Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-05 / 287. szám

14 ÉSZAK-Magyarország Legendárium 1994« December 5-, Hétfő Akkor ők tizenheten... Holdi János 1952. december tizenhatodikán, ked­den hajnali öt órakor, a szuhakállói szénbánya délnyugati frontfejtésén Ba­logh István frontszerelő lakatos irányí­tásával átszerelési munkálatokat vé­geztek. A munkát a szokott módon vég­zik, a jól összeszokott frontbrigád egyenletes ritmusban dolgozik, a kar­bidlámpák magas lángja viliódzva ve­rődik vissza az acéltámaszokon; izzadt arcok, kemény nekifeszülés a vascsúsz­dáknak, a váltásra, reggel hat órára be kell fejezni az átszerelést. Pillanat­nyilag semmi zavaró körülmény, de, de mintha valami tompa zúgás ütné a füleket. Ebben a percben felcseng a telefon. A frontaknász Vrabik Lajos a világító számlapos karórájára pillant: hajnali öt óra nyolc perc. Feljebb megy a gép­háznál a telefon, a vonal túlsó végén Szuromi főaknász sürgető, gyors utasí­tásai: azonnal meneküljenek igen, nagy vízbetörés történt, igyekezzenek a szállítóaknához! A frontaknász rögtön intézkedik, nincs kabátolás, készülődés, csak roha­nás, néhol botladozva; a karbidlámpák lángjai megnyúlnak, rohanás, a cél a hatos ereszkén elérni a szállítóvágatot, és menni, rohanni, fel és le, néhol buk­dácsolva: zakatoló szív, ziháló tüdő és a dübörgés, a bányába betört víz fülre­pesztő zúgása, percenként 25-30 köb­méter áradat robajlik az alsóbb szin­tekre, meddővel és szénnel rakott csil­léket pehelyként dönt fel, ácsolatokat tör-zúz, és csak rohanni az életért... És minden hiába. A frontbrigád ti­zenöt férfi és két nő nem tud tovább­menni! A bánya mélyponti részén 300 méter hosszú vízfolyosó zárja el a me­nekülők útját. Döbbenten állnak, a vá­gatok víz alatt, és mivel az áradat a te­tőig ér, hirtelen nagy csendesség veszi körül a csapatot. A víz a bakancstalpat nyaldossa, alig mozog, de nincs kint! Majd mindannyiuknak többéves a bá­nyászmúltja, tudják: ők már nem te­hetnek semmit. Csak a napon lévők, csak azok segíthetnek! Vrabik Lajos frontaknász az órájára néz: öt óra ötvenöt perc. Az abléz meg­menekült. De ők? Igen, dönt, gyerünk vissza a gép- és trafóházhoz, a frontfej­téshez és a telefonhoz, hátha...hátha..., de a telefon süket, sötéten hallgat. Újabb kurblizás, semmi, a vonal néma. Balogh a frontszerelő: - Jónak kell len­nie a vonalnak! Hosszú-hosszú percek telnek el, Vrabik állandóan tekergeti a készüléket, és enyhe zúgás, majd isme­rős hang Poránszki főaknász helyettes hangja: - Lajos, megvagytok mind? Hála Istennek! Röviden: a második szinten, egyik vágatban strekán rob­bantottak, a régi bánya irányába, ami teljesen víz alatt volt. Ezt senki nem sejtette. Onnan zúdult a víz, és jön zú­dul most is. Ti - de hiszen ezt tudod Já­nos -, ti a bánya legmagasabb pontján vagytok. Ne essetek kétségbe, min­dent, érted Lajosom, mindent elköve­tünk, és kihozunk benneteket! Vigyázz az embereidre, Lajos!... Fél óra elteltével Szuhakállóban mindenki tudja, mi történt: Tizenhét embert zárt magába a bánya. Az első feleség- és rokoncsoportok már a bá­nyairoda előtt. Bent izzik a telefondrót, segítségkérés, Alberttelep, Rudolf és Ormosbányák felé. Értesítés a borsodi trösztbe, Wanger főmérnök az energia­ügyi minisztériumot hívja, mindenün­nen nyugtató ígéret: megyünk, segí­tünk! Dorog és Tatabánya is jelentke­zik, nagy teljesítményű szivattyúkat hoznak, és tapasztalt bányamentőket küldenek. A szomszédos Alberttelepről Loy Árpád vezetésével bányászok ér­keznek és a lakatosbrigád. Azonnal egy szivattyú szereléséhez fognak! Az iro­daépület meghangosodik, egyik részé­be a tröszt vezetői és a műszakiak szál­lásolják be magukat, köztük Monos Já­nos és Filadelfi János bányamérnök. Gyors tanácskozás; annyi szivattyút kell az aknába telepíteni, amennyit el tudnak helyezni, mert a víz egyre zú­dul a régi bányarészből, még nem egyensúlyozódott ki a beömlés. A legel­ső teendő azonban: a külszínen megál­lapítani a negyven méter mélységben húzódó frontfejtés helyét, és lefúrni, le­vegőt juttatni a bent rekedteknek, köz­ben pedig értesíteni a Maszolajt: azon­nal szállítson ide egy mélyfiíró be­rendezést... Az asztalokon pauszpapírok, bánya­térkép, Filadelfi János bányafelmérőre hárul most az egyik legfontosabb fel­adat: pontosan megállapítani a front­fejtés külszíni helyét. És nem szabad tévednie, tizenhét ember élete a tét! És közben... Az órák napoknak tűnnek a föld alatt. Vrabik a frontaknász javaslatára a transzformátor-állomás pontjára te­lepíti az embereit. A két fiatal nő már nem szipog, hősiesen tűrik a bányafog­ságot. A férfiak a családra gondolnak, az előbbi telefonbeszélgetéseikre, mert minden családtagnak engedélyeztek egy perces leszólást. Persze csak főként szipogás és sírás a fenti üzenet, a lenti­ek vigasztalják őket. Boros János vájár még viccelődik is: Feleség, te nagy, igen jó, ne bőgj, nagyon szomjasak vagyunk, de nem vízre!... Múlnak az órák, és mintha nehezeb­ben lehetne lélegezni. Furcsa szagú a levegő, köhögésre ingerli őket. Csupán három karbidlámpa ég, tizennégyre nem engedtek vizet. Fogyasztanák az oxigént. Keveset beszélnek, a nyomasz­tó csendet olykor a tetőtartó gerendák pattogása borzolja. A telefon félórán­ként csörög, Poránszki főaknász szól le, helyzetjelentés fentről: az egész ország­ban tudnak rólatok a hírzárlat ellené­re, és mindenki veletek érez, bízzatok, kihozunk benneteket...! És közben... Riasztották a 14/20-as harckocsi ez­red egy részét is, akiket elemi csapások esetére képeztek ki. A község háborús képet mutat: az utcákon keresztül-ka- sul telefonhuzalok, katonai teherautók és dömperek dübörögnek a T-34-es tank, ami a fúrótornyot és a fúróappa- rátot vonszolta fel a bányatetőre az iro­da előtt vesztegel. Kellett a tank, negy­ven, ötven centiméterre átázott a talaj, sár, latyak, az ónos hideg eső nem szű­nik. A Filadelfi János által megadott pont felett magasodik a fúrótorony, már két apparát is véletlen meghibáso­dás esetére. A bányairoda egyik helyi­ségét a AVH foglalta le, a többi részé­ben, főként a tröszt emberei, mérnö- kök-műszakiak, akik a vízbetörés óta ki-hol, a padlón fekve bundákon alsza­nak, egy percre sem hagyják el Szuha- kállót, borostás arcok, kialvatlan sze­mek. Az eső kitartóan permetez, de a fúrás halad, rögtön csöveznek, az olaj­bányászok értik a módját. A hírzár­lat tart! Nyolc nagy teljesítményű szi­vattyú dolgozik az aknában, de a víz nem apad!... A föld alatt december 18-án sokat romlik a helyzet. Az emberek a sikló végében deszkákon fekszenek. A levegő egyre fogy, a három karbidlámpa gom­bostűhegynyi lánggal ég. Dideregnek az emberek. A furcsa szagú levegő egy­re ingerlőbb, köhögnek. Mindannyiuk arcán vizes zsebkendők. Már nincse­nek tűhegynyi lángok sem! Vaksötét­ség, csupán Vrabik karórájának szám­lapja világok Telefon fentről: Tartsatok ki, már közel vagyunk hozzátok, jól kell hallanotok a fúrófej zúgását!! Igen, hallják. De a levegő rossz és kevés. Éhesek, kimerültek, fáznak és remélnek. A remény az élet asztalán az legutolsó tál étel. Ok most azt fogyasz- szák! De a remény valósággá válik! A frontfejtés főtéjét átszakítja a fúrófej! Ám az örömbe jócskán az üröm! A majd negyven méter hosszú cső bevágódik a talpba, a földbe! Nagy a súly, majd ötven centiméterre fúródik a talajba. A fényvillanás után ismét sötétség. A már kábult emberekre jut a sziszifuszi munka, a vaksötétségben stangát ke­resnek, de végrehajtják a lehetetlent: kiemelik a csövet és jön a levegő, vé­kony köralakú világosság, fentről elem­lámpát eresztenek le, azután kekszet, drazsét, két üveg konyakot. Majd tea és kakaó érkezik és a biztató üzenet: tartsatok ki, kihozunk benneteket...! Epilógusként: A víz lassú apadása miatt - pedig nyolc szivattyú állandóan működött - a bányászok, köztük a nem szénen dolgozó fiatal lánnyal, csak 1952. december 22-én délután, 156 órai (hat és fél nap) bányafogság után ke­rültek a felszínre. Nem voltak vidá­mak, de letörtek sem. Vrabik Lajos a frontaknász (aki akkor alapszervezeti párttitkár is volt) az emberei után utol­sóként lépett a földfelszínre. Első útjuk az orvosi rendelő, ahol az orvos, Szo- boszlai Ferenc várta őket. A megyei pártbizottság kérésére a tizenhét ember beleegyezésével még aznap kora este ismét találkozhattam velük, a szuhakállói tanácsházán. Em­lékszem: úgy fél tíz felé - késő este - ér­keztem vissza Miskolcra, az Észak-Ma- gyarország szerkesztőségébe. Egyene­sen a gépíró szobába kellett mennem, ahol Korompainénak - Terikének - diktáltam a mondandómat. Minden legépelt flekket (oldalt) Sárközi Andor főszerkesztő folyamatosan, azonnal küldött a főutcai nyomdába szedésre. És másnap hajnalra az Észak-Magyar- ország, az országban elsőként több mint egy oldalon adta hírül a tizenhét ember megmenekülésének történetét. Azt hiszem ha kissé vázlatosan is, de hiteles volt, hiszen amíg tartott a bá­nyászok föld alatti fogsága, minden na­pomat Szuhakállóban töltöttem. Igaz a hírzárlat miatt nem tudósíthattam közben semmiről, még arról sem, mi­lyen megfeszítetten dolgoztak nagyon sokan, műszakiak, bányászok, lakato­sok, katonák a föld alatt rekedtekért. Arról sem írhattam, hogy a vízbetörés­nek volt halálos áldozata is, egy tatai bányamentő, aki szén-monoxid-mérge- zésben halt meg. Akkor azokban az időkben még nagy becse volt a bányászembernek! A svábhegyi nyaralóban most csend van. Délutáni szieszta. Csak a kis Gábriska pöröl a ba­bájával, mert az nem akarja meginni a csokoládét. A dadus inti csendre.- Csendesebben, kicsi boga­ram, mert a Papóka alszik! Este neki dolgoznia kell, tudod!?- Tudod? - utánozza-másolja a kicsi a beszéd dallamát -, a tlnhádba med... Mondja a dadus a mamának:- Nagyságos művésznő, en­nek a gyereknek ólom van az üle- pibe, mint a keljfeljancsinak. Hiába fektetem, mindig felül, s az Istennek se tud elaludni!- Hagyd el, Etus - mondja Zsuzsika nagysád -, az apja, az én Ákos fiam szakasztott mása! Az is ilyen ébren élő volt. Ha ha­zajöttünk a színházból, az még az apja meséjére várt. Csak arra tudott elaludni. Zsuzsa nagysád az ura esti ruháját készítette ki, a fekete díszmagyart, a fehér kihajtóval, rámás csizmával, mint azon a dicsőséges március tizenötödi­kén, amikor a Bánk-ban Peturt adta. A második felvonás köze­pén a publikum letapsolta, s a Talpra magyart követelte. Gá­bor kiment, ilyen díszmagyart öltött, kardot kötött, s úgy sza­valt. Fergeteges tapsa volt! ... Hát most ilyen ünnepre készül...- Mire töri már magát annyira a nagyságos művész úr! - sápítozik a dajka, miközben a babáját elunt kislányt a hintaló­ra segíti. - Rossz vége lesz ennek az erőszaknak!...- Tudom Etuskám, tudom - így a nagysága mondom is ne­ki untig, de hát hiába. „Nekem a színház a szenvedélyem!”, mondja mindig. De hát valóban: neki a családja is egy merő szín­ház. A felesége, öccse meg a két fia... Csak épp Etelka fajzott el tőlünk...- Nem tudom én - sajdít a dajka -, de az a kétévi baj is at­tól leve... Akkor is a színpadon kapta el, ugye'?- Hát! az Egy pohár vízben - tűnődik el Zsuzsika a szomorú emlékeken. - Szegény, akkor is... A fél oldala lebénult. Hatvan­négyben, igen! S richtig a Bran- kovicsban kezdte újra. Két év után... Most megint! A kis szobából - mert a nya­ralóban azt használták dolgozó­nak -, most kihallatszik Egressy torokköszörülése, hangpróbája. Aztán többször elskálázza, „Itt vagyon, fiam!”. Mint az orgona­sípot négy öt árnyalatot kipróbál.- Hát te? - nyit rá az asszony meglepetten. - Mi azt hittük szi- esztázol. Csendet teszünk, hogy kipihend magad. Egész délelőtt szavaltál a kertben. Hát nem volt elég?- Mindenkorra, de mára semmi sem! - köhintget nagyo­kat Egressy.- Jaj, fiam, én úgy féltelek. Egész héten... Négy előadás Egerben, most meg már máma Brankovics, holnap Bánk bán...- Zsuzsikám - riposztoz Eg­ressy -, nekem ez a sorsom. Ez a Brankovics! Mindig is de most! Egressyek a színen! Az apa, s a két fia - három Egressy egy jele­netben! Ma olyannak kell len­nem, de olyannak, hogy velem sírjon az egész színház.- Gabrisom! - öleli át, fogja könyörgőre a szót Zsuzsika. - Nem kéne tán úgy beleélni ma­gad a szenvedésbe... Az életed rámegy a szerepeidre!- Nem tudom - válaszol Eg­ressy de nekem egy ez a kettő. A szerep az élet, vagy vice ver­sa... Nem is tudom... Hogy is le­het szerepén kívül a színész? Én ezt tanultam a legjobbaktól: Lendvaytól, az öreg Szentpéteri- től, Benkétől, Kilényitől... Gáb­riska? Úgy váltott a drámai magas­ból alább, a kedvenc unokára, a szeme fényére, drága gyermekei még egyetlen hajtására, hogy Zsuzsika bizonyítva látta: urá­nak a színház és a család egy­azon világ. Az asszony belenézett az író­asztalon mindig nyitott napló­ba, mely most már csak a prog­ramozott feladatok és a napi ki­adások gondos jegyzőkönyve Kárpáti Béla csupán, s olvassa benne: kol­dusnak 50 kr, Eszter árváinak tíz forint. Merthogy szegény, elárvult húgát, testvéreit is tá­mogatta, kollegáinak kölcsön­zött, sokszor hozómra. De ő min­dent felírt, pontosan, részletesen. Nem volt uzsorás, inkább azért, hogy ,Az elfutó életet megkösse” - szokta mondani.- Na - riasztotta most őt ré­vületéből. -Akkor kész vagyunk, drágám?- No persze! - mondta ő -, öl­tözködhetsz... Majd én is, nem­sokára... Ha elmész... Ezt a na­pot én se hagyom ki! S mikor Gábor elkészült (öt órára mindig pontosan érkezett a hatos előadáshoz) elbúcsúzott. Neki kezet csókolt, Gábriskát meggyöntölte, hogy azt kilelte a kacagás, a dadusnak, mintha bakfisnak, megcsipkedte az öt­venéves arcfelét. O mint mindig, ha premierre készült, megköp­ködte háromszor, keresztet vetett rá, és elhadarta a színházi babo­nát: „Kéz és lábtörést, drá­gám!”, aztán embere elindult, hogy elkapjon egy fiákért. A bérkocsisok jó ismerősként kö­szöntötték.-A színházba, művész úr?- Oda, Jánoskám, oda. Mint rendesen... A színházban táblás ház. Szigligeti, az igazgató izgul és lelkesedik.-No, indul az évad! S a pla­néta jót ígér! Gáborkám, jól vagy? nem vörös a homlokod, jól van! Ma Brankovics, holnap Bánk bán. Micsoda kezdet! Mi­csoda siker, Gabókám! Az ügyelő, a részeges Bartha is befut az öltözőbe már saláta nála az ügyelőpéldány.-Bátyuskám- apukám, hogy ityegsz? Fejed-szíved-tököd? Rendben? Akkor adj egy ötöst! Holnap jövök vele. Egressy ránézett, az ügyelő szeme már csillogott.- Tudod az apám mondá­sát... — Tudom, ne is mondd! „ha nem adok, te haragszol, ha meg adok, én is”. Szóval, nem... El van boronáivá. így is te leszel a király ma este... De ha adtál vol­na, császár lehetnél. Nehogy én legyek az ómenetek. No hallod - vonta meg kétértelműen a vál­lát az ajtóban. - Három Eg­ressy egy darabban. Ilyet még nem pipáltam. Egressy érezte, hogy ebben az elmenő szövegben, ebben az „ab- gangban” volt valami a folyosói pletyka sustorgásaiból, hogy azért mégis, no nepotizmus, meg ilyenféle. Tán adni kellett volna neki, nehogy. No mindegy. Itt sminkelnek egy asztalnál Ákos meg Árpád, a két fia is.- Fiaim - kezdi kenetteljesen nekünk kolosszálisnak kell lennünk, hogy kitegyünk ma­gunkért. Tudjátok - veszi emlé- kezőre a hangsúlyt mikor én Miskolcról a gimnáziumból a rozsnyói színházzal megszök­tem...- S a drága apám kétszer is visszacipelt - folytatja kotnyele­sen Ákos, miközben masztixot ken magára.- De harmadszorra sikerült Tháliához szegődnöm - toldja meg a sokat recitált emlékezést Árpád, a kisebbik fiú, aki paró­kát húzott a fejére.- Pimasz kölkek! - mordul rájuk bohókásan az apjuk. - El­várom, hogy nagyapátok emlé­két tiszteljétek. Mert ő tiszta és kemény volt, mint a gyémánt!- Azért kellett Lászlófalváról Kazincra, onnan meg Disznó- horvátra hurcolkodnia... Négy gyerekkel! - így Árpád.- Te pimasz! - ütné oldalba apja, de keze megáll a levegőben, mert az ügyelő beszól az ajtón.- Brankovics, színpadra!- Pfű, pfű, pfű - köpödi há­romszor, s vet rá keresztet kien­gesztelő negéddel Árpád.-Apa!-szólítja vissza az aj­tóba lépő Ákos. - Kéz és lábtö- rést! És a színpadon folyik a drá­ma a szerb fejedelemről, aki elá­rulja Hunyadit, a törökhöz áll, de nagyot csalódik, mert az elra­bolja a lányát, s két fiát megva­kítva küldi haza, a pálfordulás büntetéseként. Egressy már a próbákon túl­élte szerepét. Eddig csak az előa­dáson eresztette ki ércderes hangját, most ott se kímélte ma­gát. A közönség tombolt a szüne­tekben. S mi kell a színésznek, ha tapssal ösztönzik? A lelke túl­szabadul erején, s már a máso­dik felvonásban látszottak kive- resedett homlokán az erek az erőlködéstől.- Apám, jól vagy? - kérdi Ákos. - Nem kéne tán annyira élned...-Soha jobban, fiam!- lelken­dezett ő. - Ilyen napon, ilyen kö­zönséggel? És szó sem lehetett visszafo­gásról. Sértésnek is tetszhet az aggódás, a siker irigyletének. Zsuzsa asszony is ráérzett a bajra a proscéniumból. Érez­te ura hangjának tarkulását, tirádái egyenetlenek, szagga­tottak voltak. A harmadik felvonás hetedik jelentében kulminál a dráma. Hozzák Brankovics elé két meg­vakított fiát. Ákosnál még reme­kelt. Fájdalma egy Lear zokogá­sa volt, mire a nézőtéren hökkent csend lett a jutalom. S e döbbe­netben jön István, a kisebbik, kit Árpád alakít. Gábornak is ked­vence a „kölök”. Őbenne a csend keltette meghatottság, vagy az apai érzés önbefordulása? Mindkettő!- Hol vagy atyám? - kérdi a vérpatakzó fiú.- Itt vagyon fiam! - mondja az apa, de már hangja nincs, csak a szája artikulál, s bal ke­ze erőtlen bénán hull a fiú vál­lára. A nézőtéren fület repeszt a csend, csak a proscéniumból hullik egy életjelenetet szakasztó sikoly, aztán Égressy aléltan zu­han „vak” fia vállára. A publikum egyöntetű hőkö- lésére az igazgató gördíti le a függönyt, s jelenti be a szomorú hírt: - Finita komédia! A színész belehalt szerepébe. Halálos szerep Felvételünk illusztráció, nem a tragikus eseményen készült Fotó: Laczó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom