Észak-Magyarország, 1996. március (52. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-15 / 64. szám
MnwAtei' Márciusi töredékek Görömbölyi László M árcius 15. Nemzeti ünnep. Kokárdái:, piros-fe- hér-zöld zászlók, ünnepség a Kossuth téren, a Petőfi téren - ünnepségek országszerte a Kossuth és Petőfi tereken. Másfél század öröksége, másfél század tanulságai. Mit kezdünk az örökséggel!1 Kidobjuk, mint egy öcska kacatot, vagy őrizzük, ápoljuk, leleporoljuk és használjuk-hasznosítjuk, gyarapítjuk? Mit kezdünk százötven év tanulságaival? A mindenkori politikai, hatalmi érdekek „szolgálatába" állított ünneppel, a korlátok közé szorított ünneplések tanulságaival. Emlékszünk-e még az uttörő-kiszes ünnepekre, a „forradalmi ifjúsági napok" méltatlanságára: Petőfinek Kun Bélával és Malinovszkij marsallal egy sorba állítására? S arra, hogy nem is olyan régen, a nyolcvanas évek végén még munkanap volta nemzeti ünnep?Sazóta, hogy szabad országban szabadon ünnepelhetünk - azóta nincs már kisajátítás, személyes politikai ambíciók szolgálatába állítás? Dehogyis nincs... O lvasom a történetet (olvashatja bárki két oldallal odébb) a kassai polgárról. A polgárról, aki a századforduló táján nemzeti színű fagylaltot szolgáltatott fel fia keresztelőjén (a pólyán kokárda!), aki ünnepen csak nemzeti ételt evett, nemzeti borokat ivott. Miféle bé[yeget ragasztana rá most a politikai sza- badszájúság? Őrá, aki honvédszoborra szervezett gyűjtést, aki tehetős ember lévén adományokkal segítette a közjót, aki polgár volt a szó legnemesebb értelmében. Őrá, aki mellesleg (mellesleg?) osztrák származású volt, akinek apját a véletlen sodort Kassára. Őrá, aki persze pontosan tudta, hogy nem elég negyvennyolcas relikviákat gyűjteni és nemzeti színű fagylaltot enni - a múlt hagyományain a jelenben kell építkezni. Akkor is, most T alpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Csaknem másfélszáz eV után ér\'ényesek-e ma Petőfi szavai? Amint a magyarrá lett kassai polgár igyekezett segíteni új hazáját, vajon nincs-e ma éppúgy szükség arra, hogy segítsék polgárai az országot? Forradalmi hevület nélkül, éppenhogy józan megfontoltsággal. De mégis érezve a súlyát annak: ha mi, akik itt születtünk, itt élünk ebben az országban, ha mi nem teszünk meg mindent a magunk helyzetének javításáért - más biztosan nem tesz semmit. Vannak konkrét hasonlóságaink is. Akkor a feudalizmust akarták száműzni egy polgári társadalom kedvéért - most a szocializmus maradványait próbáljuk magunk mögött hagyni ugyanazért. Itt az idő? Igen, a történelem elhozta számunkra az esélyt. Most vagy soha ? Éppen a történelem, éppen negyvennyolc példája mutatja: az esély soha nem az utolsó. A szabadságharc elbukott, de többé már semmi nem maradhatott úgy, ahogy március előtt volt. És jött újabb esély, a kiegyezés, az országot Európába vezető gazdasági fejlődés. És jöttek persze az újabb bukások is, a világháborúk Trianonnal és Párizzsal, meg az ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatokkal. És most azon is túl vagyunk, megint egy új esély birtokosaként. Nemzeti ünnepen talán fogalmazhatunk így: nemzeti érdek, hogy többé ne engedjük ki a kezünkből a lehetőséget - egyenrangú európai nemzetté válásunk lehetőségét. M it kíván a magyar nemzet?-tették fel a kérdést lókaiék, s maguk adták meg a 12 pontos, időtálló választ. Amit akkor leírtak, máig érvényes - figyelembe véve persze a történelmi változások objektív adottságait. Józan magyar polgár ma nem követel uniót - de szeretné látni végre, hogy a határon túli magyarok százezrei is élhetnek mai hazájukban egyenrangú polgárokként, magyarként és európaiként. Satöbbi pont a tizenkettőből? Ami a lényeget illeti, az alapok már megvannak. Hogy teljessé, a mindennapok gyakorlatában érzékelhetővé, élvezhetővé tegyük az egykori követelések megvalósulását - ismét csak rajtunk múlik. Rajtunk múlik, hogy közösen tegyünk közös dolgainkért: rajtunk múlik, hogy megtesszük-e mindazt, amit megtenni képesek vagyunk; s rajtunk múlik az is, hogy megköveteljük-e, számonkérjiik-emindenkor a lehetséges maximumot azoktól, akikre az ország sorsa bízatod. M it kivan a magyar nemzet? A pontok sorolása előtt ott áll a mondat: Legyen béke, szabadság és egyetértés. Kívánhatunk-e mást, többet ennél ma - a nemzet ünnepén?! lommal való kényszerű kötődéstói. Amíg az ország fejvesztve keresi a csatlakozás lehetőségét