Észak-Magyarország, 1995. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
ÉM-mterjú ______________________ S zerencsen már a hetvenes évek elején fölvetődött, hogy a nagy cégek idehozzák a gázt. Persze, a többi településen is szó volt a gázvezeték esetleges kiépítésévé)!. II. oldal ÉM-ripor*______________________ A bányában, ahol dolgoztam, nincs felvétel, s akármilyen rendesen kerestem, mára nem tartalékoltam semmit, 12 ezer forint munkanélküli segélyből élekül. oldal Műhely Az a boldogság, hogy odamegyek a Mamámhoz, vagy eljön Ő, és féíz egy finomat és látja, hogy az unokája, az én fiam milyen jót eszik belőle. VII. oldal A hét embere Eperjesi Istvánné Arany Erdemkereszttel kitüntetett tanárnő Méhes László A hagyomány szerint háromféle pedagógus létezik. Az egyik, amelyik annak született, a másik, amelyik megtanulta a szak- rnát, s végül utolsóként említendő az, amelyiknek soha nem válik vérévé ez a sok lemondással, kudarcokkal, de apró sikerekkel egyaránt kikövezett pálya. A tanári, tanítói munka megítéléséről - az előbb említett szemlélet szerint - éppen ezért megoszlanak a vélemények. Azt azonban senki nem feledheti el, hogy egyszer maga is tanult, s a nagybetűs élet maradandó élményei közé az első tanító néni is hozzátartozik. Az, akitől olvasni, írni, számolni tanultunk. És az, aki csak ritkán jut eszünkbe, miután felnövünk. 0 pedig évről évre, újabb és újabb gyerekekkel ismerteti meg a betűket, a számokat... A pedagógusnap - a nevelő- munka nyilvános elismerése - ma már nem igazán jelent ünnepet. Az pedig ritkán fordul elő, hogy a tanári tevékenységet kitüntetéssel honorálják, hiszen az egyéni teljesítmények szorosan kötődnek egy közösség együttes tevékenységéhez. Ezt vallja Eperjesi Istvánné, a műcsony-alberttelepi általános iskola igazgatónője is, aki harminchárom év nevelői munkájának elismeréseként a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét az elmúlt hét végén a Parlamentben vehette át a köztársasági elnöktől. Ezt a díjat megyénk általános iskolában tanítói pedagógusai közül egyedül ő kapta meg. Nem mintha azt érezné, hogy nem dolgozott meg élte, de - mint mondja -, csak a munkáját végezte. Katika néni - jobb szereti, ha így nevezik tanítványai - szerencsésnek mondja magát. Hivatását bensőjéből fakadónak érzi. Azonban maga is szívesen emlékszik vissza arra tanító nénire, Kovács Pálnéra, akitől szülőfalujában, Színben a betűvetést tanulta. Gondolatban talán ő jelent meg előtte, amikor úgy döntött, tanár lesz. Amikor pedig - már gyakorló pedagógusként - ugyanabban az iskolában tanított, ahol maga is tanult, az egykori tanító néni volt az, akitől elleshette a szakma fogásait. Amíg a Jósva-völgyében élt, alig hallott valamit Szuhakálló- ról, ahová 1966-ban „népgazdasági érdekből” került. Az érdek akkoriban azt követelte meg, hogy a tanításon kívül a Hangácstól Aggtelekig eső falvak népművelői feladatát is ellássa. TIT-előadások szervezése, szüreti bálok, bábelőadások, kosárfonás, táborok... Sokáig lehetne sorolni az általa szervezett programokat. Számára ez számított az igazi hőskorszaknak. A ’70-es évek eleje - az iskolák körzetesítési hullámával - kissé keserű emlékeket ébresztenek benne. Lakással, jobb fizetéssel akkor is • csábították az erőteljesen fejlődő Kazincbarcikára, ő azonban maradt. A gyerekcsoport, amelyet tanított, ott marasztalta. Mint régifajta pedagógus, figyelmen kívül hagyta a mai világ anyagias értékrendjét. Ezzel egyébként máig nem tudott megbarátkozni. A pénz kérdése 1994 májusában, igazgatói kinevezésekor került szóba először. Múcsony és Szuhakálló, a két egymás mellett fekvő falu határát ma már csak tábla jelzi. Szinte összeolvad a két település. Eperjesiné mindkét helyen tanított, így aligha akad valaki, aki ne ismerné: a mostani kisdiákok szülei, sőt még talán azok szülei is. Az egykori tanítványok sora, akik ott tartották, s akik miatt az olykori kudarcok ellenére sem hagyta el a pedagógusi pályát. Alkatához tartozik - mint mondja, a „génjeiben” van -, hogy a harminchárom év élményeinek csak a szebbik oldala marad meg emlékezetében. Múlt hét péntekén hajnalban kelt Katika néni - bál- akkor inkább Epeijesi Istvánné, az igazgatónő -, hogy a fél hatos vonattal Budapestre indulhasson. Tanítványaival kirándulások, országos karácsonyi ünnepségek alkalmával már nem először járt a Parlamentben, akkori „látogatása” mégis egészen más volt. A Kupola-teremben színművészekkel, írókkal, tudósokkal együtt várakozott a kitüntetések átadásának ünnepélyes pillanataira. Amikor a magyar zászló és a köztársasági elnök belépett, úgy érezte, képtelen lesz előlépni, ha szólítják. Motoszkált benne a kérdés: miért pont egyedül ó a sok ezer pedagógus közül, hiszen ó is csupán azt csinálta, amit a kötelességének érzett. És annyi mindent nem tett még meg... A kitüntetettekről azonban kuratórium döntött. A következő hét hétfőjén a gyerekek már az aulában várták. Virággal lett tele az igazgatói szoba... A tanítványok azóta is egyre csak azt kérdezgetik: „Nehéz volt ezt elérni?” „Hogy lehet ezt megkapni?” „Sokat kellett dolgozni érte?" Mindent összefoglaló válasza egyszerűen csak annyi: „Ahogy ti látjátok.” Kapirgálásaink Priska Tibor Építkezéshez az is jó lesz! Hangzik a határozott kiállású nő hangja, mire a kopottas öltözékiá, idős ember visz- szateszi a fél téglát az erős, nagyméretű szatyorba. Van már benne több is, legalább három-négy, elég nehéz is a szatyor, ketten fogják meg, így indulnak bele a nagy magyar éjszakába, meg-megállva, pihengetve. Az idős ember tegnap is itt gyűjtögette, pakolászgatta a téglát, akkor még fényes délután, olybá tűnt, az árkot, munkagödröt kiásó vállalathoz tartozik. A hosszú, keskeny gödör bizonyos vezetékek cseréjének okán ásatott ki a sokfokú mínuszokban, a téglák föltehetően valamiféle bélelő, záró anyagként rakattak le annak idején, most pedig felszínre kerültek. Vagy kellenek, vagy nem. Az öregnek mindenképpen kellenek, azért gyűjtögeti, cepekedik, most éppen a hölggyel, aki irányítónak, a művelet szervezőjének, ellenőrének és persze segítőjének tűnik. Az első érzelem a sajnálkozásé. Eljön ide ez a két ember a sötétben, a fagyott földből szedegeti ki a téglát, rakosgatja a szatyorba és vonszolja. Valahová. Föltehetően haza, ahol majd hasznosulnak eme téglák. Kerítésnél, kidűlt falnál, ólnál, karámnál, villa udvarán készülő úszómedencénél. Ez utóbbi butaság, mert aki medencét épít a villájához, az nem így stb., ámbár ki tudja! Maradjunk annyiban, hogy nem valami kellemetes foglalatoskodás ez a téglakeresgélés, kiásás, elhordás téli hideg estéken. A téglának errefelé viszont keletje van. Az említett munkagödörtől néhány lépésnyire várakozik egy jókora, jobb sorsra érdemes épület, melyet a város önkormányzata vagy öt éve hagy romosodéi, pusztulni. Valamikor csövesek tanyáztak benne, most már üresnek látszik, és persze mint a nem lakott, nem gondozott épületek, hónapról hónapra kopottabbnak. Ennek téglakerítését is meg kezdték bontani már több éve. Tavaly, még a melegebb napokon meg-megjelent itt egy ugyancsak idősebb úr két rossz vödörrel, mindegyikbe tett két-két téglát és nehézkesen megindult terhével. Ma már sajnos nem élő, akkor már nyugdíjas rendőr nem tudta sokáig nézni a kerítés fogyatkozását, szólt illetékeseknek - akik amúgy hivatalukból mindennap ráláthattak a kerítésre -, hogy tennének már valamit. Tettek is. Drótkerítést húztak az elhordott helyére. így most már a téglaszedők a drótkerítés után kénytelenek bontani a falat. Nem gond! A kerítésbontók, téglahordók persze nem lehetnek valami nagymenők, az ember hajlamos a szemet hunyásra, hadd boldoguljanak, ahogyan tudnak. Amúgy sem tagadhatjuk, hogy még a hőskorból belénk ivódott valamiféle fals szemlélet a tiéd a gyár magadnak lopod elv alapján, amikor bocsánatos bűnnek számított a társadalmi tulajdon, a köztulajdon elcsaklizása. Bocsánatosnak? Inkább valami sikknek! Mindig hozzá kell tenni, hogy tisztelet a kivételnek, és valóban tisztelet is, de azért csak-csak em- lékezgetünk rá ugye, hogy felépiiIgeitek víkendházak, családi házak is, melyek anyagainak láttán hozzáértők meg tudták mondani, hogy az illető mely gyárban, vállalatnál dolgozik. De bizonyára igaza van sok gazdag embernek, mai milliomosunknak is, amikor mondja, hogy milyen alacsonyan kezdte, mennyire takarékoskodott, a fogához verve a garast, felszedve a földről az anyacsavart, szeget is, meg ilyesmi. Szigorú takarékoskodás! Megszüntetve a legkisebb pocsékolás, pazarlás is! Szorgos, lelkiismeretes munka! Igen, bizonyára ez az alap. Sok évvel ezelőtt jó magam is fejcsóválva, sajnálkozva hallgattam a Búza téri piac egyik paprikaárusítóját, aki panaszolta: Szolnokról hozza ide áruját, mert ott nincs kereslet, itt, Miskolcon pedig feleáron kénytelen kínálni, hogy bizton elvigyék tőle. El is vitték! Már nem is tőle, hanem attól a helybélitől, akit az árusítással bizonyos bér ellenében megbízott, később pedig a többi megbízottjától. Nem sokkal később pedig a televízió a kínai nagy falnál járt. És kikkel találkozik eme irdatlan messzeségben? Magyarokkal! Méghozzá szolnoki zöldségesekkel, akik maszekul, csak úgy a maguk kedvtelésére fizettek be összekuporgatott pénzükből erre a ritka útra. Mert ugye ezt hozza a szorgalom, a szigorú takarékosság. M a már persze az ilyen utak, meg nagyobbak nemigen okoznak különösebb meglepetést, mivel a mi megyénkben is még több a szorgalmas, takarékos, minden garast fogához verő ember. Ma már piti dolog lenne gyárakból kalapácsot, talicskát elorozni, egyszerűbb magát az egész gyárat megszerezni. Takarékoskodással, okos szorgoskodással, lelkiismeretesmunkával. Valahol valamikor persze el kell kezdeni az egészet. Megfontoltan, bölcsen. Ráérezve a lehetőségre, megragadva az éppen kínálkozó, tán soha vissza nem térő alkalmat... Igen, az éppen kínálkozó alkalmat! A munkagödör mellől hosszan nézem a téli sötétségben sza- tyornyi téglával pihengető, odább caplató két embed: A föld ugyan hideg, fagyott, de ahonnan a téglát kibányászták, ott valamelyest morzsálódik, nyilván lapátolható is. Van valahol nekem is egy kislapátom, meg egy jókora műanyag vödröm. A föld meg majd csak jó lesz valamire... Cserepezők Fotó: Fojtán Lászl
