Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-12 / 189. szám

IV ÉM-hétvége ÉM-irótábor, Augusztus 12Szombat R ég elmúlt az az idő, amikor beszélni annyit tett, mint cselekedni. (Politikusok még él­nek vele.) A szó mágiája nem létezik többé, s ha igen, nem az irodalomban. Mondjuk: öt vagy hat számjegy kimondásakor - ha azt a heti lottó­sorsoláson mondják, s megegyezik a szelvényün­kön lévővel. Az irodalom (a szép) nem lesz osz­tályharcos, nem száll föl a tömeggel, semmi köze a tömeghez. írók, kritikusok és toliforgatók, s né­hány széplélek zárt láncban ad tovább és körbe- körbe - hasonlatosan az emberi emésztőrend­szerhez, de emebben a végtermék is visszakerül a körforgásba. Vagyunk itten néhányan, akik Csorba Piroska: írunk és néha olva­sunk. Vannak, akik ar­ról írnak, amiről mi ír­tunk, ők is olvasnak. A többi néma csend. Mintha minden olva­sóm elvetélt író lenne. (A limonádék és lektűrök szopogatóira most nem gondolok.) Az irodalmá­rok közérzete hárombetűs, akár a lakosság (nép, nemzet, polgárság) többségéé. A köztudatuk? En csak a saját tudatomról nyilatkozhatom. (Persze az is a köztudat része.) Azt hiszem, magamra va­gyok hagyva. Mindenképp. Emberileg. íróilag. Alkotóilag. Néha megrendülök ettől. Néha fensé­gesnek érzem. Néha iszonyúnak. De a tudatom tudomásul vette. Miért éppen engem - az alkotót - pátyolgatnának, amikor élnek itt csecsszopók is bűntelen... meg születésüktől másokra szoru­lók, meg elaggottak, betegek és magatehetetle­nek. Bár a dolgok s az emberek nem összemér- hetőek, miért ne nyugtathatnám (magán)tudato- mat azzal, hogy fontosabb dolgok is léteznek a vi­lágon, mint az írás. Mert léteznek. Másoknak. (Nekem az egyik legfontosabb, de ez magánügy.) Aztán vannak itt szekértáborok is. Azt mond­Mottó: Ülök és dilemmázom. Adva vagyon a cím, értelmezendő. Relaxált állapotban lehetőleg, másként nem lehet. Irodalom a köztudathan - ezt jelentené az „irodalmi köztudat’?Avagy: az irodalmat az irodalmárok (köz) tudatába n? S ha így, ha úgy értielmezjem: megér ez egy misét? Egy írótábort? Avagy: elég erre egy írótábor? Az irodalmi köztudat dilemmái (Irodalomértelmezés, -értékelés, -közvetítés) ják. Néha rájuk is mutatnak^ mindig a másikra. Nem tudom, mi az igazság. Én egyedül vagyok, echók és echós szekerek nélkül. Amikor még voltak állami kiadók, én nem tudtam kivenni őket. Egyszerűen nem értettem a kapcsolatok teremtéséhez. (Az más, mint a kapcsolatteremtés, abban nem vagyok teljesen rossz.) Ha hívtak, ha kértek, írtam és elmentem. Mostanában már egyre kevésbé teszem. Vannak emberek és vannak írók, költők, akik mintha a közelemben lennének, vagy a barátaim - pedig talán sohase találkoztunk. Testünkben legalább­is. Erről úgy vélekedem, mint Szalay Lajos: min­den ott van X. vagy Z. könyveiben, rejtőzve is cso­dálatosan kitárul, mit adhat még ehhez egy ta­lálkozás... És X. vagy Z. talán nem is sejti, hogy ki ő énnekem. Ezzel már el is érkeztem az alcímek harmadi- kához: irodalomközvetítés. Ahhoz, hogy olvas­hassam, azon kívül, hogy X. vagy Z. újon, az is kell, hogy eljusson hozzám. Hová szorult az iro­dalom? Hátra, a sarokba. Kiadója alig van, for­galmazója még kevésbé. S ha igen, akkor is szó szerint hátra kerül, véres krimik és szexkataló­gusok mögé. Mert ez most ilyen világ. Amelyiknek a léte a fontos: gazdagsága vagy szegénysége, kincsei vagy kínjai. S igen keveset gondol afelől, hogy mit gondolnak őfelőle az írástudók. Ezen persze megint nem érdemes keseregni, se felemlegetni a mellőzöttséget. Ez a világ, ez a kor is elmúlik. De az, amit az irodalom meglátott és rögzített belőle: megmarad. S ez az irodalom értéke. Ezért nem értem a vi- lágfájdalmat, a neu­raszténiát, a cinizmust, a követelőzést. Persze, hogy jobb lenne értők között és könnyen, támo­gatva és eltartva. Persze, hogy jobb lenne, ha fel' karolnának, ha kiadnának, ha megfizetnének, ha ösztöndíjaznának. Ha olvasnának, értenének és értékelnének. De hát az író embernek isméi' nie kellene az életet: miért éppen az ő vágyai tel­jesüljenek? Nem vagyunk mi kissé túlexponálva a ma" gunk által előhívott képen? Nem túlozzuk el kis­sé mindazt, amik vagyunk? Na jól van, gyűljenek össze a cseresznyemaggömbölyítők és a kakukk- hangszámlálók, és beszéljék meg a cseresznye- magok geometriájának változásait és a kakukk- hangok azonosításának nehézségeit. De miért gondolják, hogy minden érdekli a lósörényfénye- sítőket és a vargabetűkanyarítókat? Attól félek, hogy a tokaji írótábor témája is­mét csak a tokaji írótábort érdekli. És ez így van jól. Jánosi Zoltán Feketeleves - rummal és fokhagymával- avagy: „Mi urunk: a Pénz” - töprengés az irodalomról, tömegkultúráról, médiáról 1 A költészetben vannak szép metaforák, jó me­taforák, látványos metaforák, sugallatosak vagy okosak, s akad köztük számos találó, igaz metafora is. Ady Endrétől a címben idézett „Mi urunk: a Pénz” sor az utóbbiak közé tartozik. Kifejezi a század emberének és kultúrájának alá­vetettségét a mindenek fölött dölyföló pénznek. A kultúra, az irodalom helyzetét és köztudatba áramlásának feltételeit a ma Magyarországán is — de minden korábbinál agresszívabb, parancso- lóbb, gátlástalanabb módon - a pénz határozza meg. A pénz, vagyis a tőke, vagyis a minden ön­magán kívüli létezőt kifosztó, csak önmaga izmo- sításával törődő hiénatőkének az a formája, ami ma az országban működik. Még pontosabban: az a világ, világkép, amit ez a pénz teremt, amit látni akar maga körül. Ez a szemléletmód pedig nem kedvez az iroda­lomnak. Tulajdonképpen egészének, de mindenek­előtt a valóságelemző, társadalomfeltáró irányza­tának a porba taposására, ellehetetlenítésére tör. A nyomát sem akarja látni, a szagát sem akarja érezni a maga szellemi szféráiban és az általa ma­nipulált köztudat terepein, így nyilvánvalóan a médiában sem. Miért? - tehető fel a kérdés. 2 Az irodalom - némi sarkítással - eredendően, már a mítoszok születése óta arra „szolgál”, hogy értelmezze, modellálja, és sajátos eszkö­zeivel plasztikussá tegye azokat a viszonyokat, amelyekben az ember él. Megnevezi és érzékletes­sé teszi továbbá az adott világot formáló legfonto­sabb mentalitásokat. Az irodalom, esztétikai minő­ségein át, eszményeket, ideákat is felmutat, s ezek­hez a létező világ igazítható. Az irodalom így az emberi jövőre koncentrál, egy humanizáltabb léte­zés érdekéből születik, s a jobbat célzó változást akarja. így természetszerűen áll szemben a meg­csontosodásra, konzerválódásra hajlamos minden­kori valósággal, mert megítéli vagy egyenesen megtagadja azt. Az irodalom tehát az egyetemes emberi fejlődés motorja. A ma Magyarországán az irodalom e hagyomá­nyos szerepéből történő végső és végzetes kiszorí­tásának vagyunk kényszerű tanúi. Legfőképpen azért, mert az országban koncentrált hatalomhoz jutott, a sztálinista-kádárista romhalmaz csődtö­megén működő hiénatőkének a legkevésbé sem érdeke, hogy az irodalom kifejezze a jelen időt. Megint csak sarkítottan: egyszerűen arról van szó, hogy az irodalom a pénznek és urainak lelket- lenségét, demagógiáját, erőszakosságát, önzését, embertelen (és hazafiatlan) voltát is leleplezné. A hiénatőkének tehát az az érdeke, hogy az iroda­lom - a máról, ráadásul közérthető formában - ne nyilatkozzon meg. 3 Ez a tőke már a rendszerváltás első pillanatá­tól erőszakosan és határozottan zúzta szét a magyar irodalmat. Megosztotta, szekértábo­rokba kényszerítette, és egymásra uszította legki­emelkedőbb képviselőit. A „Faljátok fel egymást!” jelszavát kiabálva röhögött a markába. Közben fo­lyamatosan korlátozta az írói szabadságot: a meg­élhetés vegetatív szintjére alázta az írókat, adók­kal sújtotta a folyóiratokat, alkotót és fórumát egyszerre fogva így kalodába, s tervezi a szellemi termékek még fokozottabb megadóztatását is. S eközben álszent módon folytonosan Nyugatra mu­togat, hogy ám ott is így történt ez, hogy lám így szükségszerű mindez, hogy lám így, lám úgy, tart­sa el magát a kultúra! Mindezzel a maga felelőssé­gét leplezte. Egyszersmind pedig azt a felfogást nyilatkozta ki, hogy a történelemben minden kul­túrtámogatás, mecenatúra az antikvitástól a re­neszánszon át a jelenükig (beleértve a Kádár-kort is) fölösleges volt. Következésképp: semmi szük­ség nem volt itt - például - holmi Janus Pannoni- usok, Ady Endrék, József Attilák, Radnóti Mikló­sok vagy akár Bartók Bélák munkásságára. Mondták ezt olyan pénzemberek, akik e megtaga- dottak szellemén is nőhettek nagyra, akiknek megvetett műveiből szívhatták „európai” kultúrá­jukat. 4 A hiénatőke az irodalomnak csupán egyetlen formáját tűri el. Azt, amelyik őt reklámozza. Vagyis a világ felszínéről fecseg, a mélybe nem akar látni, nem törekszik a társadalom és az ember legbelsőbb törvényeinek feltárására, adott helyzetének lényegszerű kifejezésére. Megmarad a futó hangulatok, a lazább emóciók, a multinaci­onális fények villogásának - a reklámokról jól is­mert jenkifogsor idióta derűjének - tiikröztetése szintjén. A hiénatőke rabol, s amennyire csak lehet, az irodalmat is kirabolja. Nárcisztikus hajlamaival saját érdekterületeire kényszeríti. Még ideológiát is gyárt a literatúra valóságelemző hajlamának tagadásához: „az irodalom létértelmező szerepe le­járt!” Számára tehát mindaz, ami értelmezőén és katartikusan, mert lélekbe markolóan szól a jelen­ről: vagyis leleplezően róla, az avitt, anakroniszti­kus, idejétmúlt. Az provinciálisnak kiáltandó ki. Ezért nem tűri a Móricz Zsigmondokat, Németh Lászlókat, Illyés Gyulákat, Sarkadi Imréket. Még a holtakat sem, nemhogy a ma élő ilyen alkatú „el­maradott” írókat. A káosznak, ahol e tőke szabad­rablása folyhat, a régi és az új gazdagok, s a gyak­ran másodszor is megtollasodott volt marxisták vezényletével, nem érdeke a homály eloszlatása. 5 A hiénatőke végtelen cinizmusa, az önmagán kívül eső élet iránti megvetése nyer formát e szellemiségben. Viselkedésmódjában diktáto­rt hajlama, konzervativizmusa egyszerre testesül meg. Pedig a megismerés és a tudásvágy a törté­nelemben fellépő, a tőkét teremtő polgárság törek­véseiben kezdetektől egyik legfőbb gerjesztője volt az ember fejlődésének. A hiénátoké csak a világ technikai, pénzügyi mechanizmusában és a szá­mára jól hasznosítható tudományok övezeteiben tör tudásra. Mert ez új befektetési lehetőséget, ön­megsokszorozást szül számára. Kirekeszti viszont az ember és a társadalom mélyebb összefüggései­nek a csak az irodalom által megragadható, erő­teljesebb megismerését. A tömegek manipulálása, elkápráztatása, sokkolása és kulináris élvezetek fogyasztójává süllyesztése a célja. Mert az ilyen tömeggel azt tehet, amit akar. így hatalmas sebet üt az emberi minőségen, főképp a humán kultúra testén. Haladásellenessé válik, sőt szembekerül magának a polgárságnak a klasszikus érdekeivel és értékeivel is. Ennek tünete, hogy ha irodalom­ról van szó, úgy borzong a „racionalizmus”, „rea­lizmus”, „tipizálás”, „társadalomelemzés” fogal­maitól, vagyis e jellegzetesen a polgárság történe­ti küzdelmeiben kivívott-kristályosított kategóri­áktól, mint ördög a tömjénfüsttől. 6 Mindezek következtében a hiénatőke érdek- csoportjának képviselői hiába kiabálnak nagy hangon polgári jelszavakat, valójában régóta nem polgárok már. A polgár az emberi fejlődést szolgáló bátor ember, nem pedig a pénz vazallusa. A polgár a humanitás elkötelezettje: Defoe, Swift, Rousseau, Danton, Schiller és Goethe. A polgár Petőfi, Arany, Babits, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Pilinszky János, Nagy László, nem pedig a hiéna­tőke zsoldosa. A hiénatőke urai és szolgái tehát nemhogy a „citoyen” névre nem tarthatnak igényt, hanem még a jámborabb „bürgerre” sem. A hiénatőke megtestesítőjének neve: az álpolgár. Öl­tönyben, nyakkendőben jár, jól betanult viselke­dési normákat és eszméket követ. De maga is csu­pán e tőke „terméke”, azaz kreatúra. Magyar vál­tozatában az álpolgár irodalom- és kultúrtipró megnyilvánulásai egyaránt kapaszkodnak a ká­dári hagyományokba és a nyugati kultúra egyes jelenségeibe. 7 A hiénatőke hű propagálókra akad a tömeg­kommunikáció egyes területein. Szerencsére nem mindenhol, és nem általánosan. Kuczka Judit Tévé(s) játékok dmű tanulmánya a Hitel 1995júliusi számában többek között remekül vilá­gít rá arra, hogy a pénz markában szorongatott és forgatott magyar tévé a kultúra területein milyen „eredményekre” képes. (Annyira remek látlelet ez az írás, hogy akár vitaindítóként is lehetne ter­jeszteni a tokaji írótáborban.) Itt csak néhány lé­nyegesebb konklúziót ragadok ki meglátásai kö­zül, illusztrációként az eddig elmondottakhoz: „... Jelen televízióink pénz hiányában már az utcára is alig merészkednek ki, Budapestről meg aztán végképp nem mozdulnak el, így korunk Magyar- országa szinte teljesen kimarad a televíziókból...” „Az a kép, amelyet a televízió sugall, azt jelenti: nem számít senki és semmi, csak a képen megjele­nő rádiósok és tévések. Naponta alázhatnak meg embereket, bemutatva kiszolgáltatottságukat és nyomorukat, az érdeklődő együttérzés felmutatá­sa nélkül.” ,A televízió magatartásmintái jelen­nek meg az utcán, a kinyitott bicskákban, a kibiz­tosított pisztolyokban, az egymást szó nélkül agyonverőkben, és semmi értéke nincs már az em­bernek, az életnek sem.” Tessék. És mi van a nemzeti kultúrával, az iro­dalommal? Ez: „... Szinte elveszett a néprajz, csök­kent a történelem-, a dokumentumfilm, a zene, szűkül a művelődés, a nyelvvel foglalkozó műso­rok területe, elvesztek, ületve... csökkentek azok a műsorok, amelyek az emberek mindennapjaihoz nyújtottak segítséget.” „Helyzetünk a harmadik, fejlődő világ kiszolgáltatottságához hasonlítható... így - ha tetszik, ha nem - menthetetlenül elvész a nemzeti kultúra (s a kultúra kifejezést itt most na­gyon tág értelemben használom).” 8 Csodálható-e, hogy a tömegek tudatában ma még annyira sem él az irodalom, mint a késő Kádár-korban? Az író, költő, akinek mindenki máshoz hasonló­an ennie, laknia, családot fenntartania kell, több mint elkeserítő helyzetbe került. Nemcsak tevé­kenységi területétől van lassan már végérvénye­sen megfosztva, hanem mindemellett még el kell viselnie a szellem és az üzlet kupeceinek és ripa- csainak a médiában is páváskodó önpropagandá­ját, a tartalmatlan figurák mennybemenetelét is. Azok diadalútját, akik számára a média és kultú­ra csupán egy nagy kaszáló, a pénz összegereb- lyézésére szolgáló terep. Következésképpen az állami mecenatúrának - ha működne - elsősorban a jelen társadalmi moz­gásait, a jelen emberének problémáit elemző írá­sokat kellene kiemelten támogatnia. Az ebben va­ló bizodalomban viszont sajnos csak annyi lehet a remény, tehát a valóságos esély, mint abban, hogy a hajózó legénység megeszi a vacsorát, amit Tuskó Hopkins főzött számára Rejtő Jenő: Az elátkozott part című regényének egyik fejezetében. Tuskó Hopkins ugyanis azon túl, hogy egyáltalán nem tudott főzni, ecet helyett ráadásul rumot öntött a levesbe. Aztán ahogy tovább kutyulta, javítani” próbálta, a végeredmény már nemcsak mámorító, butító, hanem büdös is lett. Az analógia pedig be­fejezésül hadd beszélen önmagáért: „A fedélközben komor, zendülésre hajló hangu­latban ellenségesen nézett a legénység a vacsorá­ra. Leves volt. Sok fokhagymával! A rum ellen.” A tábor programja Augusztus 17., csütörtök 11.00 Megnyitó. Köszöntőt mond Májer Já­nos, Tokaj város polgármestere, Pomogáts Béla irodalomtörténész, a kuratórium elnö­ke, Kovács Tibor, a Tokaj Hétszőlő Rt. ve­zérigazgatója, Székelyhídi Ágoston, az író­tábor szóvivője. (Rákóczi-pince) 12.30 Ebéd 14.00 Az irodalmi köztudat dilemmái - Irodalomértelmezés, -értékelés, -közvetítés című tanácskozás kezdete Előadók: Angyalosi Gergely, Bányai jános, Bodnár György, Hubay Miklós, Kántor La­jos (A kollégium udvarán) 18.30 Vacsora 20.00 Tokaji esték (alternatív programok, beszélgetés, borozás) Kárpátaljai költők estje Szerkesztő-műsorvezető Jónás Zoltán, a Magyar Rádió munkatársa Közreműködik Dimanopulu Afrodite és Várhelyi Dénes színművész (A kollégium társalgója, az ebédlő és udvar) Augusztus 18., péntek 8.00 Reggeli 9.00 Az irodalmi köztudat dilemmái - Iro- dalomértelmezés, -értékelés, -közvetítés című tanácskozás folytatása, vita Előadók: Cseke Péter, Gerold László, Ron­csol László, Tarján Tamás, Zimonyi Zoltán (A kollégium udvarán) 12.30 Ebéd 14.00 A délelőtti tanácskozás és vita folytatása 16.00 Szabadfórum az irodalom helyzeté­ről, az irodalom és a rádió, televízió kapcso­latáról Vendégek: a Magyar Rádió, a Magyar Te­levízió és a Duna Televízió vezetői 18.30 Vacsora 20.00 Tokaji esték (alternatív programok, beszélgetés, borozás) Orpheus-est Házigazda Zimonyi Zoltán szerkesztő - Közreműködik Kulcsár Imre színművész (A Kollégium társalgója, az ebédlő és udvar) _ _ in A ugusztus 19., szombat 8.00 Reggeli 9.00 Az irodalmi köztudat dilemmái - [r(j dalomértelmezés, -értékelés, -közvetíted című tanácskozás zárószakasza, vita . Összefoglaló és sajtótájékoztató (A kollég1' um udvarán) 10.15 Faültetés Béládi Miklós irodalomtör­ténész emlékére 11.00 Fogadás Az írótábor díjának átadása Hupuczi László (Cívis Rt.) elnök-vezér­igazgató köszöntője Táborzárás 12.00 Hazautazás KURATÓRIUM: Csáki Imre, Döbrentei Kor­nél, Gál Sándor, Hegyi Imre, Hubay Miklós, Kobold Tamás, Koczkás Sándor, Kovács Fe- rencné, Lakatos István, Lengyel Balázs, Ma)e János, Mezey Katalin, Mészáros Sándor, Pe" tőcz András, Pomogáts Béla elnök, Radno i Sándor, Sáray László titkár, Serfőző Simon» Székelyhídi Ágoston, Tarján Tamás, Tornai Jo zsef, Cs. Varga István, Zimonyi Zoltán AZ ÍRÓTÁBOR HELYSZÍNE: Gróf Széchenyi István Középiskolai Kollégium, Tokaj, Bajcsy Zsilinszky u. 15-17.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom