen rohadt dolog 18-20 évesen tengni-lengni; élni. a csa­lád nyakán. Mikor az érettségit, követően eljött az első szeptem­ber, s láttam, hogy mindenki megy iskolába, hogy a volt osz­tálytársaim immár egyetemi hallgatók, s én nem tartozom se­hová, ezt bizony nehéz volt elvi­selni. Még évtizedek múltán is keserűség fog el, ha arra a 6-8 hétre gondolok, mikor semmiféle lehetőségem nem kínálkozott az értelmes cselekvésre. De hát. mi az a 6-8 hét a reménytelen évek­hez képest? Képzeljünk el egy szűkös háztartást, mondjuk két. felnőtt, gyerekkel... Nem kell elképzelni, valódi tör­ténetet mondok. Ha tetszik, Tóth Ma nci történetének egy jelenkori változatát. Nos, ez a Manci is szép volt, sugárzó, s még innen a húszon. Táncos, énekkari tag, vagy segédszínésznő szeretett volna lenni, mint sokan mások, akik tavaszonként a színházak­nál kereskednek. Ambíciói nem voltak alaptalanok, csak azt nem értettem, hogy miért nem a szülővárosában próbálkozik, ahol akkor az ország egyik leg­jobb színháza működött.- Mert négyen lakunk a panel- ház egyszobás lakásában - hangzott az őszinte, s kicsit tán dacos válasz. Megfigyeltem: nem azt mondta, hogy „élünk”... Mert élni nemigen leltet négy fel­nőttnek 36 négyzetméteren. Ha­sonló területen itt csak egy kollé­ganőjével kellett osztozkodnia. Micsoda előrelépés... (Mennyire szégyellem, hogy ezt előrelépés­nek kell minősítenem.) A mi Mancink jól érezte magát a színházban; szakmai elömenete­Gyarmati Béla le biztatónak látszott. Már fon­tos kis szerepeket játszott, mikor felfedezte a szórakoztató ipar. S ettől kezdve új fejezet kezdődött életében. - Megéri? - kérdeztem tőle tapintatosan. így válaszolt: a színházi fizetésemből soha nem tudok lakást venni, s nem leszek mégegyszer 20 éves sem... A lakás, az önálló otthon - ez volt minden vágya, már-már a mániája. S persze nemcsak egyetlen szoba! Szüleit, testvérét szerette, látogatta, de az éjszakát már rendszerint nem töltötte ná­luk. -Nem. tudnám elviselni, ha vissza kellene mennem abba az egyszobás szörnyűségbe - mon­dogatta. És nem ment vissza, de nem. maradt nálunk sem; egy külföldi szerződés kirepítette a világba, ahol a szép és ügyes lá­nyoknak korlátlanok a lehetősé­gei... Legalábbis így mondják. Nincs folytatás. Ennél ugyan többet tudok Manci sorsáról, de nem mondom el. Nem mondok rémtörténeteket sem leánykeres­kedők karmai közé került jóhi­szemű művész-jelöltekről; ilye­neket már olvashattak az újság­ban. Egészen mindennapi esetek következnek, ahogyan azokat megfigyeltem. Az igazgató kis fogadás-félét ad pár meghívott szakértőnek. Két ifjú diplomás hölgy házi- asszonykodik. A szakértők nem sok kárt tesznek az ételekben; in­kább bemennek konyakozni a di­rektorhoz. A két lány egyedül marad a nagyobb teremben, s nekiesnek az ételeknek. Tudom: nem illene kilesni őket, de nem bírom a szemem levenni róluk. „Mintha bennök minden fogócs­ka egy-egy gyomorral volna áld­va...” Magam is tudom, mi az éhség. De már csak nagyon távoli em­lékként él bennem. Legendás fa­lasaim (például, mikor hosszú koplalás után egy gazdag sváb község búcsújának papi ebédjére hívtak) szavakba foglalva már alig hihetőek. S most itt látom ezt a két fia tal nőt, amint esznek, esznek, nem beszélnek esznek. Pályakezdő lányok - albérlet­ben. Most megspórolnak egy va­csorát, sőt egy reggelit is. Ez két pár harisnya, vagy mit tudom én... Régi, giccses polgári regény helyzete rémlik föl előttem. A fia­tal lány fólmegy a legénylakás­ra, de nem történik semmi, mert a fiúnak eszébe jut, hogy mind­két zoknija lyukas, a lány pedig szégyellj agyonmosott, javítga­tott fehérneműit. S most nem regény jön, hanem egy mai kis groteszk. Jótékony- sági bál, amin természetesen nemcsak a gazdag mecénások­nak kell fizetniük, hanem a ked­vezményezendő óvoda dolgozói­nak is. (Mindent a gyerekekért!) Az egyik csini óvónő (ő is pálya­kezdő) még remek muszlin ruhát is csináltat, amiben majd röpül a parketten. És valóban röpül is, mi öregek meg gyönyörködünk benne. Mígnem egy lilahajú hölgy - ékszereit csörgetve - fe­lém nem fordul: - Hát nem tud­ja ez a kislány, hogy ilyen ruhá­hoz, meg alkathoz sokkal maga­sabb sarkú cipő kellene... - És ön tudja, hogy mennyi egy ilyen kislánynak a havi fizetése ? - kér­deztem vissza roppant udvariat­lanul, s leemeltem az elhaladó pincér tálcájáról egy pohár pá­linkát, amit úgy hajtottam föl, mint a kocsisok a csehókban. - Százötven forint! - közié a pin­cér, amiből azonnal kiderült számomra, hogy mondén helyen vagyok... (A lilahajú whiskyt ivott, s az óvónők csak nézték, nézték...) Különben a muszlinru­hás kislány jól beszél a ngolul, s mint óvónő ideális bébiszitter le­hetne. Mi lesz, ha egyszer ezt va­laki eszébe juttatja ? És akik nem tudnak angolul, akik csak szépek és fia talok, de nem képesek - tényleg nem képe­sek - egy rongyot vásárolni ma­guknak? Hát ugye sokféle útja- módja van az érvényesülésnek ebben a szabadversenyes világ­ban. Láthattuk képernyőn a mi­nap, hogy a négy nyelven beszélő mérnöknő vetkőzéssel keresi a kenyerét. így élünk. Meg még úgyabbul. Kolléganőmnek az a frenetikus ötlete támadt, hogy megszólal­tat egy luxuskurvát. - Mit kép­zelsz! - csattant fel a kiválasz­tott. Én 12 ezer forintos órabér­ben dolgozom; nem fogom veled az időm eldumálni, A kapunk alatti hirdetmény, tudniillik, hogy vengerkákat (pardon: táncolni szerető lányo­kat) keresnek, senkit nem hábo­rított föl. Sokan talán el sem ol­vasták, hiszen van ott mindenfé­le más cédula is. Például egy fü­zetlap, s rajta gyerekírással ez: „Csak Miskolcon sok ezer szeren­csétlenül járt kutya és macska él, de az emberek nem törődnek velük. Segítsünk egy kicsit meg­könnyíteni az életüket, mert eb­ben a hidegben...” A z idén tényleg késik a ta­vasz, mindazonáltal vi­rágbontásra készülnek a bokrok meg a fák, Csak le ne fagyjanak a lila ákácok virágai. Szószólóban Bánóczi László fotókiállítása április 19-éig látható a kazincbarcikai Kisgalériában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom