Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-21 / 196. szám

8 ÉSZAK-Magyarország Kultúra 1995, Augusztus 21.. Hétfő _APROPÓ Tehetség Fecske Csaba A tehetség istenadta kincs, tiszteletünk­kel, olykor csodálatunkkal adózunk neki, vagy egyszerűen csak irigyeljük. Tavasszal fölkeresett egy tizenéves kis bak fis a verseivel, mondanék róluk véle­ményt. Egy versét akkor már olvastam a helyi lapban, nevére emlékeztem. Barát­nőjével jött, bájosak voltak, tiszta szemű­ek, csiripeltek a fülembe, mint a kismada­rak. Mielőtt a versek olvasásába fogtam volna, leszögeztem, őszintén megmon­dom a véleményemet, nem kertelek. Hát persze, csakis az őszinte véleményem ér­dekli, dicséretekkel teli a padlás. Átfutot­tam sebtiben a zsenge költeményeket, nem éreztem ki belőlük a tehetség jelen­létét. Persze nem minden pályakezdő olyan korán érő tehetség, mint Rimbaud, József Attila, Weöres Sándor, vagy éppen Bari Károly. Egy tizenhét évesnek még iga­zán van ideje megnyilatkozni. Nem árt vi­szont, ha már mutatja az oroszlánkörmö­ket. Nos, én cicakörmöket sem véltem föl­fedezni. Igen ám, de egy érzékeny lélek­kel állok szemben. Nem ronthatok ajtós­tul a házba. Ha a tehetség jeleit nem is ta­lálom, biztos-e, hogy a versíró tehetségte­len? Nem, egyáltalán nem biztos. Egysze­ri olvasás után aligha lehet helytálló véle­ményt alkotni. Különben is ízlésünk, elfo­gultságaink foglyai vagyunk. Megállapodunk, időt ad nekem az elmé­lyültebb olvasásra, három hét múlva újra eljön. Verseit elő-elővettem, olvasgattam, szorgalmasan jegyzeteltem, egyszóval ké­szültem a következő találkozásra. Ám ő nem jött. Versei közül viszont - amelye­ket én korántsem klasszikusaink, csupán kortársai műveivel vetettem össze, erre egy verspályázat zsüroraként adódott mó­dom-azóta több is megjelent. A szerkesz­tőnek, aki közli azokat, gondolom tetsze­nek, tehetséget lát bennük. Én úgy hiszem, a szerkesztő téved. De nincs kizárva, hogy én tévedek. Emberi dolog ez. Meg kell mondanom, én nem az olvasókat féltem, á dehogy! Magát a versíró kislányt, aki előbb-utóbb - talán már most is - költő­nek hiszi magát. A későbbi kudarc esetleg törést okoz az életében. Pár gyöngécske vers nem ér meg egy elrontott életet. Nem maradt más lehetőségem, mint szív­ből drukkolni az én kis versírómnak. Zempléni fesztivál Az elmúlt pénteken a sárospataki Rákóczi-vár Vöröstornyának átadásával, majd a várudvar­ban tartott esti koncerttel megkezdődött a Zempléni Művészeti Napok '95 rendezvény- sorozat. A nyitókoncertet a Szlovák Szimfoni­kus Zenekar (Kassa) adta, Ondrej Lenárd ve­zényletével. A műsorban Bella: Ünnepi nyi­tány, Brahms: Magyar táncok, Dvorak: Szláv táncok, Strauss: Denevér nyitány, polkák és keringő szerepeltek. Fotók: Dobos Klára Rendező halála Párizs (MTI) - Meghalt Alex Joffé francia rendező, forgatókönyvíró, aki legnagyobb sike­reit a 60-as években aratta. JofFét 75 évesen érte a halál Párizsban. Rendezéssel először 1946-ban próbálkozott Levitte munkatársa­ként. Kezdetben drámai, majd elsősorban víg­játéki érdeklődésű, rutinos alkotó, aki sikereit főként vígjátékaival aratta. Leghíresebb film­jei az 1959-ben forgatott JRififi a nőknél”, va­lamint a Michele Morgan és Bourvil főszerep­lésével készült „Fortunat” és ,A nagymenő”, amelyet 1967-ben olasz-francia koprodukció­ban forgattak. Lóáldozat bőségért, gazdagságért A Rost'adob együttes „pogány" bemutatkozása a múzeumban A Rostadob együttes tagjai: Keresztúri Ferenc és Szitka Szabolcs Miskolc (ÉM - DK) - „Régi idő­ket, daliás időket” hívott vissza két miskolci fiatalember - a Ros­tadob együttes - az elmúlt szom­baton a Herman Ottó Múzeum­ban. S azért, hogy bősége és gaz­dagsága legyen népnek és föld­nek, még egy lovat is „áldoztak”...