Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-02 / 284. szám

ÉM-interjjú Az együttműködés annak idején a kölcsönösség alapján fogalmazódott meg. Az SZDSZ nem ragaszkodik mindenáron a koalíció fenntartásához. II. oldal ÉM-hát*ér ______________ A reklámkorlátok és -tilalmak elsősorban az állampolgárok védelmét szolgálják, ám behatárolják a műsorszolgáltatók gazdasági forrásait is. III. oldal Mflhely_______ Kónya Erzsiké ezeknek a táncházaknak klubszerű keretet adott. Nemcsak táncot tanított benne, mint manapság szokás hanem népi játékokat is. VII. oldal Bábhalom Fotó: Dobos Klára A hét embere Mészáros János ügyvéd, aki karatézik Berecz Csaba Ezen a hétvégén immár ne­gyedik alkalommal rende­zik meg Miskolcon a Gyer­mek és Ifjúsági Karate Vi­lágkupát. Az esemény fő szervezője Mészáros János, aki egykoron maga is válo­gatott versenyző volt. Jelen­leg - ha nem a versenyt szer­vezi akkor ügyvédként ke­resi a kenyerét. A találkozásunk nem átlagos helyszínen jött létre, hiszen a tősgyökeres miskolci karat ésért egészen Tiszaújvárosig kellett utazni. A magyarázat persze egyszerű, hiszen a nagyszabású rendezvény előtt néhány órával a főszervezőnek már minden Perce foglalt, és csak a tiszaúj- városi karatebemutatón lehe­tett megzavarni Mészáros Já- uos napirendjét. A kezdetekre így emlékszik vissza: ,Amikor elsős szakközépiskolás lettem, akkor kezdték az emberek felfe­dezni a karatét. Mivel én is von­zódtam az új és ismeretlen felé, gyorsan beiratkoztam az első csoportok egyikébe, ahol a Mis­kolcon máig is nagy népszerű­ségnek örvendő Mati - azaz Katiidé de Jesus Pitti Hernan­dez - tartotta a foglalkozáso­kat.” A 14 esztendős fiú számára már akkor sem volt idegen a sport világa, mert korábban at­létaként és cselgáncsozóként mái- megízlelte az edzések néha monoton, ugyanakkor kitartást igénylő pillanatait és persze a sikert is. „Kisiskolás koromban a gyermek és serdülő versenye­ken mindkét sportágban értem el érmes helyezéseket, különö­sen a futás ment jól, de amikor rátaláltam a karatéra, már egyik sport sem érdekelt to­vább. Ami vonzott ebben az ide­gen, általam akkor még isme­retlen sportágban, az a karate misztikus világa volt. Nekem viszonylag rövid időn belül sike­rült elérnem azt a szintet, ami után versenyeken indulhattam. Persze a tudást sehol sem adják ingyen, és nekem is keményen kellett dolgoznom két éven ke­resztül azért, hogy nemzetközi versenyeken rajthoz állhassak. Naponta 6-8 órát edzettem a ta­nulás mellett. Az edzések után és előtt rengeteget gyakoroltam külön, s később, amikor egyre inkább rátaláltam a karatéra, már egyéni edzéseket is tartott nekem a mesterem, Mati.” Aid valaha is sportolt, az tudja igazán mit jelent az em­ber életében a szeretett sport­ága első versenye. Ha valaki az első megmérettetésen sikerél­mény nélkül marad, annak na­gyon nehéz újra tüzet kapnia választott sportágához. Ám, ha a mérföldkőnek számító első verseny jól sül el, az szárnyakat adhat a sportpalántának. „Az én első nemzetközi ver­senyem Szolnokon volt, 17 éves koromban. Akkor ifjúsági korú­ként a felnőttek között indul­tam, hiszen akkoriban niég nem rendeztek korosztályos bajnokságokat. A negyedik he­lyen végeztem, de nem estem át a lo túloldalára, hiszen tudtam, hogy innentől kezdve még töb­bet kell tennem azért, hogy előbbre léphessek.” A középiskola elvégzése után jelentkezett a budapesti Műszála Egyetemre ahová fel­vették, de mégsem iratkozott be az iskolába, mert abban az idő­ben lett magyar válogatott, s a még több edzést igénylő meg­tiszteltetés mellett nem tudta vállalni a felsőoktatási tanin­tézménynél elengedhetetlen többórás tanulást. ,A karate volt a mindenem, és az a mai napig is. Nem bán­tam meg, hogy kihagytam a műszaki pályát, mert három év­vel később felvettek a jogi egye­temre, és akkor már csak napi 4-6 órát ’kellett edzenem, így tudtam időt szakítani a tanu­lásra is.” No, és persze a versenyzésre is. Mészáros János ugyanis 12 évig volt válogatott, s ezalatt 38 versenyen állt rajthoz. A dicső­séglista párját ritkítja, Íriszen válogatottként 36 érmet tehe­tett a vitrinjébe a kiváló kara- tés. A számtalan első, második és harmadik hely mellett mind­össze kétszer kényszertilt idő előttj búcsúra. „Érdekes, hogy mindkét ver­seny 85-ben volt. Az egyiken térdsérülés miatt estem ki, míg a másik versenyen kick-boxban az olasz Liberate Massimotól, a későbbi többszörös világbajnok­tól kaptam ki.” Ritka ember az olyan, aki­nek rövidebb ideig tart össze­számolni a kudarcait!?), mint a sikereit. Az eredményes ver­senyzői pályafutás után a sok­szoros bajnok sportverseny szervezésben is kimagaslót tu­dott alkotni. Az 1990-es miskol­ci Mikulás Kupa hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert, és két esztendő után mái' Világ­kupaként írhatták be naptá­rukba az országos szövetségek a gyermek és ifjúsági erőpróbát. „Az tény, hogy óriási energi­ákat emészt fel minden eszten­dőben a Világkupa megrende­zése, hiszen mintegy 600 ember munkáját kell összehangolni, de megéri, mert nincs annál csodálatosabb érzés, mint ami­kor láthatjuk munkánk gyü­mölcsét a gyerekeket és a ka­maszokat versenyezni.” Jönnek az amerikaiak Bracko István Lin, mint egy önhibáján kívül hátrányos helyzetbe került térség lakója, mindig irigyeltem a dunántúliakat. Kezdet­ben csak a Balatonért, aztán a magasabb életszínvonalat biztosító életlehetőségekért, s végül is azért a tényért, hogy Kelet- és Nyugat-Európát nem a Lajta, hanem a Duna vá­lasztja el. Kelet felé lejt az ország: itt magasabb a mun­kanélküliség, ide kevesebb idegen látogat, ez a rész ke­vesebb tőkét vonz, itt a keserű is keserűbb... S ráadásul ott van Kaposvár. Jönnek az amerikaiak. Bár hivatalosan még nem jelen­tették be, de a NATO-csapatok érkezéséről beszámoló sajtótájékoztatót nem véletlenül tartották Somogyország fővárosában. Már szállingóznak a tudósítók, s a világ leg­nagyobb, legnézettebb „híres" televíziós társasága, a CNN egy egész panziót kibérelt. A város és környéke felérté­kelődött. Dörzsölhetik a kezüket a szállodások, a vendég­lősök, a kereskedők. Készülhetnek a lángossütők, üzletet bővíthetnek a hamburgerárusok. Kátyúzzák az utakat, ta­vasszal rekordmennyiségű virágot ültetnek a parkokba, csinosítják a házakat, valószínű, hogy karavánnyi hosszúságban tolonganak majd a vállalkozók. Kézre, pénzre, szakértelemre, anyagra szükség lesz, s aki itt lab­dába rúg, az biztos sikerre számíthat. Nyilván megjelen­nek majd - a Balatonnál csak szezonális forgalmat bo­nyolító - széplányok is, abban a biztos tudatban, hogy „szolgálataikért" - az évszaktól függetlenül - dollárral fi­zetnek majd. Mert bármilyen jól felszerelt az amerikai hadsereg (az ellátmányhoz óvszer is jár), mozgó kuple­rájt nem hoznak magukkal... De, gyanítom, a kenyérnek való lisztet is innen szerzik be, s nem „hazai" konzervet esznek, hanem magyar marhából készített steaket. Ha a magyar televízió-gyártóknak egy csöpp eszük van, akkor a laktanya minden szobájába ingyen és bérmentve elhe­lyeznek egy Made in Hungary felségjelű készüléket. Ez a legjobb és legolcsóbb reklám a világon. De jót kaszálhat mondjuk egy olyan helyi rádió is, amely kifejezetten ame­rikaiaknak szóló, dögös műsort sugároz. Arathat a posta is, hiszen készíthet különleges képeslapokat, s ugye a bé­lyeg sem olcsó az USA-ba, s mint hírlik, januártól emel­kednek a bérmentesítési költségek is... Szóval, jönnek az amerikaiak. Illetve a szálláscsinálók már meg is érkeztek. Hogy pontosan hányán cserélik föl a németországi garni- zont a kaposvári, illetve taszári állomáshelyért, arról csak kósza számok keringenek. Egy hadosztálynyi katonáról van szó, s ez egyaránt jelenthet 8 ezret, vagy 12 ezret. Az állomány egynegyede tartózkodik, pihen Magyarorszá­gon, a többiek békefenntartó feladatokat látnak el a szom­szédban. jó ez nekünk? f\z Országgyűlés kimondta a választ: 312 igen, 1 nem és 6 tartózkodás mellett szavazott arról, hogy az ENSZ felhatalmazása alapján a Nyugat-Atlanti Szövetség kato­nái átvonuljanak, vagy tartózkodjanak hazánkban, hasz­nálva az utat, a vasutat, a légteret és a repülőteret. Tette ezt a legtöbb törvényhozói testület annak érdekében és reményében, hogy az ötéves háborúzást lezáró daytoni megállapodás után, de még a párizsi aláírás előtt béke le­gyen a Balkánon, a szomszédban, a véres polgárháború­ban szétszakadt Jugoszlávia országaiban, jönnek az ame­rikaiak, de - elvileg - mások is befuthatnak. Hiszen a ke­retszerződés nem nevesíti a békeőrök nemzetiségét. De mi őket várjuk, s a kaposvári rendőrök, kereskedők esze­veszettgyorsasággal kezdhetnek tanulni angolul, különös tekintettel az amerikai szlengre. így könnyebben szót ért­hetnek egymással. Talán elboldogulnak - mert ez is ben­ne van a pakliban - a svédekkel, vagy az ázsiaiakkal is. Ugyanis tucatnyinál több ország ajánlotta fel segítségét, hogy óvja a törékeny békességet az Adria partján. Köz­tük a csehek is, akik fegyveres katonákat küldenek. Ná­lunk még folyik a vita arról, hogy a kvártélyon kívül mi­vel járulhatnánk hozzá a 12 hónapra tervezett, puskapor­mentes helyzet megteremtéséhez. Ha mennek magyar utászok, vagy hídépítők, akkor vigyenek-e fegyvert? Ha elindul egy magyar kórházvonat, akkor melyik náció egyenruhásai biztosítják a védelmet?S egyáltalán, lépjük- e át a határt, legyűrve a történelmi múltban gyökerező fé­lelmet és előítéletet? A kérdésre az idő, s a bölcs felisme­rés adja meg a választ. Történelmi pillanat előtt, alatt áll Magyarország. Szabad akaratából először nyit kaput „idegen" katonák előtt. Te­szi ezt sokféle okból, s - nemcsak önös - érdekből. Le­gyen béke már! A harctérré lett falvakban, városokban és a lelkekben is. A szent ügy érdekében tett lépések között másodrangú, de nem elhanyagolandó, hogy Kaposvár és Taszár kulcs is lehet az európai ház kapujához. Mert ez­zel a kulccsal könnyebb bejutni az épületbe, mint faltö­rő kossal. Nekünk ugyan kemény a fejünk, de annyiszor betörtük, betörték már. Most felengedjük a rostélyt, s le­vesszük a sisakot. Emelt fővel, gondolkodva nézhetünk a világ szemébe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom