Észak-Magyarország, 1995. szeptember (51. évfolyam, 206-231. szám)

1995-09-09 / 213. szám

ÉM-ircfterjw

Én nem tartok attól, hogy a Magyar Honvédség nem tudná ellátni feladatát.

Ez a hadsereg elegendő és képes az előzőekben vázolt feladata ellátására.

II. oldal

ÉM-Snfergw ____________

A

z alapgondolatunk az, hogy a számítógép hamarosan ugyanúgy elterjed, mint ahogy elterjedt a rádió, a televízió, a video.

III. oldal

Kilátó_____________________

K

étszáz éve halt meg a magyar irodalom egyik csodálatos egyénisége, Kármán József, akinek mindössze 26 év adatott a fukar kezű sorstól.

VII. oldal

Lézerimprovizáció Fotó: Fojtán László

A hét embere

BadnIstván

Arany Okleveles kohómérnök

Marczin Eszter

A leckekönyvön gránátszilánkok szakította „sebek”. Az 1941 szeptemberében megnyitott okmányban az utolsó bejegyzést 1945. március 2fi-án keltezték. Az irat tanúsága szerint Raán István, a budapesti .József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karának kohómérnök hallgatója jeles végszigorlatot tett.

Fél évszázada történt mindez, és az öregdiák ma, a Miskolci Egyetem tanévnyitó ünnepségén veheti át Ai-any Díszoklevelét.

A történelem viharainak köszönhetően kalandosan kezdődött a pálya. A második világégés közepette a soproni egyetemi kar ugyan egy békés szigetnek számított; hiszen az országban ez volt az egyetlen működő felsőoktatási intézmény. A hallgatók ez idő tájt nem a tanárok szigorától, a vizsgák nehézségeitől féltek, hanem a bombázásoktól, az otthonról várható hírektől. Légitámadások idején óvóhelyeken tanultak, és sajnos közülük jó néhányan már nem érhették meg a diplomaosztót.-1945 nagyszerdájának délutánján kapta Sopron az első fronthombázásl - emlékszik vissza Baán István.A következő napon, csütörtökön mentünk be az indexekért, és amikor kezhez kaptam, a tavaszi kabátom zsebebe tettem. Ezek után a menzára indultunk, ahol az alsóbb évesek kiadták az első

„mérnöki feladatot”: mosogassunk el. A személyzet ugyanis, félve a bombázásoktól elmenekült. Levettem a kabátomat, és hozzáláttam a munkához. Ekkor egy gránát csapódott á menza udvarára, a szilánkok ejtették a leckekönyvemen a „sebeket”. Szomorú, de ez a támadás öt társunk életébe került. Érdekes, én a leselkedő veszélyek ellenére lelkem mélyén erősen hittem, hogy amikor vége lesz a háborúnak, zsebemben a diplomával hazatérek.

Ügy is lett. A frissen végzett kohómémök április 19-én a felperzselt országon keresztül hazafelé vette az irányt. Nyitott vagonokban utazott, és állandóan attól rettegett, melyik állomáson szedik le a vonatról. Öt napig tartott a cseppet sem veszélytelen kaland. A szerencsés megérkezés után szinte azonnal jelentkezett, az akkor még Diósgyőri Vasgyár igazgatójánál.- A helyzetből következően a munkakezdés sem ment simán. Mivel a gyári mérnököket abban az időben paranccsal kényszerítették hogy menjenek nyugatra, Diósgyőrben mindössze tízen ha maradtak. Nem beszélve arról, hogy az akkori rendszerváltás után az értelmiséget kevésbé értékelték. Az embernek csak úgy lehetett becsülete a munkások előtt, ha maga sem ódzkodott a fizikai munkától. Opholczer Pál igazgató azt mondta nekem, amikor bementem hozzá: Most kimész a pódiumra acélt gyártani, és amíg azt nem tudod, addig ne is lássalak! így körülbelül két évig voltam váltóműszakban acélgyártó mester. Közben ugyan kineveztek üzemvezetőnek, de attól a másik műszakot is el kellett látnom. Aztán ez megszűnt, de felelős üzemvezetőként sem igen változott meg a világ. Hajnali ötkor mentem be, és este tizenegykor hagytam ott az üzemet. Van is erről egy kedves családi anekdota. A legkisebb lányom egyszer egy társaságban azzal „hencegett”, hogy édesapám világoson jött haza. Hát ennyit a nehézségekről, amelyek tulajdonképpen ma már nem is.igazán tűnnek annak. S hogy mi volt benne a szépség? Az az akarat, ami az embereket hajtotta. Legtöbbször csak egy szelet zsíroskenyérre vagy sült szalonnára tellett, mégis mi mindenre voltak képesek.

A feszített munkatempó tulajdonképpen végigkísérte pályáját. Fejlesztőként, beruházóként is hétnapos munkaheteket dolgozott végig. És bár gyermekei - a két. lány és a fiú - látták,

édesapjuk milyen leterhelt, mégis a kohászpályát választották.- Megmondom őszintén, le akartam beszélni őket a kohászkodásról. Különösen a lányokat. Gyakran mondogattam, ez egy durva szakma, és nem azért, mert az emberek káromkodnak. Itt, ha valaki téved, elcsúszik valamin, nem tud elhelyezkedni többé az országban. De hiábavaló volt a próbálkozásom, ma mindhárman kohómérnökök. Hál’ istennek úgy alakult az életük, hogy egyiküknek sem kellett megbánni ezt a döntést.

Sajnos a feleség, az édesanya, aki a négy kohásznak biztosította a nyugodt családi hátteret, a békés otthont, ma már nem él. De még megérte gyermekei sikereit, ölülhetett az unokáknak.

Baán István tíz éve nyugdíjas, és mint mondja, már nemigen foglalkozik a szakmával. A hírek persze elkeserítik. Nem az, hogy' szűkíteni kell az iparágat. Hiszen azt tudomásul kell venni, a gazdasági helyzet bizonyos dolgokat megkövetel. Az egész ügy kezelésének módja szomorít)a el.- Szoktam volt mondani, a hazai kohászkodás története kapcsán, hogy amikor Bécsben a kancellárián, vagy Selmecbányán a kamara grófságnál döntöttek Diósgyőr sorsáról, a gyár életben maradása soha nem volt kérdés. Voltak pangások, volt, hogy a létszámot felére kellett csökkenteni, de maga a fennmaradás nem forgott veszélyben. Most pedig sajnos ez a tét.

Háború és béke

Brackó István

Némi szomorúsággal gondolok arra, hogy a klasszikus, nagyregényt író nagy regényírók ma aligha tudnának labdába rúgni, felkopna az álluk, műveiket nem adnák ki, vagy ha mégis találnának mecénást, a kutya sem olvasná őket. Két okot tudok fölhozni: a gyorsuló időt fölemlegetve és szapulva. Az embernek - ha dolgozik - nincs ideje hosszasan olvasgatnia, de ha nincs munkája, akkor pénz nem jut olvasni valóra. Másrészt; az események olyan gyorsan peregnek, hogy amikorra egy Tolsztoj, egy Jókai, egy Thomas Mann, egy Steinc- beck kvalitású óriás elkészülne egy óriási és időigényes regényfolyammal, akkorra annak állításai, tényei, helyszínei megváltoznának, elavulnának. S különben is:Mc Luhan-féle alaptétel egyre inkább kezd beigazolódni; a világ, az emberiség a Gutenberg-galaxisból a Marco- ni-féle konstelláció felé tart. Azaz, az információátadás, közlés, szórakoztatás, oktatás betű szerint vett módszerét és szerepét egyre inkább átveszi az elektronika. Azért, mert gyorsabb, kényelmesebb, naprakészebb.

Más kérdés, hogy ez spéciéi nekem tetszik, vagy nem tetszik. Az érvek sokfélék. Élő televíziós adásban láthattam az Öböl háborút. A maratoni ütközet hírét, a halálos vágta után majd három órával később tudta meg az aggódó görög közvélemény. Pedig csak 42 kilométeres a táv. Napóleon sikertelen oroszországi hadjáratának részleteiről igazából csak a sok évvel később megjelent regény tudósított, most viszont fél órával az események után látom-hallom, hogy mi történt a szarajevói piacon, hogy mit ért el a NATO-ENSZ légicsapás- ellenintézkedésként - a szerb fronton. Amerika felfedezése és annak hírének elterjedése kissé megkésett, s a ma embere megmosolyogja ezt a lassúságot, tudván, hogy' egy valamirevaló űrhajó másfél óra alatt megkerüli bolygónkat, s a Concorde repülőgép nemrég döntött világrekordot a Föld megkerülésével. Verne Gyulát fantasztának tartották a „Nyolcvan nap alatta Föld körül" című könyve és más művei alapján; s lám a szárnyaló képzeletet is meghaladta a valóság, a jelenlegi gyakorlat. A gyorsbüfék korában, a telefonos partner- kapcsolatok létesítése idején, a zacskós leves, gasztro- filozófiai-érájában boldogok is lehetnénk; hiszen kitágult a látókör, közelebb került minden, s a komputeri- zált egyidejűség lebontotta a valóságos határokat, valamint közvetlen kapcsolatot tett lehetővé ember és ember, ország és ország, világ és világűr között. Jó százötven évvel ezelőtt Kossuth pozsonyi diétái levelei hetek múlva jutottak el a címzettekhez. Mikszáth országgyűlési tudósításait több nap múlva olvashatta a nagyérdemű közönség, de kötetbe gyűjtött pontos parlamenti megfigyelései évek múlva is érdeklődésre tarthattak számot. Most élőben, élesben értesülhetek arról, hogy a kormánykoalíció mégsem bomlik fel; hogy két dudás, Bokros és Nagy Sándor nem fér meg egy csárdában; hogy Torgyán az ország nyilvánossága előtt szólítja fel lemondásra a kormányt; hogy tüntettek a tűzoltók; hogy a nemzetközi tiltakozás ellenére föl robbantották a bombát a franciák a Mururoa-korallzátonyon; hogy ellopták az új - az egyenruhás szervek képviselőinek szánt- igazolványok előállítására szolgáló műszereket; hogy a legjelentősebb szállodaláncot tegnap privatizálják, ma pedig nem; hogy a pénzügyminiszter eddig hatszor helyezte kilátásba és vonta vissza lemondását; hogy a török janicsárok nem Mohácson, hanem Isztambulban leckéztették meg a falábú gyaurokat; hogy a diktatórikus Kína Nemzetközi Nőkongresszusán a szoknyások gyülekezete a demokratikus elvek mellett szállt síkra; hogy eltűnt egy Labanc névre hallgató pedigrés kutya a Kuruc utcából.

Naprakész információkkal rendelkezem a világ dolgairól és eseményeiről. Ám ez a több, ez a gyors tudás elgondolkoztat. FJétfőn bejelentik, hogy bevezetik a szomszédos országokra vonatkozó vízumkényszert, kedden pedig visszavonják... Élvezem, használom, áldom a technika nyújtotta előnyöket és lehetőségeket; de iszonyodva döbbenek rá arra, hogy a gőzmozdony, a szikratávíró, a magfúzió, a légzsákos autó, a televízió, a mobiltelefon feltalálása egy jottányit sem javított az erkölcsön, az emberi kapcsolatok humanizálásán, a megértésen, a másság elfogadásán, illetve elfogadtatásán. így, ilyen körülmények között vagyok kénytelen élni, megélni, s túlélni.

Ez az egy szuszra elolvasható dolgozat csak egyetlen lap a soha meg nem írt - mert megírhatatlan - regényből. Jelen történetünk, történelmünk zanzásított része; egy kitépett oldal a tolsztoji méretű eposzból, a Háború és békéből. A bennünk és körülöttünk dúló és szunnyadó háborúról és békéről...