- Szeretnénk, ha lenne valami foga­natja az áldozatnak - mondta a mű­sor után Szitka Szabolcs, a Miskolci Egyetem történelem szakos hallga­tója. - Szeretnénk, ha teljesülne a kérésünk, ha bőség és gazdagság jönne a népre. És ilyen lovat nem sajnálunk... Persze a kérdés - hogy nem saj­nálják-e a feláldozott lovat - csak elméleti volt, hiszen természetesen a hazai lóállomány létszáma nem csökkent az előadás miatt. Arról meg nem tehetnek, hogy őseinknek ez volt a’szokása. Jött a táltos, s „táltost” áldozott. És az emberek bíztak táltosaikban. És regöseik­ben. A két fiatalembernek ugyanis van egy elmélete, miszerint a tálto­sok és regösök szerepe között nem lehetett túl nagy különbség. Bár az itt előadott műsoruk anyagában már a 10. század végefelé „divatos” regösénekek szerepelnek (elsősor­ban Vikár Béla gyűjtéséből), s ak­kor a regösök az előkelő családok udvarainak „bohócai” voltak. Vagy­is sokkal szebb - és talán helyesebb- az a megfogalmazás, hogy ők le­hettek a nép eleven emlékezete. Az előadáshoz szükséges hang­szereket a Rostadob együttes tagjai maguk készítették el. Rajzokat lát­tak róluk, ezek alapján próbálkoz­tak. így született egy ázsiai sámán­dobhoz hasonló hangszer, egy rosta­dob és egy lopótök-duda. Az nem va­lószínű, hogy honfoglaló őseinknek is volt ilyen lopótök-dudájuk, de - a néprajzi kutatások szerint - lehe­tett, vagy ha nem is pont ilyen, de valami, amivel hasonló hangzást tudtak elérni... A fiúk régóta ismerik egymást, és régóta közös érdeklődési terüle­tük a néprajz és a történelem, külö­nös tekintettel az érintett korra. Vi­szont, hogy a műsort összeállították, annak kifejezetten a millecentená- rium adta az apropóját. Úgy gondol­ták, színesíthetik előadásukkal a minőség, akkor művészetnek, ha si­lány, akkor árunak. Magyarán, nem hajlandó eltartani, s ezzel ki­szolgáltatottá is tenni a piacnak. Már ahol jól működik a piac és a de­mokrácia. A jól működő polgári de­mokráciákban az állam felvállalja a mecenatúra szerepét is, áldoz a kul­túrára. Nálunk azonban most min­den levegő- és térhiányban fuldok- lik. Az állam nem szól bele, de nem is tart el. Sőt! Olyan értékeket, struktúrákat ver szét, hagy sorsá­ra, amelyek - micsoda paradoxon! - a diktatúrában még működtek és hatottak. Az biztos, hogy nem olvas­tak annyian, amennyit a hivatalos statisztikák hazudtak, de (elérhető áron) megvásárolható volt a könyv, létezett egy közvetítő hálózat (ke­reskedelem), amely eljuttatta az ol­vasókhoz az árut. Mert ma - tessék csak próbát tenni egy vidéki város­ban, falun, az se jut hozzá az érté­kes könyvhöz, akinek (esetleg) pén­ze lenne rá. Az olló szárai még soha nem nyíltak ennyire szét a termelő (író) és a fogyasztó (olvasó) között, mint ma. Az írók közérzetét ezek a té­nyek teszik több mint borongóssá, hi­szen léthelyzetük vált fenyegetetté. A közvetítés csatornái Gond van a közvetítés más csator­náival, az iskolával, a médiával, s az irodalomtörténettel, -kritikával is. Ez utóbbival foglalkozott a leg­több előadás. Az írók maguk is most barátkoznak azzal az új helyzettel, amely egyrészt örvendetes, más­részt elidegenítő, hogy az irodalom- történetet felváltja az irodalomtu­domány, azaz, adaptálja a legfris­sebb filozófiai, szociológiai, pszicho­lógiai szaktudományok legfrissebb eredményeit. Az irodalomtudo­mány viszont feltételezi és elvárja az olvasójától a naprakész tájéko­zottságot, s ezzel ki is rekeszt, le is mond egy nagy olvasórétegről. Az irodalomtudomány, mint minden tudomány elemez és nem kinyilat­koztat és szájbarág, mint tette a diktatúra évtizedeiben, amikor a Párt tanítóhivatala (ideológiai) szó­csőnek tekintette az irodalomtörté­netet is. A mai szabadság ígéret és lehetőség arra, hogy a tudomány­ban is kialakuljon a pluralizmus. A jövő azt ígéri és igényli, hogy sokfé­le irodalomtörténet legyen, több műhely, többféle irányzat, iskola, szemlélet. Még csak néhány tétova, bátortalan lépést tettünk ezen az úton, de máris látnivaló, hogy a szakmaiság belteijességet is jelent, egyelőre bezárkózást. Hiányoznak a Babits Mihályok, Németh Lász­mostani múzeumi kiállítást, amely a honfoglaló magyarságról szól. És pogány szertartásuk itt, a korhű díszletek, ezeregyszáz éves leletek között él igazán. Úgyhogy ősztől ta­lán a múzeumba látogató iskolások is hallhatják műsorukat. S hogy mennyire fontos számuk­ra a magyarság? - Nem mondha­tom, hogy legszívesebben állandóan ilyen ruhában járnék - mondja egyikük. - A mi magyarságunk pusztán néprajzi jellegű. De azt hi­szem, nem az az érték, ha valaki melldöngető, „szittya” magyar. A politikát szeretnénk kizárni ebből. És azt gondoljuk, hogy a magyar az maga a nép, a néprajz... lók, de a Horváth Jánosok, Toldy Ferencek is. A feladat a fiatalokra vár, ha lesznek (jó) tanárok, isko­lák, nem verik szét most az egyete­meket pénzszűkére hivatkozva. A „bárgyúsított” néző Az egyik legszellemesebb előadás a tévé helyzetéről szólt. Ami kilátás­talan, s valóban belülről is, de kí­vülről, azaz nézőként is csak akász- tófahumorral, szarkasztikusán le­het beszélni róla. Sajnos le kell mondani arról a korábbi álomról, il­lúzióról, hogy a tévé művészet és kultúrahordozó - közvetítő. Nem az a jellege miatt, mert ez a kép­massza, amit sugároz valóban áru­ként viselkedik. A tévének — sehol a világon! - nem az az érdeke, hogy értéket közvetítsen, hanem a figye­lem felkeltése és elterelése, a mani­pulálás. Hírértéke csak a szenzáció­nak van, s ez gyártható is. Az egész világ amerikanizálódik, azaz felté­telezi a nézőről, hogy bárgyú, csak a zanzásított, szájbarágott pépet ké­pes fogyasztani. De, mert a képet szolgáltató doboz agresszív is, egy idő után a nézőre rá is erőszakolja ízlését, színvonalát. Védekezni csak úgy lehet ellene, ha kikapcsolják a készüléket. Minthogy azonban az egyre jobban elszegényedő töme­geknek lassan ez lesz az egyetlen szórakozás, kikapcsolódási lehető­ség, az agyak eltompulása, eldugu­lása visszafordíthatatlan folyamat­nak látszik. Ellensúlyozhatná ezt az irodalom, a tudatos választás a művészetekben, de a fentebb vázolt okok miatt erre se igény, se pénz, se idő nem jut, s a kör itt zárul. A posztmodern piacvilágnak igényte­lenség kell, manipulálhatóság, mert minden áruvá válik, s nagy tömeg­ben csak igénytelenség állítható elő. A szakemberek (Nyugaton is!) már régóta aggódnak, hogy ez a nemzeti kultúrák, a sajátosság sorvadásához vezethet. Illetve egy új kultúra van kialakulóban (a tömegeké), amellyel a művésznek, értelmiségnek nem szabad megbékélni, vívnia kell vég­vári harcát. Mert nem mondhat le az értékekről, amelyeket a modern előt­ti évszázadok teremtettek. A tokaji írótábor, mint mindig, most is csak dilemmákat fogalmazott meg, tett nyilvánvalóvá. Már rég nem tud (egyáltalán tudott-e?) „üzen­ni”, s nem is akar. Kellemessé nem is a bor teszi, hanem a lehetőség a tár­salgásra, a társasági életre, amelyre - a jelek szerint - az írók is ki vannak éhezve. Ezért van az, hogy morgoló­dunk, de minden évben elutazunk Tokajba. Jövőre is, ha lesz... Filmfesztivál Sárospatak (ÉM) - Augusztus 21 és 25. között Sárospatakon rende zik meg a Bodrog-part filmfeszti­vált, a következő program szerint: ma, hétfőn délelőtt 11 órától Enyedi Ildikó: Bűvös vadász, délután 2 órá­tól pedig Szász János: Woyzeck cí­mű filmjét láthatják az érdeklődők, majd 4 órától találkozhatnak Szász Jánossal. Kedden délelőtt 11-től Tóth Tamás: Vasisten gyermekei, kettőtől Szőke András: Kiss Vakond című filmeket vetítik, négytől Szőke András a fesztivál vendége. Szer­dán délelőtt Grünwalsky Ferenc: Utrius, délután Szederkényi Júlia: Paramicha című alkotásait láthat­ják, négytől Szederkényi Júliával lesz beszélgetés. Csütörtökön déle­lőtt Siklósi Szilveszter: Az igazi Mao, délután Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása cí­mű alkotását követően négy órától Pacskovszky Józseffel találkozhat­nak a filmbarátok. Pénteken dél­előtt 11-től Reich Péter: Rám csaj még nem volt ilyen hatással, kettőtől pedig Gothár Péter: A részleg című filmjét láthatja a közönség. Az elő­adások helye a Rákóczi Filmszínház, a beszélgetéseket pedig - Kövesdy Gábor esztéta vezetésével - a Cafe de Piano különtermében tartják. Oktatási kérdések Miskolc (ÉM) - Tanévnyitó tanács­kozására vájják a megye valameny- nyi oktatási intézményének vezető­jét augusztus 22-én, kedden délelőtt 10 órára a Nemzetközi Kereskedel­mi Központ nagytermébe (ITC- székház, Miskolc, Mindszent tér 3.)- Az értekezlet meghívott előadója Szabó Zoltán, a Művelődési és Köz­oktatási Minisztérium politikai ál­lamtitkára, aki az oktatásügy aktu­ális kérdéseiről ad tájékoztatást. Zene és tárlat Encs (ÉM) - Nagy Csaba (tárogató) és Ella Péter (csembaló) adnak kon­certet ma, hétfőn este 6 órától En- csen, a római katolikus templom­ban. A koncert előtt kiállítást is megtekinthetnek az érdeklődők, hi­szen mától látható a Városi Galériá­ban az a tárlat, ahol az Encsi Nem­zetközi Művésztelep résztvevői mu­tatkoznak be alkotásaikkal. Samu jubileuma Vértesszőlős (MTI) - Három évti­zeddel ezelőtt, 1965. augusztus 21' én vált világszerte ismertté a K°" márom-Esztergom megyei Vér- tesszőlős község neve: Vértes László régész és munkatársai ezen a na­pon találtak rá ugyarűs a falu egy- kori kőbányájában az előember fél' millió éves tarkócsontjára. A lele*- azért felbecsülhetetlen értékű, mert eddig ezen kívül csak Kínában búk' kantak a Homo erectus maradvá­nyaira. Mivel a felfedezés napjáu Sámuel névnapot mutatott a nap­tár, a szakemberek ezt a nevet ad­ták az előembernek. A kutatók sze­rint a vértesszőlősi langyos vizű for­rások vidékére ötször tért vissza az előember, a kemény mésztufa és a laza lösz között ugyanis öt rétegben sikerült feltárni élettevékenységé­nek helyeit. A kutatási eredmé­nyekből a Magyar Nemzeti Múze­um kiállítást rendezett be. Múzeum erőműben Ikervár (MTI) - Ipartörténeti érdé- kességnek számító múzeumot avat- tak fel Ikerváron, a száz éve alapí­tott és ma is működő vízerőmű épü­letében. A Rába folyón 1895-96-ban épült erőmű Ganz gyártmányú gé­péi többszöri átépítés után is erede­ti formájukban maradtak fenn. Ter­mészetesen az energiatermelés ma már korszerűbb berendezésekkel történik, de a múlt emlékei méltók a megőrzésre. A rosszkedvű magyar irodalom A tokaji írótábor után - közérzetről, olvasóról, médiáról Horpácsi Sándor Tokíú (ÉM) - Az elmúlt szomba­ton befejeződött a tokaji írótá­bor. De nem kell végigülni az írótábor előadásait, vitáit, hogy megtudjuk: a magyar irodalom rosszkedvű, depressziós. Mint ahogyan az egész ország is az... Az irodalom rossz közérzete akár tekinthető magánügynek (nem az!), egy szűk csoport közérzetének, ha nem tükrözné vissza - ez a dolga! - az általánosabbat is, a környezetét, közegét is, amely működteti, ellátja (vagy nem látja el) feladatokkal. Ez utóbbi, a feladat- és küldetéstudat mindenkor meghatározó alaphang volt a tokaji írótáborban a pártál­lam idején, amikor úgy érezték az írók, hogy a politikusoknak a politi­kusok helyett is meg kell fogalmaz­niuk a társadalom főbb gondjait, s mintegy üzenetként átadni a hata­lomnak, amely természetesen nem csupán eltűrte, de manipulálta is az írók ágálásait. Mindezt persze csak az tudja, aki a kezdetektől kíséri fi­gyelemmel mi is történik ilyenkor István király (korábban az alkot­mány) ünnepe körül Tokajban. Erre csak a mai táborozok kisded töredé­ke emlékezik, mert a tábor az el­múlt öt év során jellegében is, lét­számában is lényegesen megválto­zott, kicserélődött. Előnyére, javá­ra, mert az írók feladva a korábbi vátesz szerepet, végre önmagukkal, tehát az irodalommal foglalkoznak. Ami nem azt jelenti, hogy a mostani témák kevésbé fontosak, de azt fel­tétlenül, hogy az előadások tárgy­szerűbbek, szakszerűbbek lettek. Az idei témakörök az irodalom közérzete, az irodalomtörténet álla­pota, valamint az irodalom és a tö­megkommunikáció viszonya voltak. A közérzetről már elmondtam, hogy rossz, mint az országé. Ennek csu­pán egyik, de legfontosabb oka az ország gazdasági helyzete, amely­nek egyik következménye az iroda­lom ellehetetlenülése, ahogy az égjük előadó fogalmazta: a szubkul­túrába szorulása. Ez világjelenség, tendencia, s nem fogható rá csak a Bokros-csomagra. Rá kell döbben­nie az íróknak, hogy megszűnt az a helyzet, amely egyszerre volt meg­alázó és kiszolgáltatott, ugyanak­kor kivételezett is, amikor a hata­lom a politika szolgálóleányának te­kintette az irodalmat (az ellenzékit) is, s ezért cserében kitartotta, mű­ködtette is. A piacgazdaság, a plu­ralista demokrácia viszont annak tekinti az irodalmat, ami, azaz, ha

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom