Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-03 / 286. szám

II ÉM-hétvég? ÉM­December 3., Szombat Göröngyös, szép pálya A lap munkatársa lettem Nagy Zoltán Az év közepén nyugalomba vo­nulásom alkalmából megkö­szöntem a kollégáknak, hogy tíz éven keresztül együtt dolgoz­hattunk, támogatták főszer­kesztői munkámat. Előtte az Észak néhány öregjével - Onod- vári Miklóssal, Tóth Ferenccel, no meg az örökifjú, a miskolci sajtótörténetet manapság talán a legjobban ismerő Sárközi An- dornéval, Éva asszonnyal - összedugtuk a fejünket, ötven év alatt hány főszerkesztője is volt a lapnak. Velem bezárólag tizenhatot számoltunk össze. Osztva szorozva ez 3,1 évátlagot jelent. Jóllehet cgy-két hónaptól másfél évtize­dig terjedően igen vál­tozatos képet mutat a megbízások időtarta­ma, meglehetősen jó ét­vággyal fogyasztotta a kor a lapszerkesztőket. Nyugodtan mondhat­juk hát: ez nemigen volt nyugdíjas állás. Az öt évtized társadalmi, po­litikai viszonyainak bár nem perdöntő jellemzé­seként, de ide kívánko­zik: az ötven év alatt a sorstársak között én vagyok az első, aki eb­ből a tisztségből vonult nyugdíjba. Tudom, ez nem érdem, nyilván több összetevő eredője, de a korábban jellemző nagy fluktuáció mind a szerkesztők, mind az újságírók esetében eny- hénszólva nem a társadalmi stabilitás jegyeként értelmezhe­tő. Ehhez viszonyítva az ezt megelőző fél évszázadban Faze­kas Sámuel matuzsálemi ideig szolgálta a miskolci polgári sajtót. Node egy leköszönő szerkesz­tő - távolodván a napi munka gondjától, örömétől -, nem is a közeli tegnappal, inkább a már múltba távolodó tegnapelőttel, teszem azt a pályárakerüléssel, a pályakezdéssel foglalkozik szí­vesebben gondolataiban. Hogy is kezdődött? 1953-ban érettsé­giztem a miskolci Gépipari Technikumban. Csodagyerek­nek számítottam, mert a gép­ipariban az irodalom sokkal job­ban érdekelt, mint a műszaki világ. Ebben nagy szerepe volt első osztályfőnökömnek, a kivá­ló pedagógus Bőd Andornak, aki atyai jóbarátként sok megértés­sel egyengette utamat, és rám is átragadt az ő irodalomszeretete. így aztán nem folytattam a mű­szaki pályát, ehelyett a pesti bölcsész karra jelentkeztem ma­gyar-történelem szakra. Igen ám, de a kérelmemet áttették az akkor alakuló újságíró tanszék­hez. A felvételi elbeszélgetés so­rán meglehetősen berzenked­tem ez ellen, mondván nagy na­iv őszintén: én a komolyabb ta­nári pályára készülnék. Meg is kaptam ezért a keperészt: - Nézze fiatalember, ne gondolja, hogy mi komolytalan szélhámo­sok vagyunk! - fakadt ki az öregúr, a felvételi bizottság el­nöke. Utóbb tudtam meg, hogy Mihályfi Ernőhöz, a Magyar Nemzet akkoriban tekintélyes főszerkesztőjéhez volt szeren­csém, aki névlegesen vezette az újságíró tanszéket is. Névlege­sen, mert igen ritkán láttuk az­tán az egyetemi évek során. Te­hát felvettek az újságíró szakra és a megfelelő történelmi pilla­natban, 1956. szeptember 1-jén már az Észak-Magyarország gyakornoka voltam. Az időpon­tot szerencsésnek tartom, mert szemtanúja lehettem - legin­kább Miskolcon és szűkebb