Európához, addig szinte észrevétlenül sorvad el a magyar kultúra. Egy mai Kossuth valószínűleg nem nézné jó szemmel ezt a fékevesztett amerikanizáló- dást, s a nemzeti hagyományok háttérbe szorulását. Mester Csaba: Melyik magyar ember ne tudná, hogy kiről van szó, ha Kossuth Lajos nevét hallja, A múlt századi nagy politikus neve közismert, tevékenysége azonban némileg már a történelem homályába merült. Pedig Kossuthot főleg politikai képessége, illetve a közügyek terén kifejtett szerepe emelte korának vezető egyéniségévé. Noha a jelen és Kossuth korának problémái közel sem azonosak, a mélyben talán mégis találunk néhány hasonlóságot. Azok a törekvések, melyek 1849- ben elbuktak, 1989-ben megvalósultak, az ország elnyerte függetlenségét. Az itt állomásozó idegen csapatok már csak az emberek emlékeiben élnek, azonban most itt az új, talán még nehezebb feladat, az országot saját lábra állítani, s a kényszerű kötődés után a gazdasági függést is fel kellene oldani. Ahogy Kossuth is mondta, az országot nem lehet „toldozó, toldozó reformokkal” megtámogatni, az újjáépítést az alapoknál kell kezdeni. S mi segíthet legjobban egy állam új egzisztenciájának megteremtésében? A kultúra terjesztése, a közoktatás fejlesztése, az értelmiség támogatása. Kossuthnak talán sikerülne meggyőznie a politika mostani formálóit is. Hogy Kossutli mit tenne ma? Ki tudja. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy amiért ő már egyszer megküzdőit, ne kelljen újra harcolnunk. Mi lenne, ha élne? Milyennek képzelik a ma Kossuth Lajosát? Erről kérdeztük a miskolci Kilián Gimnázium tanulóit. Szabó Gábor: Korunk Kossuthja minden bizonynyal médiazseni lenne, aki megszerezné magának az egyedüli jogot ahhoz, hogy közvetíthesse a Tisztelt Ház üléseit. Kötelezővé tenné a teljes létszámban való megjelenést, és az ébrenlét állapotát. Tudósításaiban maró gúnnyal bírálná a parlament tevékenységét, a kormány programját pedig reformeszmékkel átszőtt javaslatokkal látná el. Az Országgyűlés ettől jólétét látná fenyegetve, ezért melegebb éghajlatra küldené Kossuthot. Például a Bahamákra, ahol kitanulná az antipriva- tizáció fortélyait. Hazatérve megpróbálná felrázni az országot szunnyadásából, és azonnal hozzálátna ahhoz, hogy a beáramló külföldi cégeket „kitoloncolja”. A magyar gazdaság védelmére társadalmi szervezetet, védegyletet alakítana. Visszavásárolná a már privatizált vállalatokat, s hozzálátna a kereskedelem konszolidációjához. Külföldi befolyása révén növelné az importot, csökkentené az exportot. Az ország közvéleménye mellette állna, s hevesen tiltakozna az ellene készülő konspiráció miatt. Tózsa Rigó Attila: Innen, másfél évszázad távlatából nézve, korunk magyarságának is égető szüksége lenne égy „új” Kossuth Lajosra. Persze tudjuk, az akkori politikai, gazdasági, társadalmi helyzet merőben különbözött a mostani állapotoktól, azonban Kossuth reformeszmék iránti tisztelet, s odaadó lelkesedése a régi. idejétmúlt gondolkodásmóddal, valamint az elszemély- csakúgy, mint a múlt században, nemcsak a fejekben kellene rendet, tisztaságot teremtenie. A gazdaság talpraállításához is gigantikus szervezőmunkára, szakértelemre és nem utolsósorban olyan önzetlenségre van szükség, mely a nemzet érdekeit egyértelműen és megmásíthatatlanul az egyén érdekei elé helyezi. Mindezen tulajdonságokat sajnos még nem igazán lehet megtalálni korunk vezető politikusaiban. Ezzel összefüggésben a következő és ugyancsak fontos lépés a nemzeti összefogásnak a politikai marakodás helyébe állítása lenne. Ebben a feladatban korunk „Kos- suthjának” tulajdonképpen mindazt meg kellene ismételnie, amit a reformkor géniusza véghezvitt. A rendszerváltás után természetesen már nem beszélhetünk függésről, katonai, vagy politikai vonalon egyetlen vezető nagyhatalomról. Gyakran elfelejtjük azonban, hogy Kossuth reformpolitikája nemcsak ezekből a szempontokból kívánt eltávolodást az akkori idegen hatamaradottsággal történő szembeszállásért örökérvényű. Szakítanunk kell a múlttal, melynek értékrendje mélyen beleivódott az emberek nagy részébe, melyet csak kitartó munkával lehet teljesen kiégetni. Ez az emberfeletti próbálkozás még a reformkor nagyszerű, vezető egyéniségének sem sikerült teljes egészében. A gondolkodásmód átfogó megváltozása is csak egy apró lépés, mellyel közeledhetünk ^Európához”. Korunk Kossuthjának - aki természetesen csak egy fiktív Kossuth - ma
