Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-03 / 286. szám

December 3., Szombat

ÉM - ünnep

ÉM-hétvége III

lsépy Tamás

országgyűlési

képviselő

Szenvedélyes olvasóként csak elvétve nézek tv-t és ennek ellentéteként megszállott híve, sőt — némi túlzással - rabja vagyok az írott sajtónak. Elolvasás nélkül egyetlen újságot sem adok át az enyészetnek és ennek eredményeként az - idő szorításában - elolvasásra váró példányok időrendi sorrendben összerakva, a pisai torony ferde- ségében és nagyságában, sokszor oszloppá növekednek az íróasztalomon.

A rossznyelvek szerint valaki egyszer újságolvasás közben megkérdezte tőlem, hogy milyen izgalmas hírt olvasok, és állítólag az volt a meglepő válaszom: „Képzeld, az oroszok bevonultak Afganisztánba.” - „Na ne mondd, éppen tegnap fejezték be a kivonulást.” - „Probléma egy szál sem, most éppen olvasási felgyorsulásban vagyok és így a jövőhét végére talán eljutok ehhez az új hírhez is.”

Perverz szokásként nem nagyon izgattak a külső események, de nehezen viseltem, ha a számtalan sajtótermék nem sorakozott időben az asztalomon.

Rengeteg újságot olvasok és az újsághalom jelentős résztvevője az Észak-Magyarország. A zempléni tájakról jöttem ugyan, de évtizedek óta tősgyökeres miskolci vagyok, és városom meg megyém híreiről a legteljesebb tájékoztatást az egyre javuló Északtól kapom.

Mezey István

grafikusművész

Napi eseményeket, hirtelen jött gondolatokat, váratlan látványokat, gyorsan feljegyzéssze- rűen rögzíti a rajzoló. Ézek elsősorban vázlatokként tornyosulnak a mappákban, jegyzetfüzetekben. A későbbiek során vagy előnyomulnak, követelve további foglalatosságot, vagy eltűnnek és megmaradnak epizódnak.

Természetesen olyan igénynyel kell velük bánni, hogy bármikor önálló életüket is képesek legyenek élni. Több esetben így maradnak meg frissnek, s minSzemélyes kapcsolat is fűz az Északhoz, régi és új munkatársaihoz tartalmas ismeretség köt. Nyilván a hűségemet jutalmazták azzal, hogy esetenként és meggondolatlanul néhány írásomat is közölték. Remélhetőleg, ez a merész vállalkozás, nem rongálta túlságosan a lap színvonalát, és az Észak láthatóan túlélte a megpróbáltatást.

Szörnyű gyorsasággal telnek az évek, és az 50 év azért már „nem semmi”.

A születésnapra az olvasói élményekből és emlékekből táplálkozó tisztelettel és őszinte szeretettel a „szem szájnak ingere” bőséggel áradó minden jót, további sikereket, több jó hírt, kevesebb bűnügyi rémtörténetét és gyászjelentést, és a megye életéről szóló színes beszámolót kívánok.

A napokban ugyan már el- szakadóban vagyok Miskolctól, de eltéphetetlen szálként mindig ide köt majd a naponta érkező Észak-Magyarország.

den újraélesztés meddő próbálkozás, erőltetett izzadságszagú gyötréssé válik.

Saját megmutatkozásuk magába hordozza a felejtés minden fájdalmát. Az olvasó, a néző mint „szükségest” megtekinti és továbbhalad. Amennyiben több időt fordít rá, akkor van valami üzenetközvetítés, esztétikai élmény, netán maradandó hatás. Hiszem, hogy ezek a rajzok képesek hangulatot teremteni, éppúgy mint egy írás, mely rávilágít bizonyos történésekre.

Ezérí is gondolom úgy, hogy ez egy olyan terület, melynek vannak szabályai és felelősségei is. Az olvasó kritikus, tehát elvárja, hogy ne fércművel, ne alKörnyey

Lászlóné

könyvtárigazgató

Amikor a miskolci polgár, vagy a megyei település lakója reggelente kézbeveszi megszokott helyi napilapját s ideje, érdeklődése szerint átfutja, vagy apróra végigcsemegézi, elsősorban azt szeretné megtudni, mi történik szűkebb hazájában. Persze vannak olyanok is, akik a nagyvilág eseményeit is a helyi sajtó szemüvegén át vizsgálják. Az előbbiért is, az utóbbiért is fontos felelősségteljes munka a helyi

kötői allűrökkel traktálják, hiszen őt hitelesen kell informálni. Nem kiszolgálni, hanem a vi- zualitás eszközeivel is tájékoztatni. Számomra ez komoly feladat, hiszen a visszajelzések minősítik gondolataimat. Technikailag tiszta, biztos vonalakkal kell szűkszavúan fogalmazni, mert minden mást kivet magából a műfaj.

Szeretném úgy érezni, hogy szükség van a lapokban illusztrációkra, természetesen, ha azok megfelelnek az irántuk támasztott igényeknek.

Mindezt 25 éves újságrajzolói tapasztalatom mondatta velem, az Eszak-Magyarország jubileuma alkalmából.

újságírás. Sokfélék az újságolvasási szokások, ezerarcú az olvasó érdeklődése. Kit a politika, leit a sporthírek vonzanak elsősorban, másokat a kulturális élet eseményei, vagy a szabadidős kérdések foglalkoztatnak. A könyvtáros azonban speciális olvasó. Őt a mai hírek nem csak friss információértékük miatt érdeklik. Nap nap után ismétlődő, kemény munkával számba veszi az újságban megjelenő, elsősorban a megyére, városra vonatkozó adatokat, s regisztrálja, hogy hozzáférhetővé tegye őket a közeli-távoli jövőben a tudományos kutatók, a települések irányítói, elméleti és gyakorlati szakemberek számára. így válik felbecsülhetetlen értékű forrássá azok számára, akik a múlt értékeit hasznosítani kívánják.

De nem csak a helytörténeti archiválás avatja a lap mindenkori munkatársi gárdáját a könyvtár fontos partnerévé. A helyi és országos könyvtárpolitika kérdéseiben, a könyvtári kulturális események propagálásában is akad sok közös teendőnk. Bár más-más eszközökkel, különböző módszerekkel tesszük, mindkettőnk célja az informálás, a kultúra közvetítése.

A jubileum alkalmából a könyvtár nevében, azt hiszem, aligha kívánhatnék jobbat az Észak-Magyarországnak, mint amit magunknak is: szolgálják sokáig eredményesen és köz- megelégedésre az olvasókat.

Terplán Zénó

akadémikus

Amikor az Észak-Magyarország 1944-ben először megjelent, Miskolcnak még nem volt sem egyeteme, sem tudományos intézete. Öt év múlva, 1949-ben indult meg az oktatás a mai Miskolci Egyetem jogelődjén: a Nehézipari Műszaki Egyetemen 500 fős bánya-, kohó- és gépészmérnök-hallgatósággal belvárosi provizóriumokban, amikor az első néhány tanszékalapító tanár Budapestről járt Miskolcra tanítani. Ilyen - nagyon nehéz - körülmények között oktató szűkebb tantestület (beleértve engem is) nem ért rá a helyi napilappal, az Észak-Magyarország- gal olyan bensőségesen foglalkozni, mint később. Miután ugyanis megerősödött a miskolci egyetem, Miskolcra költözött egyre több professzor, kialakult a városon kívüli egyetemvárosi élet, a kapcsolat is fokozatosan kiépült az újság munkatársaival. Sajnálom, hogy csak az ’50- es évek végétől kezdtem eltenni a lap egy-egy számát, olyanokat, amelyekben elsősorban a velem készült beszélgetések olvashatók. Köztük akad mindenféle attól függően, hogy milyen tisztséget töltöttem be az egyetemen és másfél évtizede a Miskolci Akadémiai Bizottságban. Ezekben az évtizedekben helyzetem úgy alakult, hogy szinte évente jelent meg velem folytatott beszélgetés, és az aláírók között olyan nevek láthatók, mint Benedek Miklós, Csutorás Annamária, Horpácsi Sándor és Hajdú Imre. Mindegyikükkel

több kellemes beszélgetésre emlékszem, de most legszívesebben az öt évvel ezelőtti Hajdú Imrével folytatott többórásra különösen, mert engem ért akkor az a megtiszteltetés, hogy az 1989-ben indult és körülbelül egy éven át folytatódott északmagyarországi interjúlánc első alanya lehettem. Ennek az 1989. augusztus 18-án megjelent beszélgetésnek nagyon jó lett ismerőseim között is a fogadtatása. Az egész oldalas kér- dezz-felekben szó volt életem sok részletéről, kezdve a pálya- választástól, a miskolci egyetem megvalósulásán, miskolci lakossá válásomon át egészen a sportszeretetemig... Körülbelül negyven éve vagyok állandó olvasója az Észak-Magyarországnak és körülbelül harminc éve gyűjtöm belőle a miskolci egyetemre (15 éve a MAB-ra is) vonatkozó híreket, cikkeket, tanulmányokat, amelyekre aztán hivatkozom is a miskolci egyetem történetének naplószerű feldolgozásaimban, illetve a MAB-közleményekben.

Furmann Imre

közíró

Minden lényeges mozdulatra, gesztusra emlékszem. Talán soha nem fogom elfelejteni azokat a hangokat, amelyeket mint író, politizáló ember éltem át. Emlékszem, hogy eddigi írói-költői pályámon a barátság a művek elfogadásánál soha nem játszott szerepet. Soha, egyetlen írásom sem jelent meg csak úgy, barátságból. Az átkosban legalábbis.

Emlékszem Benedek Miklósra, gyerekként kezelő mosolyára. Őhozzá vittem be, az Északhoz a verseimet. Jól elbeszélgettünk, tetszettek Neki a dolgaim, majd jó egyórás beszélgetés után közölte, hogy a versek nem hozzá tartoznak, vigyem azokat Csutorás Annamáriához.

Emlékszem, amikor 1988- ban megalapítottam és kiadtam az első vidéki ellenzéki lapot, a Miskolci Fórumot, nagyon sok újságíró azzal „zsarolta” a fő- szerkesztőjét, hogy „írjuk meg mi, főnök, mert ha nem, hát megírja úgyis a Fórum”. (Megalakítottam, kiadtam: nem szoktam én egyes szám első személyben beszélni, de mostanában annyira elszaporodott az ellenzéki hőstettek szájcsattogása, hogy a tényszerűség miatt sokszor,így kell fogalmaznom.)

Az Észak-Magyarország fő- szerkesztője hosszú ideig Nagy Zoltán volt. Zoltántól két levélre emlékszem. Az egyikben szárazán és ridegen arról értesít, hogy nem közli az MDF Miskolci Szervezetének nyilatkozatát, a másikban pedig arról (az idén), hogy nyugdíjba megy és köszöni az együttműködést. A két levél között öt év telt el. Micsoda öt év! Én ma is büszke vagyok arra, hogy alakítója és .résztvevőié voltam a rendszerváltozásnak. Hogy úgy mehetett végbe egy keserves folyamat, hogy egy főszerkesztő levélben köszöni meg az együttműködést és én a rideg, száraz, elutasító volt főszerkesztőnek tiszta szívvel kívánhatok még sok nyugodt és békés évet. Nem értettem egyet Antall Józsefnek azzal a mondatával (sem), amikor pártja elégedetlenkedőinek azt tanácsolta némi iróniával, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni!”. Ez olyan, mintha most Horn Gyula azt tanácsolná elégedetlenkedőinek, hogy: „tetszettek volna ellenforradalmat csinálni!”. Nem. A forradalmat, a változás és változtatás forradalmát önmagunkban kell végbevinni. Önmagunkat kell megváltoztatni. Sajtószabadság nélkül, a nyilvánosság szabadsága nélkül nincs szabadság, nincs demokrácia. A mai sajtó, bár kissé homogén, szabad. így szabad a most ötvenéves Eszak- Magyarország is. A szabadság óriási lehetőség és iszonyú nagy felelősség is. Kívánom, éljenek ezzel a lehetőséggel, hiszen tehetséges munkatársaik révén elbírják annak felelősségét is. És kívánom mindnyájunknak a nyilvánosság szabadságát, valódi információkat, és szép, békebeli unalmas ypvspkpt

________

K

ulcsár Imre

színművész

1965-ben, közel 30 éve, hogy a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem, és azóta előfizetője, rendszeres olvasója vagyok az Észak-Magyarországnak. Szenvedélyes újságolvasó lévén, számos országos lapot, folyóiratot is járatok, de az Észak, az valahogy mást jelent számomra, mint a többi lap. Mást jelent, hiszen ebből értesülök rendszeresen a közvetlen környezetemben, a megyében, a városban történő eseményekről. Számomra ismerős és kedves tájakról kapok benne hírt, és régi miskolci lakosként nemegyszer számomra ismerős és kedves emberekről, barátokról olvashatok. Ha egy jól ismert város, vagy viDobrossy István

levél tár-igazgató

A Szabad Magyarország két évvel idősebb, az Észak-Magyarország első száma pedig két évvel fiatalabb, mint én. Ez így van már 48 éve, s mégis most, Hajdú Imre lap- és sajtótörténeti sorozatának olvasása közben jutott először eszembe. Az egykori és mai kollégák emlékeiből, a szerző kutatásaiból két különböző világ (s természetesen a félévszázad társadalmi mozgása, változása) tárul elénk. Az egyik világ az újságíróé, a másik a sajtó történetéé, amely az utókor számára megőrizte a munkatársak szakmai hitelét, hozzáértését, emberi világát is.

Munkám, feladataim úgy alakultak, hogy közel évtizede tanulmányozom a miskolci sajtótermékeket, azok tényanyagát

_infnrmiWi.-jvcirl.n <^->.1

d

ék szépüléséról, fejlődéséről szólnak a tudósítások, úgy érzem, én lettem gazdagabb, és minden rossz hír, baleset vagy bűncselekmény olvasásakor kicsit jobban elszomorodom, mintha az ország más, távolabbi részén történt volna.

Hivatásomnál fogva természetesen elsősorban a kultúra, a művelődés és a művészetekről szóló írásokat olvasom a legnagyobb érdeklődéssel és figyelemmel. Érdeklődésemet csak fokozza, hogy számos esetben a ci kleben szereplő személy és a cilek írója egyaránt közeli ismerősöm. Színházi munkám során az elmúlt évek alatt igen sok újságírót volt szerencsém megismerni, és közülük néhánnyal baráti kapcsolatba is kerültem. Anélkül, hogy jelenlegi kedves „északos” barátaimat megbánis megkísérelve közelebb kerülni a régió és városunk egykori történetéhez, az akkor élt polgár társadalmi közérzetéhez. Számomra a sajtó egykor és most is segíti feloldani a csak papírra fogalmazott, s levéltártanám, Benedek Miklósról mindenképpen szeretnék megemlékezni, aki az elmúlt 50 évben a leghosszabb ideig és a leg- odaadóbban szerette és „szolgálAz ember első hallásra nem tud mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy mit jelent számára az Eszak-Magyarország. A megléte természetes, de ezt csak hiánya juttathatná eszünkbe. A létező lap számomra az ötven év alatt megjelent, s a levéltárban hiánytalanul őrzött kötetek látványát is jelenti. Ezzel párhuzamosan a mindenki számára való hozzáférhetőséget, a kutathatóságot, a fél évszázad alatt felhalmozott történeti tényanyag és információk felhasználhatóságát, amely közelléte biztonságot is sugall.

A lap két évtizedes emberi kapcsolatokat, barátokat, barátok elvesztését, nagyon sokszor közös gondolkodást, vitatkozást idéz fel bennem, s természetesen a „házat”, a sajtóházat valamennyi szintjével, örök rohanásával és biccentésekkel, jó szóval s köszöntéssel. Azzal a han_—1----------1- :-u-----: —i- t

a” írásaival, kritikáival színházunkat.

Az elmúlt évek során természetesen igen sokféle színvonalon jelent meg az Észak-Magyarország. Voltak jó évek, és voltak hullámvölgyek, de az, hogy az ,,Észak”-ot lemondjam, soha nem jutott eszembe. Ha néha bosszankodva is, de mindig olvastam. Nem a köteles jubileumi hangulat mondatja velem, de az Észak-Magyarország a legutóbbi időben erőteljesen egyéni arculatú, sajátos hangvételű, színes, tág témakörű, „szívesen olvasható” lap lett.

A születésnap alkalmából az Észak-Magyarországnak a mi „Északiunknak további fiatalos lendületet, a lap alkotóinak, létrehozóinak pedig további felelősségteljes munkát és jó egészséget kívánok.

nem mindig irigylésre méltó, de rendkívül valóságérzékeny világot.

Tiszta szívvel kívánom, hogy a lap eltelt ötven évét kövesse újabb sikeres fél évszázad. Szeretettel köszöntőm az Észak- Magyarország jelenlegi és leendő munkatársait, azt kérve, hogy őrizzék a történeti értékeket „előállító” munkatársak emlékét.

Tudom, hogy az olvasót nap mint nap ellátni reális, az eligazodást, tájékozódást jelentő információkkal komoly felelősség, amely igazi szakmaszeretet kíván, hivatástudatot követel. A lap évfolyamai utódaink kezében az általunk megélt valóság felidézésében, rekonstruálásában egyszer majd a történelmi forrást (is) jelentik. Nos, az Észak-Magyarország és munkatársai igazi felelőssége valahol itt, ebben rejlik. Talán ez köti

Ahogy a közélet

olvassa az újságot