szü­lőföldemen, Ózdon - a forradal­mi eseményeknek, miközben még tőlem, kezdőcske ifjonctól nem várták a nagyobb lélegzetű írásokat. Nem így 1957 elejétől, amikor a megfogyatkozott csa­patban, a még jócskán gyatra önbizalmú kezdőnek szárnya­kat adott, hogy rövid idő múltán háromhasábos, nagy anyagok­kal jelentkezhettem a lapban. Akkoriban a tömörségnél élőbb- való volt, hogy az újságoldalak megteljenek. Utóbb visszagon­dolva ezekre a hónapokra: két­ségtelen, a szakmai sikerek se­gítettek át a politikai gyötrődé­seken. Bizony súlyos kérdések foglalkoztatták akkor a közálla­potok alakulásában személye­sen, egzisztenciálisan is érintett újságírókat. Egymás között na­pi beszédtéma volt: Merre tart az ország? Mi is történt 1956 ok­tóberében, novemberében? Az élet azonban ment tovább. Az Észak ismét pártlapként jelent meg. Ebben a légkörben felüdülés volt a megyét járni. Mi Gulyás Mihállyal - egy ideig albérlőtár­sammal - együtt kezdtük a munkát. így aztán gyakran együtt utaztunk leginkább a fal­vakba. Újságírói pályám legem­lékezetesebb szakaszának tar­tom a „Faluról falura” soroza­tunkat. A Hernád völgyében, Miska barátom szülőfalujában, Garadnán kezdtük a körutat. A Bodrogközbe, a Bódva völgyébe már egyedül mentem. Ez nem olyan „reggel mentem este jöt­tem” kiszállási forma volt, napo­kig, hetekig kint éltünk a fal­vakban, innen küldtük tudósításainkat, riport­jainkat. Sok jó barátra tettünk szert. Az egyik család a másiknak adott beszélgetésre meg ven­dégségbe is. Szinte falu­beliként kezeltek, mivel napokig ott találhattak bennünket, megbeszél­hettük, „visszacsatolhat­ták” a megjelent íráso­kat. Igazában ekkoriban szerelmesedtem bele egy életre szólóan az újság­írásba. Naponta érzékel­tem és élveztem meny­nyire emberien (ember- központúan) lehet mű­velni a szakmát. Majd 1962-től hosz- szabb szünet követke­zett. Elkerültem az Északtól. Az új irodalmi, kulturális lap a Napja­ink alapító szerkesztője, majd a megyei pártbizottságon a sajtó és kulturális ügyekkel foglalkozó ember lettem. Hitem szerint igyekeztem hasznosan szolgálni területeimet. Remé­lem és utólag is így hiszem: ba­ráti kapcsolatokat építettem, együttműködésre kész voltam a minimális készség láttán is. E kitérő után a sors szép ajándé­kának tartom, hogy az Észak­nál fejezhettem be életem aktív négy évtizedét, 1984-től ’94-ig főszerkesztőként dolgozhattam. Ezért mindenekelőtt a szerkesz­tőség közösségének tartozom hálával, kivált, hogy 1989 végén a Hajdú Imre, Veres Mihály kezdeményezte „népszavazá­son” - maradjak-e, vagy vonul­jak korengedményes nyugdíjba - nagy többséggel maradásom mellett döntött. Mostanáig fo­gyaszthattuk tehát a kollégák­kal egymás idegsejtjeit, bár én mindig a dicsérve ösztönzés pe­dagógiájának a híve voltam. Többször meg is kaptam ezért a liberális jelzőt. Ajobb kedélynek azért ehelyett holmi permanens szívnagyobbodás, ‘ avagy netán nagyszívűség miatt marasztal­tak el. Bizonyára igazuk volt... Hajdú Gábor Te az egész életedet abban a sö­tét raktárban akarod eltölteni, kérdezte tőlem némi éllel 1971 nyarának egyik délutánján a feleségem.Talán hebegtem va­lamit a kérdésére, már gondol­kodom rajta, vannak terveim, vagy valami effélét, hogy elüs­sem a bizonytalanságom, mert akkor valójában semmivel sem voltam kész. Csak készülődtem, olvasgattam, tanultam, kísérle­teztem. A lényeg az, hogy itt és most dönteni kell, belevágni va­lami ismeretlenbe, akkor még nagyonis távol állt tőlem. A hosszú távú célomat per­sze korábban megfogal­maztam éppúgy, mint ahogy ezt az emberek általában teszik, és eb­ben nem ritkán helyet kap egyfajta csodavárás is. De ha dönteni kell, és azonnal, ezt a kényszert legszívesebben elhárít­ja, későbbre tolja az em­ber. Én is így voltam ve­le. Az 1971. évet meg­előző időszakban már több írásom is megje­lent két-három lapban, s választanom kellett. Vagy a korábbi ismere­teim alapján a műszaki pálya, vagy az újság­írás. Az akkori munka­helyemet, a Megyei Ta­nács Gyógyszertári Köz­pontja EU II. központi raktárvezetői beosztást csak átmeneti lehető­ségnek tartottam. Borsod megyében ekkor két napilap jelent meg. Az egész megyére kiteijedően az Észak- Magyarország, miskolci vonzás­körrel pedig a Déli Hírlap. Most nincs felvétel egyiknél sem, pró­báltam elhárítani a feleségem figyelmeztetését. Ó azonban nem tágított. Nem csak ez a két lap van a világon, mondta, megpróbálkoz­hatnál másutt is. Aki az akkori lehetőségekkel tisztában van, az tudja, ez nehezen kivitelez­hető dolog volt. Ez időben a ha­zai lapok igen nehezen vettek fel csak úgy az utcáról bárkit. A felvételhez általában komoly ajánlók kellettek. Nekem azon­ban jószerivel ismerősöm sem volt, nemhogy támogatóm. A gondolat azonban nem ha­gyott nyugodni. Annál is inkább munkálkodott bennem, mert a feleségem másnap is megemlí­tette. Igazán kitalálhatnál vala­mit. Élmúltál harmincéves, meddig akarsz várni? Ekkor eszembe jutott a Veszprémi Napló. Van ott egy barátom, aki a levelezési rovat vezetője. No­sza, írni kell neki. Két hét sem telt, és megkaptam a választ. Ha komolyan gondolom, jelent­kezzek a lapkiadó vállalat igaz­gatójánál. Dómján Gábor barátságosan fogadott, és elmondta a feltéte­leket. Mivel nem vagyok a MU- OSZ tagja, csak szerződéssel tudnak alkalmazni. Még ősszel felvételiznem kell az újságíró-is­kolára és ha sikeres lesz a felvé­telim, véglegesítenek. Induló fi­zetésként 2400 forintot ajánlott és augusztus 1-ji belépést. Kétségekkel gyötörve indul­tam vissza Miskolcra. Ha nem sikerül a felvételi, három hónap múlva az utcán találom magam. El tudok-e azonnal helyezked­ni? Mert megtakarított pénzünk nincs, és két pici gyerek van ott­hon. Mihez kezdünk, ha nem si­kerül a váltás? Elmondtam az aggályaimat a feleségemnek is. Ne a kudarcra gondolj, hanem a lehetőségre, mondta. Hiszen ott is megfelelőnek találtak, azért szándékoznak felvenni. Tudom, nehéz lesz, de próbáld meg. Június végén bejelentettem az igazgatómnak, hogy augusz­tus elsejével elmegyek a válla­lattól. Próbált marasztalni, de látszott rajta, valójában szeren­csét kíván nekem, és az is, aggó­dik a bizonytalanság miatt. Július derekán egy írásom­mal bementem az Észak-Ma­gyarország szerkesztőségébe, ahol Ónodvári Miklóssal, az ak­kori rovatvezetővel találkoz­tam, aki már több írásom meg­jelenésénél is bábáskodott. Ez az utolsó, amit hozok, mondtam neki, két hét múlva elköltözöm Miskolcról. A Veszprémi Napló munkatársa leszek. A rovatve­zető megütközve nézett rám. Ne menj el, mondta Ids gondolko­dás után. Talán nem is olyan so­kára nálunk is lesz felvétel. Ez sajnos bizonytalan, válaszoltam minden meggyőződés nélkül. Nekem konkrét ígéretem van augusztus elsejére. Ezzel vál­tunk el. Másnap vagy harmadnap a munkahelyemen csörgött a tele­fon. A vonalban Ónodvári Mik­lós. Csütörtökön be tudsz jönni Fodor Lászlóhoz, a főszerkesztő­höz? Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. Szeretem a pontosságot, ezért a megbeszélt idő előtt öt perccel kopogtattam a titkársá­gon. Magdika, a titkárnő már várt. Fodor elvtárs Budapesttel beszél telefonon, mondta, de ha befejezi, várja magát. Ez a tele­fon egy világnyi ideig tartott. Majd megjelent az ajtóban egy ötvenévesforma, kopa­szodó, kissé„ kövérkés arcú ember. Ó volt a fő- szerkesztő. Leültetett egy barna huzatú kana­péra, egy dohányzóasz­tal mellé. Ő is leült ve­lem szemben az egyik fotelbe. Ha nem harag­szol, tegezni foglak, mondta. Az írásaidat is­merem, folytait, a és az ujjaival néhány újságra bökött, amelyek előtte hevertek az asztalon. Eddig nem is figyeltem arra a vékonyka újság­halmazra. Szóval az írá­saidat ismerem, és Ónodvári Miklós emlí­tette, hogy esetleg ide­jönnél, folytatta. Bár azt is mondta, elígérkeztél Veszprémbe. Szó nélkül bólintot­tam. Mennyit ígértek ott neked, és milyen feltételek­kel vesznek fel? 2400-at ígértek és szerző­dést, válaszoltam. Na, én 2500- at adok és munkatársi státust. Az újságíró-iskolát természete­sen el kell végezned, de azt el tudom intézni, hogy felvehesse­tek, még a felvételi vizsga előtt. Vállalod? A belépés időpontja augusztus 15. Nem kértem gondolkodási időt, csak azt, hogy a munkahe­lyemre küldjenek kikérőt, az át­helyezés miatt. Ezt a főszer­kesztő megígérte. Amikor be­számoltam a rovatvezetőnek fi­gyelmeztetett, ne felejtsem el le­mondani a veszprémi állást. Augusztus első napjaiban kapta meg a központ a Lapkia­dó Vállalat hivatalos levelét a kikérésemről. A megbeszélés szerint Nádler Viktor, a központ akkori igazgatója hozzájárult j ahhoz, hogy augusztus 15-ével belépjek az Észak-Magyaror­szág szerkesztőségébe, munka­társnak. Ezen a napon a belpolitikai rovatnál kezdtem meg a főállá­sú újságírói tevékenységemet. De ez már egy másik történet. Boldogemlékű mesterünk, Móra Ferenc fiatal zsurnalisztái éveire visszaemlé­kezve feljegyzi, hogy a szerkesztője a harmincsoros írásából harmincötöt volt képes kihúzni. Ugyanis még azt az öt sort, amit .ő írt hozzá, azt is rossznak, közölhetetlennek találta... Az újságíró szemében - pláne, ha kezdő - minden főszerkesztő dilettáns kényúr, tökkelütött analfabéta, elfuse­rált orángután, ecetera, ecetera. Tulaj­donképpen minek is ez az állatfajta - vallja mindaddig, míg belőle is főnök lesz egyszer, s akkor a véleménye az el­lenkező irányba indul: az újságíró, az irdonánsz analfabéta, dilettáns - éppen úgy mint fenn... A Miskolcon megjelenő napilapnál én egy olyan főnököt fogtam ki, akiről én rosszat nem mondtam, s nem is mondok. Pedig de kemény főnök volt! O nem flekkekben, sorokban beszélt. „Ide kell nekem negyvenhét sor!” És sorozat­ban tépte ketté és dobta a papírkosárba a negyvenhat, netán negyvennyolc soros kéziratokat; húzni ugyanis, pláne hoz­záírni akár egy sort is - nem engedett. Áldott az emléke! Engem a. maga mód­ján szeretett is. Sőt, sátoros ünnepeink előtt még mosolyogni is hajlandó volt, s nem kutatta a levegőben, hogy a kávéba konyakot is öntettem... A sátoros ünne­pek előtt - úgymint április 4-e, május 1-je, augusztus 20-a - a vezércikkírás nagy időszaka volt. Egy évtizedig Cs. elvtárs vállalta a nagy feladatot. A megírás mindig rám maradt. Cs. elv­társ nem csak a páttitkárom volt, de a kisfőnököm, azaz a rovatvezetőm is. Én a helyettese. Kétszemélyes volt a pártro­vatunk... ' Cs. elvtárs három héttel a sátorosün­nep előtt külön szobát kapott, az ajtaja előtt lábujjhégyen illett járni, Mariska nénit kitiltották, a kávét a titkárságról osonó gépírók vitték.- Lajos! - jött Andi bácsi. - Baj van!- Vezércikk ?- Gondoltad? No, akkor nyilván ké­szültél rá...- És a főnököd? - intet­tem a különszoba irányába.- Huszadik flekknél tart és zokog. Azt mondta, ha egy fél sora is kimarad a lapból, főbe lövi magát... - s mert igencsak bazsalyogtam, le­intett. -No, azt azért nem... Kilencven sor címmel együtt! Öt sor a címre, nyolcvanöt a mon­dandóra. Mentem diktálni, egy óra múlva a főnök asztalán feküdt a kéz­irat. Át se olvasta, továbbította, az olva­só és a tördelőszerkesztőnek. Ok sem. ol­vasták el, ha már a főnök szignálta. Es­küszöm, hogy vezércikk olvasásra csak a nyomdász és a korrektor volt rákény­szerítve. Ók meg gépiesen dolgoztak, a szövegre és nem az értelmére figyeltek, így hát soha senki nem vette észre, hogy én az évekkel előbb már leközölt vezér­cikkeket variálom, aktualizálom. Egy alkalommal a jó főnököm behí­vatott és azt mondta csendesen.- Fiam, keresel egy bányászt, vagy kohászt, vagy bárminemű munkásem­bert, aki nem. csak kiváló dolgozó, de jó ’ •" .7____ ... kásőr és kiváló családapa, aki a sza­badidejében a gyermekivel foglalkozik, netán virágot gondoz, és moziba, szín­házba jár, plusz olvas is, méghozzá a vi­lágirodalom remekeit.- Hány folytatásra gondoltál, főnök ? Haragosan rámnézett.-Negyven sor! -s intett, mehetek. Ilyen riportalany, persze akkor sem létezett, amikor a feketéről is leírhatta az ember, hogy fehér. Mert gondoljuk csak meg: jut-e a napi 24 órából mind­arra idő, amit az én derék főszerkesz­tőm elmondott? A felére sem! A közelmúltban azt hittem, hogy ez volt a csúcs. Mellékesen jegyzem meg, hogy a negyvensoros cikkeményemet le­adtam, ám közlésre sor nem került! De milyen balga is az ember. Vén fejjel kell korrigálni azt, amit közel negyven évig meggyőződéssel hittem, hirdettem. Kö­zel húsz évi zsurnalisztikái pályámon írattak velem, riportokat, tudósításokat, esszéket, tárcákat, vezércikkeket. Sőt híreket is, de az már Tatabá­nyán történt.. Olyan helyes kis hírekkel örvendeztettem meg az olvasóim, de leg­főképpen a főnökömet és a kollégákat, hogy - bocsánat! - a hasukat fogták a azaz nem az írásra, az anyaggyűjtésre. Így hát én közöltem legelsőnek a, tisztelt olvasókkal, hogy a Mecsek déli oldalán kinyílt az ibolya, a Zempléni-közép­hegységben viperát láttak a kiránduló úttörők, de a legvadabb talán az volt, amikor Grönlandnál - köztudott, hogy a Föld legnagyobb szigete - elsüllyedt egy ismeretlen nevű hajó. ,Az áldozatok számát a szakemberek sem képesek fel­mérni.” A hajóelsüllyedés vetett véget hírírói pályafutásom­nak. A főnök - nyugodjon bé­kében - kételkedett. A csiz­madia mesterből lett főszer­kesztő (melegszívűjó ember volt, de a szakmában járat­lan) behívatott.- Ilyen marhaságokkal etetni az olvasót! Jó, jó, elolvassák. Le­sik a gulipánokat, az elsüllyedt hajó utasait gyászolják. De honnan szedi maga ezeket a híreket?- Ez az én titkom, főnök. De ha ma­ga velem labdát szedet, amikor gólt is tudnék lőni... -s itt Tóth Kálmán bará­tomra céloztam, aki akkor éppen a Ta­tabányai BSC-ben rugdosta a gólokat.- Kálmán gólt lő, de a labdaszedés­hez is ért. Mindez arról jutott az eszembe, hogy a napokban felkeresett egy fiatalember, aki egy kisvárosi lap főszerkesztője. Tárcát kért.- Jó lenne, ha egy kicsit kötődne a városhoz... Netán adunk is tippeket.- És milyen terjedelemre gondoltál? vi /-* A i-i ríi nc't TiniA»I o>il\ihr\J-frt egy életre: a papír nem gumi, hogy nyúj­tani lehetne...- Egy flekkre. Még fizetek is érte.- Egy flekk? - szörnyülködtem. - Harminc sor? - bár tudom, hogy ma­napság egy flekk csupán huszonnyolc sor, hatvanegy betűleütés. Aranyos emberek a lapszerkesztők, szent igaz. Andi bácsi például egy eset­ben premizálni, azaz jutalmazni akart, de azon nyomban meg is vonta tőlem a jótéteményét. Igaz, ami igaz, én az Észak-Magyarországnál még a grön- í landi hajónál is nagyobb dolgot művel­tem. Egy falusi tanácselnököt előléptet­tem városi tanácselnökké. Nem, nem j elírás révén. Valóságosan. Tiszaszeder- kényről van szó, a későbbi most egykori Leninvárosról. Sorozatot írtam a köz­ségről, a TVK-ról és ebben azt írtam, | hogy az idén - egy jeles napon - város lesz Szederkényből. A miniszterelnök éppen a megyében tartózkodott és kije- i lentette: szó volt és szó is van arról, hogy város lesz Tiszaszederkényből, de majd, majd.- De ha már megírtátok, hát legyen! S város lett. Acz elnökkel találkozván, nekem rontott: Marhaságokat adtam a szájába. 0 nekem nem mondta, hogy az idén...- Álljon meg az elvtárs! Először is, 1 mondta, De ha netán rosszul értelmez­tem, magából mégis csak városi ta- j nácselnököt csináltam, A megvont prémiumról nem szól­tam, Már csak azért sem, mert abban az időben kevesebb pénzből is jól megélt j az ember, ha mégoly bohém élet is a J n ói i r*»i ni í a-y/rí ti Baráth Lajos: Egy tollforgató stációi

Next

/
Oldalképek
Tartalom