Észak-Magyarország, 1995. május (51. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-20 / 118. szám
HÉTVÉGE ÉM-interjú ÉM-riporf Kilátó —Amikor a zenekar előtt Agya mellett háromágú bot, Mostanában, állok, nem gondolok semmire, egy ágú bot és járókeret, ha Közép-Kelet-Európa ami a zenén kívül esik. a pitvaron rokkantkocsi. útjait rovom, körülöttem Sem a közönségre, sem a A kerettel mostanában röpköd egy madár, és ránt zsűrire, és arra, hogy ki ül tanulgat járni, egyelőre kiált: „Ki vagy? Mi a neved? a zsűriben. még nehéz. A neved?... ” II. oldal III. oldal VII. oldal ^kony Fotó: Laczó József A hét embere Vincze Istvánné megyei sportigazgató Kolodzey Tamás Miskolc (ÉM) - Május 15-ei hatállyal Vincze Istvánnét nevezték ki a Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei Sporthivatal igazgatójának. Az elegáns szobájába belépők rögtön észrevehetik az erre utaló jeleket. A virágcsokrokat, a táviratokat, a faxokat. Gratuláló sorokat küldtek részére Budapestről és Putnokról, Sátoraljaújhelyből és Diósgyőrből. Valamennyit büszkén mutatta, sőt az egyiket - amelyben Úrvári Sándor, a sportot felügyelő belügyminiszter tanácsadója fejezi ki szerencsekívánatait - fel is olvasta, aztán elmondta, hogy hétfő óta megállás nélkül csöng a telefonja. Ismerősei és a sportemberek folyamatosan gratulálnak neki. Kíváncsi voltam előléptetésének körülményeire, mert biztosra vettem, hogy ünnepélyes ceremónia keretében jelentették be. Nos, tévedtem. Úgy történt, hogy a megyei sportigazgatókat fejtágítóra hívta a „gazdi”, az országos sporthivatal. A yitában Vinczéné is részt vett, és szenvedélyes szavakkal ostorozta a testkultúra visszásságait. Hozzászólása után az OTSH főosztályvezetője tette fel a kezét. Abban a pillanatban a még „csak” megbízott megyei sportigazgató elkönyvelte magában, hogy most aztán megkapja a beosztását. A „villám- csapás” helyett viszont kellemes „muzsikát” hallott: a tiszt- viselő ugyanis bejelentette, hogy az OTSH államtitkár-elnöke, a megyei közgyűlés egyetértésével kinevezte, vagyis ha úgy tetszik, munkája alapján alkalmasnak találta a posztra. „Szóhoz sem jutottam - emlékezett. - Egyre csak az járt a fejemben, hogy legalább megsúgták volna. Az mb. titulus mellesleg nem zavart, végeztem a dolgom, s talán nem is csináltam rosszul, ha végleg kikötöttek mellettem.” Megkérdeztem: hány megyében tölti be az igazgatói tisztet a gyengébb nem képviselője? Nevetve felelte, hogy csapatuk immáron kétszemélyes, majd némi öniróniával hozzátette: elvárják tőle, hogy erősítse Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megyei kollégáját, mert ott is „nőuralom” van. Vinczéné Egerben szerzett biológia-testnevelés szakos tanári diplomát, és úszóedzői képesítéssel is rendelkezik. Volt diáksportköri elnök, tanított Rudabányán és Kazincbarcikán, ahol később a városi tanács osztályvezetője lett. Dolgozott az egykori megyei tanács vb osztályvezető-helyetteseként, az önkormányzati hivatal, majd a Sportszövetségi és Rendezvényiroda főmunkatársaként, valamint a sporthivatal igazgatóhelyetteseként. Immáron tizenötödik esztendeje szolgál az államigazgatásban. Munkatársaival egyetemben próbálja előmozdítani az iskolai testnevelést és a diáksportot, a szabadidős, valamint a verseny- és élsport ügyét. Arra esküszik, hogy a menedzser szemléletű vezetőké a jövő, hiszen megszűnt az „állambácsi” bábáskodása. Önállóak a klubok, a szakszövetségek, továbbá a városi és a területi sportszervek sem függnek már a megyétől. A szakmai vezetők részére persze mégis gyakran szerveznek „összetartást”. „Tanácskozunk, ismerkedünk, tanulunk, közben valamennyiünk előtt megvilágosodik, hogy hol szorít a cipő - jegyezte meg. - Mert ami a múltban bevált és jónak bizonyult, nem muszáj megváltoztatni. Elmegyünk a megyei hivatalokba, a városokba, a körzetekbe, a polgármesterekhez. Ha már nincs elegendő pénzünk, akkor legalább szolgáltatunk, továbbadjuk a helyi vezetőknek azt, amit csak tudunk, vagy hallunk. Beszélünk az egészséges életmódról, a pályázatokról, az adózásról, a törvényekről, a szabályzókról, a szövetségek és a klubok kapcsolatáról és mindenféle aktuális kérdésről.” Vinczéné szeretné, ha a megyei önkormányzat önálló intézményévé válnának, továbbá mindenhol elmondja, hogy hivatalának szélesebb hatáskörre, esetenként felügyeleti jogosítványokra van szüksége, no és nem bújhatnak ki a hatósági feladatok alól sem. Mert azt látja, hogy olykor több száz kilométert kell utazni egy igazolásért, vagy átigazolásért, aztán ha két egyesület veszekszik egy sportolón, nem segíthetnek, vagy ha cirkuszolnak a szakszövetségi aktívák, nem avatkozhatnak közbe. Újabban nagy nyomás is nehezedik rájuk. A feltörekvő, mitöbb hódító sportág, a triatlon már otthonra talált náluk, s várható, hogy hamarosan a ka- ratésok, meg a jégsport képviselői is szövetséget alakítanak, a romák pedig az általuk tervezett labdarúgó-bajnoki rendszerükhöz kérték a bólintását. Kiszolgálják a társadalmi hálózatot, a sport hátországát, befogadták a Testnevelő Tanárok Megyei Egyesületét, a pályatulajdonosok klubját, otthont adnak a sportoktatói tanfolyamnak. Aki pedig szerepet vállal ebben a sajátosan nyüzsgő világban, természetesen elválaszthatatlan a pályáktól: a versenyektől és a bajnokságoktól, így az igazgatónő számára péntekenként sohasem fejeződik be a hét. Nem lehetnek, románok a romák. Gyöngyösi Gábor Hogy Romániában ki, micsoda, milyen nemzet fia, azt soha sem lehet pontosan tudni. Illetve mostanában nem, mert hajdan a rossz emlékű „szeku" nagyon is jól tudta. Azokban az időkben keletkezett a vicc, hogy Svarc bácsi - nemzetiségét titkolandó - megváltoztatta a nevét lonescura. Bizonyos idő után ismét felkereste az anyakönyvi hivatalt és kérte, hogy a lonescu helyett felvehesse a Popescu nevet. Indoklásul pedig azt mondta a kérdezősködő tisztviselőnek, hogy akárhány űrlapot, nyomtatványt kell kitöltenie, mindenütt szerepel a név után a kérdés: Numele anterior? - azaz - ilyen értelemben fordíthatnánk - Ezt megelőző nevei Szóval az egyszeri névrománosítással nem ért el semmit. Aulára a helyzet tovább bonyolódott. Most például az a „társadalmi igény" fogalmazódott meg, hogy a cigányok ne használhassák a roma nevet, mert könnyen összetéveszthető a románnal, s az sérti a románok önérzetét. A „néveltiltási" tervezet elleni felháborodás odáig fajult, hogy Julián Radulescu, az egyik - mert Romániában ebből is kettő van - cigánykirály most éhségsztrájkba kezdett a névhasználat érdekében, mondván, hogy a rom, roma nem jelent mást mint embert. Miért ne használhatnák hát a cigányok a roma neveti Petre Burtea cigánypolitikus pedig egyenesen azt mondja, hogy a cigány név sértő a romákra, mert szanszkri- tül koldust, tolvajt jelent. Használják tehát a romát, ahogyan „királyuk" (aki különben továbbra is „cigánykirálynak" nevezi magát, mert nemzetközileg így ismerik) is követeli. Nos, se Burtea, sem Radulescu nemzetiségét nem ismerem, (utóbbi lehetett Rákóczi is, mert sok ilyen nevű, volt Rákóczi jobbágy leszármazottja vette fel ezt a nevet), de úgy látszik sem ők, sem a „névelvonók", eltiltók nincsenek tisztában a fent vázolt vicc tanulságával. A marosvásárhelyi véres események alkalmával a később csúnyán megbüntetett sötétebb bőrű legények „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" felkiáltással érkeztek a verekedések színhelyére, s minden magyar tudta, hogy az ő pártjukon fognak beavatkozni a tömegverekedésbe. Ha romát kiáltottak volna, talán valóban félreérthették volna őket, különösen, ha románul teszik azt. A mostani helyzetet, s a körülötte kialakult polémiát különben csak bonyolítja a viccből is kitetsző népszokássá fajuló névváltoztatási, most már népnévváltoztatási gyakorlat. Az új keletű roma, sőt többes számban a romi, romani, ugyanis valóban összetéveszthető a roman, romani-val, még abban az értelemben is, ahogy a mai román az „ember"-t fejezi ki - köznapi beszédben „rominuknak jelölve meg önmagát-, de ez is csak azután történhet meg, miután saját magukat tiltották el a „vlach", „valach" név használatától. Tették ezt pedig csupán azért, hogy daco-román (római) származáselméletüket igazolandó, minél jobban hasonlítson nevük a rómaiakéhoz. (Ne térjünk ki most arra, hogy miért nem a legyőzött dákok és miért a győztes rómaiak nevéhez ragaszkodnak.) Tény viszont, hogy a névváltoztatási mánia most valóban tarthatatlan helyzetet teremtett. A vlach, valach románra változtatása is, és a cigánynak a romára változtatása úgyszintén. Gondoljunk csak bele, hogy most kiderülhetne, a mindenütt felállított nemzeti és származási jelkép, a Romulust és Rémuszt szoptató anyafarkas hasa alatt netán nem két román gyerek, hanem két roma purdé kuporog. Hasonló helyzet alakulhatna ki, mint akkor, amikor Ceausescu félprofil képét - mivel csak egy füle látszott - az egész országban ki kellett cserélni, mivel a fél fülű egy román szólás szerint amolyan félkegyelműt, ütődöttet, süketet is jelent. Az ilyen félremagyarázási lehetőségeket pedig a román nemzeti büszkeség már nem tudja elviselni, betiltja tehát a romát. Hogy Arany Jánosunknak milyen könnyű dolga volt akkor, amikor a távolban vonuló karavánra még egyszerűen rámondhatta, hogy „nem lehet más, mint oláhcigány", arról már nem is érdemes beszélni. Ahogy a latin szólás mondja, „Változnak az idők, benne az emberek is." Csak úgy látszik, a románok nem akarnak megváltozni.
