Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-02 / 284. szám
December 2., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A miskolci táncházak hőskora Méhes László A táncházi mozgalom kezdetén, a ’70-es években a népi, paraszti zene újszerű lehetőséget adott a zenészeknek. Úgy is mondhatnánk, boldog-boldogtalan kísérletezett a stílussal, mivel akkoriban még nem vált el élesen egymástól a színpadi koncertzene és a táncházi muzsika. A „titkokat” az eltelt két évtized távlatából aligha lehet megfejteni, de a „hőskorban” - az állítások szerint - egész másként csengett a szó: táncház, és más „íze” volt talán még a muzsikának is. Az egykor állami támogatással működő mozgalomból mára azonban kulturális vállalkozás lett, amelynek minimális célja, hogy legalább annyi pénzt hozzon, mint amennyit elvisz... A múlt és a jelen keveredett azon a folkkon- certen, amelyen az első, állandó miskolci táncházra emlékeztek az egykori zenészek a Rónai Művelődési Központban. Egyedül a jövőről nem esett szó, hiszen a múlt táncházának zenekara, a Nyekergő, tizenöt évvel ezelőtt megszűnt. Vezetőjével, a Bekecs együttesben ma is aktívan „népzenélő” Vav- rinecz Andrással a beszélgetés a múltról, míg a koncert hallgatósága számára a zene a mának szólt.- A Nyekergő együttes alakulása több esemény egyidejű, szerencsés összejátszásának köszönhető - emlékszik vissza Vavri- necz András. - A Sebő együttes akkoriban havonta egyszer táncházat tartott a Gárdonyiban, így mi is odajártunk táncolni, vagy csak hallgatni őket. A Sebő-táncház hatására kezdtek el a barátaim táncolni az Avas utánpótlás csoportjában. Aztán persze belátták, hogy ez nem igazán az ó műfajuk, lassan ki is maradtak a tánccsoportból. De a táncházakba azért el-ellátogattak. Az Avas együttes táncosa, Kónya Erzsiké a debreceni főiskoláról akkoriban került vissza Miskolcra. A Rónai ifjú munkatársaként - és persze az Avas táncosaként - fejébe vette, hogy állandó táncházat szervez a Rónaiban. Természetesen ehhez zenészekre volt szükség, de sem a zeneművészeti főiskolán, sem a konziban nemigen hajlottak az ilyesfajta zenére a muzsikusjelöltek. Akkor ajánlottak be nála engem a barátaim, akik tudták rólam, hogy az egyetemi kollégiumban szoktam hegedülgetni. Igaz, csak Vivaldit és Bachot. A népzenét addig csak nagyon messziről „néztem”, és álmomban sem gondoltam, hogy ezt a stílust egyszer még művelni fogom. Az első táncházra hat hét felkészülési időt kapott a frissen alakult Nyekergő, ezért aztán senki nem várt tőlük csodát. A táncház másik szervezője, Stoller Antal, aki az „ős” Avas táncegyüttest vezette ezért az első alkalomra meghívta a Vízöntő együttest is, nehogy csődöt mondjon velük. Az első táncház - 1975. január 18-án - közel kétszázötven vendége azonban lelkesen fogadta a Nyekergőt.- Kónya Erzsiké ezeknek a táncházaknak klubszerű keretet adott. Nemcsak táncot tanítottak benne, mint manapság szokás, hanem népi játékokat is. Mindig meghívtak egy-egy együttest, népművészt, aki bemutatkozhatott. Mi is nagyon sok segítséget kaptunk például Lajos Árpádtól, aki a helyi anyagokat „szállította” nekünk. A Nyekergő először havonta, majd kéthetente muzsikált a Rónai klubjában, miután azonban megtalálták igazi „hangjukat”, szinte mindenütt felléptek a városban. Nevük fogalommá vált Miskolc népzenei életében. Azokból a dalokból, amelyeket a táncházban mái- kipróbáltak, később koncert- programot is összeállítottak. Közös koncert- műsorban felléptek az Eddával, kísérték az Avas táncegyüttest, dalgyűjtő utakra jártak Erdélybe, és hallhatták őket a Sárospataki Diáknapokon, a Borsodi Fonó műsorában... Az egyetemista zenészek időközben diplomát szereztek, ami az első igazán nagy változást hozta a zenekar életében.- Én személy szerint a Stoller Antal barátom kérésére itt maradtam - folytatja Vavrinecz András -, és a cementgyárban kerestem munkát. A brácsás, Herczeg Gyuri fölkerült Pestre a Geofizikai Kutatóintézethez, majd Mongóliába ment kutatni. A bőgősünk már korábban diplomát szerzett, Régen (fent) és most (balra) helyette jött Szürke Szabó Pista. Zoller Jancsi csellózott, de játszott velünk az Avas hegedűse, Rigó Józsi, aki aztán Németországba került. A furulyásunk, Szűcs Dezső Barna szintén elvégezte az egyetemet, elkerült innen. Helyére Orosz Tibi lépett. Balogh Kálmán, aki ma már cimbalomművész, szintén játszott velünk. A zenekar „életének” utolsó évében tekerósként Han- kóczi Gyula került hozzánk, aki akkor végzett néprajz szakon. A Nyekergő 1980-ban oszlott fel végleg. Megszűnéséig legalább húszán megfordultak a zenekarban...- A táncház nekem személy szerint az egész pályámat meghatározta. A közös muzsikálás azonban mindegyikünk életében sajátos helyet foglal el, még ha közülünk sokan nem is zenélnek. Szeretik, és távolról figyelik a népzenét, amelyben ma már nem az az elsődleges cél, hogy minél autentiku- sabban, minél eredetibben játsszon az előadó. Ez a zene mái- csak eszköz annak a kezében, aki műveli. Egyrészt sokkal ismertebbé és hozzáférhetőbbé vált ez a fajta népi muzsika, mint régen volt, és sok helyen már iskolában is tanítják. Egyre jobb zenészek lesznek, akiknek mindez már csak nyersanyagként szolgál, hogy másfajta zenei elképzelést is megvalósítsanak. Hogy igazából mégsem sok kísérlet történik a műfaj megújítására, ez talán azért lehet, mert abszolút értelemben elég kevés a kreatív zenész. Hozzájárul ehhez talán a kialakult gazdasági helyzet is, amely az egész kulturális életre, így erre az ágára is elég rossz hatással van. Majdhogy’ hősies helytállást kíván attól, aki ezt a stílust folytatni akarja. A Nyekergő alapításának 20. évfordulóján egyszeri, kivételes alkalomra jöttek össze az együttes tagjai. 1996 azonban ismét az emlékezés éve lehet. Az Avas együttes alapításának 45. évfordulóján mindenki itt lesz, aki egykor fellépett velük. Juhász József Ametiszt Hol nesztelen lépéseid az alvó fákat felriasztották, hogy meztelen karjaikkal fótéd hajoljanak, siratni a káprázatban elvetélt jövőt, ott tárulj ki, ahogy liliom szirmai a fényesség felé - fogadj be egy sugár erejével, óvj engem a gonoszaktól meg, mert többé nem az élők szentelt ereklyéit hordom magamnál, hanem a holtak talizmánjait. Hargittay Attila November Megfeszül a csönd, ráterítve az ősz rozsdavörös-ingeit, elmúlás ólálkodik, megírt végrendeletek hullanak; levelek. Rádmarad itt minden eltartó ág, ez a semmiség, ez a csupaszság. Özvegy-akác gyászol, hogy a kön nye pereg, szeret, néni szeret? már nem mondja meg, csak az erő erőlködik, félelmétől fél a félelem, hideg fagyoskodik, szomorúságba szomorúi ez a világ is, magányának magányába, csak hite tartja a föld fölött, s reménye a feltámadásba. Újra itt a Mikulás Korkos Jenő rajza ...ha ír az ember - kerekít, finomít, érzelmesít. Nyilván nem mindenki, de még a legnagyobbak közül is sokan. Ez persze nem mentség számomra. így hát menekülök az érzelmességtől, de sokszor rabul ejt. Mondjuk szívhangokat hall az öreg hírlapíró, s nyomban ellágyul. Persze nemcsak ő. Némely rendezők számolnak ezzel, mikor sokszorosan felerősítik az emberi szív működésekor keletkezett hangokat. Kis szöveg, nagy-nagy csend, majd szív hangok - biztos a siker. Meghatódunk, mert van szívünk... Hát még akkor, ha egy parányi lény ad nekünk szívhangjaival életjelt, mielőtt még erre a világra jönne... AMindannak, amit eddig leírtam kevés köze van Seres Ildikó Szívhangok című műsorához, bár kétségkívül ez a színházi est inspirál. De mit akarok? A kritikák már megjelentek; nincs mit vitatkozom a művészi minősítéssel. Mindaz, amit mondani akarok, már csak magánjellegű közlés lehet, s ha valami annyira ki- kíváhkozik belőlem, tudom a művésznő telefonszámát. Vagy küldhetnék neki egy szál virágot. Talán örülne neki, ezt nem tudhatom. De az biztos, hogy hat másik színi hölgy megneheztelne rám... Néhány dolgot azonban nyilvánosan is el kell mondanom. Mert válaszolni akarok pár kimondott, vagy kimondatlan reflexióra, sőt egy-két lépéssel még tovább is szeretnék menni. Hát nézzük csak! Az ugyebár természetes, hogy a színésznők is i szülnek (számarányukat tekintve tán nagyobb átlagban, mint a civilek), de nem csinálnak ebből szcénát. Régen bizony nem is csinálhattak. A primadonnának nemhogy a gyerekét, de még a házasságát is titokban kellett tartania. Mert fő az illúzió! A NŐ, akinek a lába elé grófok és hercegek borulnak a színpadon, aki sziporkázó fényekben áriázik, akit körültáncolnak a karok, akinek karcsú alakjára estéről estére ezer férfiszem tapad, akihez verset írnak a kamaszok (vagy poéta lelkű öreg doktorok), akiket éhes egyetemi ifjak, hideg albérleti ágyukba álmodnak, szóval ez a nő-A PRÍMA DONNA - nem mehet haza előadás után, hogy a tenyérnyi konyhában lapcsánkát süssön a férjének, vagy uram bocsá’ kimossa a kölyök pelenkáit. Azaz mindezt megteheti (mint ahogyan meg is tették, teszik sokan a primadonnák közül), de ez nem tartozik a közönségre. Mert fő az illúzió! A jóemlékű Lendvai Ferenc a piaci vásárlástól is (cekkerrel, kofák között - hogy képzelitek?) eltiltotta a színésznőket, de magam is igyekeztem táplálni az illúziót színházi életemben. Ennek következtében Igó Éva lázas betegen csinált végig (vitt sikerre) egy premiert. Bántott a lelkiismeret, másnap reggel siettem hozzá. Tél volt, de a szobája tele virágokkal, egy boltra való drága ital, s tucat számra a felbontatlan bonbonos dobozok... - Hozz egy kis tejet! - kért Éva elhaló hangon, vacogva, csapzot- tan; hihetetlenül siralmas állapotban. Szinte elhervadt kezemben a virág. Később biztatott, hogy igyák pezsgőt. - A cipődből? - kérdeztem erőltetett vidámsággal. A színésznő fáradtan, csüggedten nézett rám, aztán sokáig hallgattunk. „Az ember nem tud mindent szavakkal, de mindent tud a szívével” - így írja egy klasszikusunk. Azóta sokszor eszembe jut a színész magánya, A magánemberi és a kollektív magány. Mert társas művészet ide, vagy oda, a színpad emberének egyedül kell Gyarmati Béla megküzdenie démonaival. Talán azért is akarnak színésznők gyereket szülni, hogy soha ne maradjanak egyedid...-Hogy vagytok? - kérdezik mostanában Seres Ildikótól, színházi körökben, s nagyon büszkék magukra, mert ezt a többes számot bóknak, elismerésnek szánják. Mindazonáltal - ez is elhangzik a műsorban - igyekeztek lebeszélni pályatársnőjüket a szülésről. Mint ahogyan régen- régen egy népszerű erdélyi elődjét is. Aztán Margit mégiscsak megszülte a gyereket. Még nevet is ő adott neki: Hunyady Sándor. A színésznők sokszor szülnek tehetséges gyerekeket, Az volt öreg barátom is Pufi (Fehér Tibor), akinek jelenléte már egész életemben hiányozni fog. Kisgyerekként azonban egyáltalán nem hiányzott a színházból. Megőriztem, s most tovább adom történetét. Az 6 édesanyja is primadonna volt a maga idejében. Fiacskája szépen cseperedett, már iskolába járt, de a színháztól távol kellett tartani, Kis kövér kölyök a primadonna szoknyája mellett? Mit szólnának a nézőtéren újrázó huszártisztek? Egyszer aztán - talán karácsonykor - mégiscsak beülhetett Tiborka valainelyik nagyoperett délutáni előadására. (Nem árt tudni, hogy hajdan - minden hét végén, s kettős ünnepen - három előadást kellett végigénekelni, ragyogni a primadonnának.) Szóval, mikor a magas lépcső tetején fényt kapott az énekesnő, s a nézőtéren összeverődtek a tenyerek (fogadó taps), a kisfiú nem bírt magával. Felpattant helyéről, s a közönség felé fordulva kiáltotta: Ő AZ EN ANYUKÁM! 1929-et írtak akkor. Se azelőtt, se azóta nem volt ilyen antré (hadd írjam már így fonetikusan) Aradon... Pufi így fejezte be a történetet: kipofoztak a színházból, kérlek! így volt, s igaz volt. Időközben eltelt hat és fél évtized; már sok minden természetes, már láthattuk filmen egy hazai színésznőnk szülését is, hogy mást ne mondjak. Mindazonáltal Seres Ildikó emberi bátorsága, tartása eléggé egyedülálló. Mert megmutatni testünket, vagy annak bármilyen fiziológiai folyamatát nem olyan nagy dolog, mint gondolataink, érzéseink, töprengéseink, vágyaink és reményeink részesévé tenni a közönséget. Tudniillik ezúttal nem szerepjátszásról van szó. LÁTOD ISTEN, LÁTJÁTOK EMBEREK! - szól a színésznő (s nincs benne semmi teatralitás, semmi exhibicionizmus), én így éltem, élem meg ezt az állapotot. Hogy áldott állapot volna? Ki tudja... De vállaltam, vállalom. Mert... Nem is tudom? Talán, mert emberebbé tesz ez a kis ember. Persze ez is túlontúl szép, túl magasztos. Mindenesetre itt állok, megszállottan, megterhelten... Ilyenkor sok minden eszébe jut az embernek... Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek! Eléneklem... Bocsássanak meg nekem a színházi istenek - évek óta nem tudok igazán belefeledkezni egy- egy előadásba. Annyira, de annyira zavar a konstrukciók csikorgó szerkezete. Meg, hogy kóccal vannak kitömve némely figurák. Seres Ildikó most visszaadta nekem a rácsodálko- zás nagy ajándékát. Gyermekké tett bennünket, akik ott ültünk a Játékszínben... Végig arra gondolok, hogy a kicsi -jó két hónappal születése előtt - hallja az anya énekét, s olykor mozdul a hangokra, szavakra. Örülök, hogy nem bölcsődalokat hallunk, hogy nincs gügyögés, csucsujgatás. Hadd tudja meg az a gyerek jókor, hogy AZ ELET EGY KABARÉ... vagy nem több, mint az a kis sercegés, amint a gyertyának repül a lepke és megég a szárnya. Seres Ildikó művészi kvalitásait eddig is ismertem, s elismertem. Vérkörébe azonban először kapcsolt be. Nemigen szoktam megőrizni a régebbi lapszámokat, az EM november 16-i példányát azonban félretettem, mert ebben van a Szívhangok kritikája. De jaj, nem csak ez van benne. Van egy bő információ a terhességmegszakításokról is. NAGY SZERKESZTŐ AZ ÉLET! Borsodban több mint hatezer ilyen műtét van évente. A Semmelweis Kórházban tavaly 1732 gyerekszületésre 1434 abortusz jutott. Statisztika? Nem, ez sok-sok kicsi szív, amit nem engedünk megdobbanni. De ne keseredjünk el, több gyerek lesz itt rövidesen, hisz duplájára emelkedett a művi terhes- ségmegszakitások díja. Micsoda szociális érzékenység! Csak nehogy módosítsák a statisztikát az angyalcsinálók. Végül is lesz rájuk kereslet... Ezért hát énekelj, Ildikó! Mert az Isten tudja, hány élet sercen el napon ta, miközben - áhítatot mímelve - gyertyát gyújtunk az adventi koszorún. Énekelj, miközben mindenki csak handa- bandázik és ordít. Énekelj, mert már nem színészek csinálják itt a szcénát, s ennélfogva botrányossá válnak a jelenetek. ÉNEKELJ! Mert: „A művész dolga, hogy a veszély és válság pillanatában — ahogyan Márai Sándor mondatja színpadi hősével - az emberek lelkiismerete legyen”. Na, végül mégis meghatódom,.. Bocs! Szószólóban
