Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-18 / 272. szám
ÉM-interjú ÉM-riport Műhely Tény, hogy át kell élnünk A gyár területén még mindig Ezekben a foltokban a népszerűség-csökkenést. szellő sem rezdül és színekben és képekben Ez kire-kire másképp hat. A szén-monoxid ugyan én megtalálom Példátlan volt könnyebb a levegőnél, a magam meséjét, es örülök. a politikai kihívás, amit de most a föld felszíne fölött ha más is megtalálja el kellett vállalni. hömpölyög szeszélyesen. a magáét... II. oldal III. oldal VII. oldal Tükröződés Fotó: Dobos Klára A hét embere Antal István az egyesületi elnök Szabó Nora A denevér a sötétben is boldogul. Méghozzá kiválóan. A kazincbarcikai „Denevér” Sportegyesület tagjai még nem kiválóak, de kiválóan fejlődnek. Vak és majdnem Vali emberek, golyóval a kezükben. Mosolygósak, tréfálkoznak, jól érzik magukat, da, és sportolnak. Tekéznek. Hogyan lehet ez? Ok csak nevetnek: miért ne? Ausztriában a vakok lövészettel foglalkoznak. Az ország első és eddig egyetlen speciális tekeegyesülete februárban alakult meg hivatalosan. Elnöke Antal István. »Nem akartam én ezt, de azt mondták a többiek: eddig is te csináltad, ezután is te fogod. Aztán közfelkiáltással megszavaztak.” Akkor került kapcsolatba a tekével, amikor 1985-ben a kazincbarcikai tekepálya gondnoka lett. Abban az időben már károm éve rokkantnyugdíjas volt, a szeme miatt. Nagyfokú térlátásbeszűkülés és látáscsökkenés. »Ez már néni is csőlátás, de annak hívják. Én pontlátásnak nevezném. Ismerős környezetben nincs semmi probléma, itt a lakótelepen még sötétben is ér- Zem, hol vannak a gödrök, viszont Miskolcon már nem szívesen közlekedek kísérő nélkül:” Szóval ’82-ben nyugdíjazták a géplakatos szakmunkást a norsodi Vegyi Kombináttól. Akkor volt 28 éves. Azt mondja, ne firtassuk, mitől ment tönkre a szeme. Nem firtatom. Rögtön a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének tagja lett. Aztán jött ez a gondnoki állás, és a takarítás mellett gyakran gurított is. Szereti a tekét, úgy érzi, jól is csinálja, bár az utóbbi időben nem volt ideje edzeni. Januárban a szlovák testvérszervezet meghívta őket egy nemzetközi versenyre. „Jópofa helyzet volt. A többiek előtte még tekét sem láttak.” Ez poén volt, elmosolyodunk. .Azért kimentünk. Tizenhat csapatból tizenhatodikak lettünk. De megjött a kedvünk. Azt mondtuk, lesz ez még jobb is. A szlovákoknál ennek már nagy hagyománya van, ők mindig bíztatnak bennünket. Elkezdtem utánajárni, hogyan lehetne edzéseket tartani. Megkaptuk a Tekergőt, a tulajdonos megengedte, hogy ingyen edz- zünk minden hétvégén. Megkértem Batki István barátomat, hogy segítsen nekünk. O NB Il-es versenyző. Azóta is minden ellenszolgáltatás nélkül edz és segít, ő az egyesület titkára. Aztán együtt a megyei szervezet titkárával, aki teljesen vak jogász, elkezdtük intézni az egyesület hivatalos megalakulását.” És megalakult az egyesület. Február 24-én. Akkor fordult igazán komolyra a munka, mert addig csak kedvtelés volt a teke a huszon-egynéhány önkéntes versenyző számára. Vakok, vagy majdnem azok. Fiatalok és nagyszülők, férfiak és nők óriási lelkesedéssel jártak ki minden hétvégén. Egészen messziről is jöttek, autóbusszal, vezetőkutyával, feleségestül, kinek hogy tetszett, de tetszett. Nyáron kicsit megcsappant a létszám, volt némi átrendeződés, de a következő versenyen már akadt náluk rosszabb csapat is, és nem adták fel. „Megjártunk ezernyi hivatalt. Az Országos Tekesport Szövetségben rankcsodálkoztak. Még sosem hallottak erről. Pedig Európa jó néhány országában hagyománya van már a vakok tekéjének. Nem volt speciális szabályzatunk, a szlovákokét fordítottuk le magyarra. Mi csak telire dobunk, állásból, két kézzel. Ezt érezni kell.” Több szempontból is különleges az egyesület. Egyrészt eddig a tekesportággal nem foglalkoztak a vakok Magyarországon. Másrészt a megyei MVGYOSZ-nél eddig nem folytattak konkrét sporttevékenységet, ez az egyetlen és nagyon sikeres próbálkozás. Olyan, amely az egész megye tagságát megmozgatja, együtt edzenek, szurkolnak egymásért. Kevés a pénz, nem nagyon csatlakoznak az ország többi szervezetei. Ennek ellenére ezen a hétvégén hat ország részvételével Denevérék nemzetközi tornát rendeznek Kazincbarcikán. „Hogy a verseny után mi lesz, még nem tudom. Jó lenne, ha nem ürülne ki teljesen a kasz- sza. Jövő év elején meghívnánk műiden megyei szervezetet a szövetségből, ismerjék meg ezt a sportot. Kellene egy országos bajnokság több csapat részvételével. Aztán cél: a speciális olimpia.” Kell egy csapat, ahová az ember hazaérkezik. Idegesség ellen, a fogyatékosságból adódó komplexusok ellen, családi konfliktusok ellen eddig nagyon bevált - mondja István, bár az ő családja irigylésre méltó hátteret biztosít neki. A teke ápolónő feleségének is munkát ad, ezenkívül legfeljebb horgászni mennek a Tiszára a két felnőtt utóddal. „Persze pár éve mái- csak az öngyilkos halat fogom ki, aki önként a horgomra harap. Az igazi mégiscsak a teke. Kölcsön- felszerelésben, inkább lelkesen, mint anyagilag eleresztve megmutatjuk az országnak, hogy bár vakok vagyunk, épeknek és egészségeseknek tartjuk magunkat. Hátránnyal indulunk, de mi is szeretünk sportolni, együtt lenni, sikereket elérni.” A nürnbergi Bracko István /Apám végigszolgálta a katonai stáció minden fokozatát és dantei poklát. Volt ünnepelt bevonuló, sanyarú sorsú hadifogoly, aztán megszökött a lágerből, s ellenálló lett. A mai szóhasználat egybemossa a különböző élethelyzeteket, s csak annyit regisztrál, hogy egy tanítóképzőből kiugrott fiatalember részt vett a második világháborúban. Nem halt meg, tudtommal embert sem ölt, mert a híradósoknál szolgált, s utólag kap egy kis nyugdíjkiegészítést a fogságért és az átállásért. En akkor születtem. Nem emlékszem semmire, de nagyobb léptékű kíváncsiságomat felkeltette a huszadik század legnagyobb kataklizmája, a második világháború. Mindent elolvastam, ami hozzáférhető, mindent meghallgattam, ami elmondható. Olvastam a Mein Kamp főt, Churcill emlékiratait, Zsukov könyvét, Ciano naplóját, De Gaulle memoárját, Borman noteszét, Sir Russelnak a horogkereszt rémtetteiről szóló röpirátát, a pszichológus Gilbert feljegyzéseit, a hirosimai atomtámadás forgatókönyvét, Hitler ötvenvalahány tárgyalásának hiteles jegyzőkönyvét... De nekem a legjobban a nürnbergi börtönőr feljegyzései tetszenek. Ő felügyelte a legfőbb háborús bűnösöket. Húszévi, kötelező hallgatás után vetette papírra sorait. De erről majd később... Sokat tudok a történtekről, de nem értem, s egyre inkább nem értem, hogy mi volt az ok, a mozgató. A tények könyvtárnyi irodalma arról győz meg, hogy tanácstalanul állok a világtörténelem legpusztítóbb, legesztelenebb, legembertelenebb háborúja előtt. Iszonyodom tőle, elutasítom, kínoz a meg nem értés kudarca. Csak töprengek. A kerek évfordulók is erre csábítanak. Ez az esztendő jelenti azt, hogy fél évszázada győztek a gonosz fölött, májusban Európában, augusztusban Ázsiában. Fél évszázada alakult meg az ENSZ, s ötven évvel ezelőtt, 1945. november 20-án kezdődött meg a nürnbergi per. Az emberiség történelme során először és utoljára olyan bíróság alakult, amely ítéleteket hozott katonák, politikusok és szervezetek fölött, s azokat végre is hajtatta. Ez példátlan. A vádlottak nem ismerték el a bíróság illetékességét, és sokan akadnak azóta is, akik az elhíresült város paradox módon egyetlen, épen maradt épületében lezajlottakat törvénytelennek tartják... Az előzmények ismertek. Ötvenmillió halott, s mérhetetlen szenvedés. A következmények? A vereséget szenvedett náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista japán a XXI. század küszöbén a legfejlettebb országok körébe került. Anglia elvesztette gyarmatbirodalmát, az USA a világ vezető országává vált. A győztes szövetséges, a Szovjetunió megerősödött, s érdekszféráját kiterjesztette a hajdani vazallus államokra. De aztán a kommunista világrendszer szétesett. A lengyelek, módosított határok között, éltek, megmaradtak. A szlovákok önállósultak. A románok visszakapták Trianon gyümölcseit. Egyszer már ki kellene mondani, hogy bennünket sújtott legjobban a balsors. Területben, népességben megfogyatkoztunk, idegen hatalom telepedett az országra, ránk kényszerítette a kommunista diktatúrát, vérbe fojtotta forradalmunkat. Olyan lépéshátrányba kerültünk, amelynek következményeit nemcsak ma, hanem holnap is nyögjük. A háború anyagi veszteségeit nem feledve, de attól eltekintve, a lakossághoz mért legnagyobb emberáldozatot Magyarország szenvedte el. De térjünk vissza az ötven évvel ezelőtti Nürnbergbe, amely csak elégtételt szolgáltathatott, de kárpótlást nem. A börtönparancsnok Burton C. Andrus ezredes volt. A legfőbb háborús bűnösök őrzője. Könyvének címe „A nürnbergi huszonkettő" többszörösen is megtévesztő. Hitler, Goebbels, Himmler halott. Borman eltűnt, gyanítható, hogy menekülés közben pusztult el. Eichmannt sok évvel később fogják el, s végzik ki Izraelben. A „halál angyala ", Mengele orvos nyomára eddig nem bukkantak rá. Működött az Odessza, a volt nácikat menekítő testület... Ley öngyilkosságot követett el a börtönben, s ugyanezt tette egy rejtegetett ciánkapszulával Göring is, miután megtudta, hogy kötél általi halálra ítélték... A börtönőr emlékiratai ennek részleteiről is beszámolnak. A tárgyalás napjának krónikáját így adja közre a szikár, érzelemmentes mondatokban fogalmazó hivatalnok-katona: „November 20-án reggel szokatlan mozgolódás támadt a börtönben. Az öltönyöket és az uniformisokat gondosan kivasalták, és átadták a foglyoknak börtönruhájuk helyett. Azoknak, akik ehogatásukkor viselt ruhájukban nem mutatkozhattak, sötétkék öltönyt adtak. A foglyok visszakapták nadrágszíjukat és nyakkendőjüket. Visszakapták szemüvegüket is, amelyet szokás szerint az előző esti lámpaoltáskor elvettek tőlük. Ez a nap volt a tárgyalás első napja; várakozás és feszültség uralkodott a börtönben. Ez a hangulat magával ragadta az őröket, a börtöntiszteket és mindenki másnál inkább magukat a foglyokat." A nürnbergi börtönőr, az ítélethozatal után, tíz háborús bűnöst kísért az akasztófa alá.
