Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-22 / 95. szám
II ÉM-hétvége ÉM-történelem Április 22., Szombat Lássuk meg a medvét! Gyöngyösi Gábor A hajdani sasjel képű Oroszországot medvének nevez- ték-képzelték el azok, akik valamilyen oknál fogva - és nem is alaptalanul - tartottak az erejétől. Az orosz medve erejénél, lomhaságánál és kiismerhetetlen- ségénélcsaktekintélyevoltnagyobb, hiszen óriásira, majdnem áttekinthetetlen nagyságúra terjesztette életterét, legázolva mindent és mindenkit, aki ellent mert neki állni. Mondhatnánk azt is, hogy ehhez értett. Helyesebben csak ehhez, mert amint a történelem bizonyította később, belakni, megtartani azt a hatalmas életteret, amit megszerzett magának, már nem tudta. A legázoltak viszont továbbra is rettegik, félik, és a maguk módján tisztelik is a medvét, amely mára megszelídült ugyan, de egynémely fenyegető tulajdonságát azért megtartotta. Meg például a lomhaságát is, meg a kiismerhetetlenségét is, megbízhatatlanságáról már nem is beszélve. Ennek ellenére a világ kezd belenyugodni a medve létezésébe, a vele való együttélésbe, s ketrecének ajtaját is nyitogatja immár, bízva abban, hogy ha nem ingerük, nem válik belőle vérmedve. Megjelent viszont egy másik medve is a közelünkben, amelyről ugyancsak keveset tud a világ. Ez is ketrecben van - voltaképpen ott nőtt meg szinte észrevétlenül -, amióta a csengersimai határállomás Románia felé eső oldalán elhelyezték. Ketrecét katonák tartják rendben, azok etetik, s nagyon sok ember erről az oldalról úgy megy el mellette, hogy észre se veszi. Pedig ez a medve nő, súlyban, erőben gyarapodik, s ha nem erősítik meg a ketrecét, előbb utóbb kitör. Hogy merre indul, indulhat, ha nem akar találkozni a másikkal, az orosszal, nem nehéz kitalálni. Nekünk pedig ennek a két medvének a közelsége egy kicsit sok. Volt már bajunk egyikkel is, másikkal is, és nekünk megint nincs medvénk. Nem azért, mert nem lehetne, hanem mert valamilyen megmagyarázhatatlan könnyelműségből semmibe se vesszük a medvét. Úgy gondoljuk talán, hogy ha azokat a területeket, ahol megél, elvesztettük, akkor már nem is jelenthet veszélyt számunkra. Holott a medve barlangjától, ketrecétől messzire merészkedő állat, s minél messzebb kerül onnan, annál szeszélyesebb, veszélyesebb. Befogni, lakóhelyére visszaterelni nagyon nehéz, mert az már ingerlésnek számít a medvefelfogás szerint, és csak áldozatok árán lehetséges. És különben is, kicsoda vállalkozna erre? Ha a szimbolikus térről a valóság talajára lépünk, akkor csak tán nem attól a magyar kiskatonától várnánk el ezt, akinek mára reggeli tornáját is megszüntették? D e a kérdések - az ilyen költőiek is és a valóságosak is - tovább szaporíthatok. A medve a valóságban is ott van a határon, karnyújtásnyira a magyar határ- sorompótól, román katonák gondozzák, nevelik és etetik, annak a mesterséges vizesároknak a partján, amelyet annak idején, a harmincas évek végén, tankcsapdának ástak apáik, nagyapáik, a velük ugyancsak békében lévő, sőt szövetséges magyar tankok ellen. Az árok most is megvan, víz is akad benne, partján pedig ott nő, erősödik a medve, és sajnos most sem turistacsalogató látványosságként. Akkor az árkot nem vettük komolyan, most ezt a kárpáti medvét. Pedig négy év múlva azt az árkot is átlépték, és ilyen táján az 1945-ös esztendőnek a román katonák már Budapesten jártak a másik medve katonáival karöltve, s csak az tudja, aki részese volt a váratlan események következményeinek, hogy milyen nehéz volt őket hazaterelni. Persze, ez a medve - mondhatná valaki - a mi szívünknek is kedves kárpáti medve, sőt európai, legalábbis minden nyilatkozatok szerint azzá akar válni, arra igyekszik, nem kell hát feltétlenül tartanunk tőle. Ezzel szemben - még meglévő hitünk romjain - annyi ellenvetést tehetünk talán, hogy a Duna is európai folyó, méghozzá a földrész nyugati felén a legnagyobb, mégis ellopták tőlünk. Nem is a folyót, hanem a vizét, amiért előbb-utóbb fizetnünk kell, ha egy mások által meghatározott, engedélyezett adagjához rendszeresen hozzá akarunk jutni. Avagy nem óvatlanságunk, mindig eltúlzott barátságosságunk következménye-e, hogy hozzánk a bennünket összekötő folyókon is a víz hol nem jön, hol meg szennyezetten érkezik? Vajon úgy öt esztendővel ezelőtt, amikor Mádl Ferenc eredménytelenül tárgyalt Jan Carnogursky akkori szlovák miniszterelnökkel a bős-nagymarosi beruházásról, nem volt- e túl óvatlan és túl engedékeny, sőt, hiszékeny a magyar miniszter, amikor dolgavégezetlenül mert felállni a tárgyalóasztaltól? (Gondolom abban bízva, hogy a magyar szándékot az építkezés abbahagyásáról éppen olyan jóindulatúan kezeli majd a szlovák fél, mint ahogy a magyarok támogatták a csehektől való elszakadásukat.) Bizony a politikában nem a hiszékenység és az óvatlan- ság a rendező elv, mint ahogy a medvetartás legmegfelelőbb területe sem éppen az államhatáron lévő - majd azt írtam - „senki földje". N em, a román medve nincs a „senki földjén", hanem csak egy ugrásnyira onnan. A senki földjére jó ideig a mi Európa-utunk vezetett. Pácinba. Amilyen kurta, olyan nehezen vált átjárhatóvá. Amikor ezt az utat elnevezték, Habsburg Ottó is jelen volt az átadási ünnepségen, mint a Páneurópai Unió képviselője, s az átkelő avatása után az akkor még csehszlovák határőrtiszt invitálására sem volt hajlandó átmenni a két-három méter szélességű hídon, mert látta, hogy a nálunk leaszfaltozott útnak a túloldalon nincs folytatása. A folytatást pedig tudjuk, többszöri polgármesteri éhség- sztrájk lett mindkét oldalon, amíg végre egy fél évtized elteltével megnyílhatott a Pácin-Velky Kamenec (amit mind ez idáig Nagykövesdnek hív errefelé a nép) közötti határátkelőhely. Megnyílt, átjárhatóvá vált, kerülők nélkül közlekedik rajta a nép, s nem történik semmi. Igaz, nincs is medve errefelé a határon. A „legnagyobb magyar” és az européer Miskolc (ÉM - FL) - A Páneurópai Unió miskolci szervezetének meghívására Katona Tamás történész a közelmúltban előadást tartott Miskolcon: Gróf Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” és az européer címmel. Előadásának rövidített szövegét az alábbiakban közöljük. Széchenyi korában is, mint napjainkban a legfontosabb dolog Magyarország számára az volt, hogy minél inkább közel kerüljön a nálunk szerencsésebb európai országokhoz. Széchenyi ezt a feladatot ismerhette fel. A mi Stefi grófunk 1791-ben született, és amikor Napóleon hadjárata 1809-ben eljut Magyarországhoz, beáll a nemesi felkelő seregbe. Úgy gondolja, hogy az embernek katonáskodnia kell, és ha az Isten úrnak, méghozzá főárnak teremtette, akkor lovon kell szolgálnia. És elsajátítja a lóismeretet. A küzdelmek elviszik Széchenyit Franciaországba, Németországba és Itáliába is. Sok mindent lát, és rájön, hogy nem olyan a világ, mint az előítéletekben, mint a tankönyvekben. Valahogy más, több, bonyolultabb. Számára ez egy világlátás, és elkezd gondolkodni azon, mit lehetne ebből hasznosítani. Naplót ír, tehát elindul egy írói pályán is. Egy olyan ember ír naplót, akinek morális gondjai vannak saját magával és a valósággal. Saját magát mindig egy kicsit hitványabbnak érzi, mint amilyennek látni szeretné. □ A lipcsei csata után első kapitányi rangot kap, és mert annyira megismerte a lovakat, minden utánpótlási, felszerelési, lóbeszerzési ügyet szívesen bíznak rá. Ezért szól az első Széchenyi-könyv a Lovakrul, és ez hozza össze legendás barátságát Wesselényivel. És egyszer csak az ország kezd megmozdulni. Az a Magyarország, amelyik egy nagyon sajátos képlet. Tudniillik a Habsburg Birodalomnak az egyik felében az uralkodó azt csinál, amit akar. A kezét semmilyen alkotmány nem köti meg, szabadon rendelkezik. Abszolutista ország a Habsburg Birodalom nem magyar része. Azokban az országokban azonban, amelyeket Szent István koronájának jogán mondhat magáénak az uralkodó, ott egy ezeréves alkotmány van. Ott az uralkodó nem csinálhat törvényt egyedül. Igaz az országgyűlés sem, csak együtt tehetik. Az 1820-as években kezd az ország erőre kapni. A napóleoni háborúk ugyanis a magyar gazdaság számára - elsősorban az ország nyugati fele számára, mert azok mindig előnyben vannak - egy kis kereskedelmi lehetőséget jelentettek. A hadsereget öltöztetni kell, gyapjúkonjunktúra van, érdemes juhokat tenyészteni. Etetni kell, és hajtják fel a marhákat Bécsbe. Gabonára is szükség van. Tehát mindig van valamilyen termék, aminek éppen konjunktúrája van. A napóleoni háborúk után ez véget ér, és pénzügyileg a Habsburg Birodalom tönkremegy. Tehát itt van egy ország, ahol a társadalom a háborúban egyfajta önállóságra, tettrekész- ségre kezd nevelődni, és elkezdi ezt az európai Magyarországot - még nem is tudva arról, hogy ezt csinálja - egy kicsit építem. Elkezd nemzetközi kapcsolatokra szert tenni, elkezd belekerülni az európai vérkeringésbe. Egy huszárkapitány egyévi jövedelmét leteszi a ház asztalára, megalapítja a Magyar Tudományos Akadémiát kimondottan a tudományok magyar nyelven való művelésére. □ Önmagában az a 60 ezer forint óriási pénz ugyan, de nem lehet vele megváltani a világot. A polgári társadalomnak az egyik fontos kritériuma hiányzik Magyarországon, maga a polgár. A török miatt nem rendelkeztünk igazi városokkal, legfeljebb a nyugati határszélen és Észak-Magyarorszá- gon. Az igazi városaink elpusztultak, de létrejön valami várospótló, a mezőváros, ami nem volt tökéletes város, mégis város volt. Megvolt az a furcsa sajátossága, hogy aki itt lakott, az tényleg egy városban lakott - még ha paraszt városban is - nyáron meg kint lakott a munkahelyén, a tanyáján. Ugyanígy ez a paraszt polgárpótló. Tehát volna itt polgár, hogyha a parasztságot abba a helyzetbe hoznák, hogy rendelkezhetne saját magával és a gazdaságával. De nem teheti, hanem helyette ez egy robotra hajtható lény, nagyon sok helyen állati körülmények között. Hogyan lehetne ezen változtatni? Nyilvánvalóan el kell jutni a jobbágyság felszabadításhoz és szellemi fölemeléséhez. Mind a kettőre szükség van, és ha nincsen polgár, akkor Széchenyi úgy érzi, neki a nemességet és a főnemességet kell arra rábírnia, hogy tegyen valamit ezért. Széchenyinek hatalmas vagyona van, de amikor egyszer hitelt kér, a szemébe nevetnek. Hiába vannak tízezer holdjai, azok az ősiség miatt nem terhelhetők meg. Hitel kellene, személyesen az ő gazdaságának, és méginkább hitel kellene az országnak, hogy megindulhasson. Híres művei közül az első ezért ezzel foglalkozik. A hitel, a hitelképesség, a megszerzett hitelek ésszerű felhasználásának a kérdése pezsgő vitát vált ki. És ezzel két újabb művet csikarnak ki belőle. A Világot - amelyben nem a nagyvilágról van szó, hanem a világosság ez a Világ - és a Stádiumot. Az utóbbi talán a legizgalmasabb, mert Széchenyi programja ebben jelenik meg először gyakorlati teendőkre lebontva. Ebben már meghatározza, mi az az első tizenkét stadionnyi táv, stádium, amit meg kell tennünk. □ Mindez azonban írott malaszt volna, ha nem járulnának hozzá a tettek. Az akadémiával, a lovakkal kapcsolatban már történnek apró tettek, de éppen azt mondtuk, hogy egy összezsugorodó világban, a közlekedés forradalmának a kezdetén élünk. Széchenyi elkezdi ezt is megcsinálni. Az egyik legfontosabb dolog számára most a hajózás, tudniillik az utcáink olyanok, mint amilyenek. Télen járhatatlanok, ősszel, tavasszal fenékig sárosak, a kocsi elakad bennük, csak néhány hónapra használhatók. Ha árut akarunk szállítani biztonságosan, akkor a Dunát kell hajózhatóvá tenni. Tehát elkezdődik ez a része a munkának, rögtön utána folytatódik a vasúti elképzelésekA legnagyobb reformer: Széchenyi István Fotó: LaczóJózsef kel. Sőt, Széchenyi az első tudatos városfejlesztőnk is, aki elhatározta, hogy össze kell kötni a főváros két felét egymással, hidat kell építeni. És számára ez,az építőmunka fontosabb, mint a politika. Ő igazán az elemét ebben találja meg, és ettől kezdve, a Stádiumtól kezdve az ő munkássága elsősorban gyakorlatias. És nagyon aggódik, hogy a politika, amiben mindig érez valami kalandor elemet, veszélyezteti ezt az építőmunkát. Ez az, ami szembefordítja Wesselényivel, és ez az, ami létrehoz egy nagyon furcsa kapcsolatot egy ügyvéddel. Egy Kossuth Lajos nevű úriemberrel, aki országos hírre tesz szert, legfőképp azzal, hogy börtönbe vetik. Amikor bizonyos követelésekről lemond a reformországgyűlés, az ennek fejében kapott amnesztia révén megnyílnak a börtönök és Kossuth „ajándékba” kapja a Pesti Hírlapot. A kormány arra gondolt, hogy a cenzúra remekül le fogja fogni a pennáját, de ő kiépíti az első modern sajtóhatalmat, és megteremti a modem újságírást Magyarországon. Széchenyi riadtan látja, hogy az ország inkább Kossuthot kezdi követni, és fél, hogy a sajtón keresztül megfertőzi az emberek gondolatát. Meg is van sértve, mert ő, aki tett valamit az országért, most kezd háttérbe szorulni. Széchenyi az aggodalmairól beszél, Kossuth meg dirigálja a politikát. A félelemből jön létre a következő nagy Széchenyi mű, a Kelet Népe az 1840-es évek elején. Mi ellen hadakozik? Valamit tud, amit Kossuthnak sokkal jobban kellene tudnia. Azt tudja, mi azzal a teljesen jogos követeléssel, hogy az országnak modernnek kell lennie, hogy az országnak magyarul kell beszélnie, mindezzel megsértjük a hazánkban többséget jelentőket, a nemzetiségeket. A nyilvánvaló forradalmi- ság és a nemzetiségek érdeke iránti közömbösség az, amitől Széchenyi nagyon félti az országot. hogy megértesse: a földesúr jobban jár, ha nem kényszermunkásokat dolgoztat, hanem polgári jogi szerződések alapján foglalkoztat, mert akkor jó munkát fog kapni és nem kényszermunkát. Ez Kossuth zsenialitása, az érdekegyeztető politika, de ebből hiányzik az az elem, aminek a veszélyére Széchenyi felhívja a figyelmet: ez a politika az ország lakosságának a felét szembeállíthatja a magyar politikával és ezt a bécsi kormány bármikor kijátszhatja Magyarország ellen. Itt két egyenlő igazságról van szó, de ebben az időben az ország már Kossuthra hallgat. Különös gondot okoz az ország politika iránt fogékony közvéleményének az a tény, hogy Széchenyi beáll a kormány szolgálatába. Elvállalja a közlekedés és közmunkaügyek irányítását. Azért teszi, mert építeni akar. így van módja azokat a hatalmas közmunkákat megcsinálni, amelyeknek a következő lépcsője a Tisza szabályozása. S miközben az ország a konzervatív és a haladó pártküzdelmek szemtanúja, Széchenyi a háttérben dolgozik és épít. Ne felejtsük el a kiindulópontot: az európai Magyarországról nagyon fontos szépeket mondani, de ez legfőképpen azt követeli tőlünk, hogy építkezzünk. És Széchenyi ezt csinálja. Akkor is ezt csinálja, ha úgy érzi, hogy népszerűtlen. Még élesebben fakad ki a kossuthi politika ellen, mert úgy érzi, hogy ez lehetetlenné fogja tenni. Az 1847 esztendő egy szörnyű év. Hideg van, nincs termés, Európa éhezik. Ez az egyik kiváltó oka, hogy 1848 januáréban Palermóban kitör egy lázadás. Nem is mondhatjuk forradalomnak, de a márciusi fiatalok felfigyelnek rá. Batthyány már 1847 végén a felsőházban elmondja, adjon őfelsége alkotmányt nem magyar népeinek. Kossuth 1848. március 3-án követeli, hogy tessék az osztrák tartományoknak alkotmányt adni. Nos ezzel a szent szöveggel megtörténik a bécsi forradalom, és ez lehetővé teszi, hogy Magyarországon is a régóta készülődő változás szinte egy csapásra megtörténjék. Létrejön a népképviseleti Magyarország és a lakosság legnagyobb százaléka jut e törvénynyel választójoghoz az akkori Európában. Létrejön a törvény előtti egyenlőség, megszűnik az ősiség, és ezzel párhuzamosan megtörténik a legnagyobb magyar társadalmi változás. Az, hogy ezek a robotra hajtható jobbágyok, a magyarok, a románok, a svábok, a szlovákok, mind egyszerre a jobbágytelkük szabad birtokosává válnak. Ez a kereszténység felvétele óta a legnagyobb változás. Óriási pillanat, mert ez aztán tényleg látványosan csatolja Európához Magyarországot. □ □ Kossuth viszont úgy gondolja, egy dolog fontos, az emberi haladás. Minden, ami ez ellen hat, az reakciós, tehát azon lehetőleg keresztül kell tiporni. Széchenyi azonban azt ismeri fel, hogy ez a Lajos, aki Zemplén megyéből jön, aki ismeri Zemplénnek a gazdag, magyarlakta déli részét, ismeri a szegény, de tisztesen szegény középső, szlováklakta részét, ismeri a legészakibb, ruténlakta, koldusszegény, állatian szegény részét, hát az igazán tudhatná, olyan megoldást kell csinálni, ami mindenkinek jó. És Kossuth már ezen, a zseniális érdekegyeztető politikán dolgozik. Azon, Nagyon kevés az a kérdés, amivel ez az Országgyűlés ott Pozsonyban ’48 márciusában nem foglalkozik. És Széchenyi maga is ott van Kossuthtal együtt azon a gőzhajón, amelyik 1848. mái'cius 15-én Pozsonyból a magyar országgyűlés küldöttségével Bécs felé úszik. Mert amikor a mi pesti fiataljaink kimentek az utcára, hogy a 12 pontjukból megvalósítsák azt a 3-at, amit Pesten lehet, és Pesten kell kivívni, a többi 9 ponthoz az országgyűlés kell. És mint láttuk, az országgyűléshez még Bécs is kell. Bécsben pedig nagyon meg kell küzdeni, és ebben Széchenyinek kulcsszerepe lesz. 0 az, aki maga mögé tudja állítani Észterházy herceget, majd István nádort, aki egy alte- regói felhatalmazást kapva kinevezi Batthyányi miniszterelnöknek. Batthyány tisztában van azzal, hogy nem fog Kossuth nélkül kormányozni, de Széchenyi nélkül sem, mert itt egy nemzeti egységkormányt kell csinálni. És micsoda kormány jön létre? Ott van benne Széchenyi és Kossuth, Deák, aki napok alatt lediktálja a tökéletes törvényeket és ott van Eötvös, aki hosszú időre az egyetlen magyar művelődéspolitikus... Nem akármilyen kormány ez és Széchenyi, alu eddig teljesen pesszimista volt, most derűlátó lesz. Úgy érzi, amit csinálnak, az egy közös ügy, és ebben benne van a siker ígérete. Egy idő után viszont aggódva látja, hogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogyan márciusban elképzelte. Egyszer csak kezdenek határőr csapatok vonulni fel Magyarországon, csapatokat vonnak ki Itáliából, és Széchenyi baljósán látja, hogy Magyarország a fekvésénél fogva teljesen körül van fogva. Ezért követeli a békülékeny politikát, hát ha meg lehet Béccsel egyezni. 1848 szeptemberében öszszeomlik. Orvosa elviszi a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetbe. Már útközben többször ön- gyilkosságot akar elkövetni, és egy nagyon nehezen kezelhető őrült lesz belőle. Temetése korábban történik, mint tervezik, mégis tízezer ember kísérte utolsó útjára. Egy ország első forradalmi perújrafelyc- tel e volt ez az esemény a szabadságharc bukása után. Eltemették, de nem feledték eh Mert tessék elhinni, hogy egy egyéni tragédiában, de mégis derűlátóan halt meg ez az ember, a „legnagyobb magyar”.
