Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-03 / 286. szám
A hét embere Tokai Sámuelné az olvasó Dobos Klára Tudtam, kit keresek, de nem tudtam, kit találok. Nevet, címet nem ismertem, de könnyen útbaigazítottak Ti- szakesziben. Pedig csak annyit mondtam, egy asz- szonyt keresek, aki 45 éve előfizetője az Észak-Ma- gyarországnak, és hosszú éveken át kézbesítő is volt... „Ja, a találkozóról ismer?” - kérdez vissza, mikor a kapuban összetalálkozva mesélem, mit szeretnék. „Mikor olvastam az újságban, hogy kint lesznek az újságírók, mondtam, megyek, mert nekem ez kedvesebb lap, mint bármi. Ha kimaradása van, buzgók. Minden nap meg kell érkeznie. A levelemet hozhatják másnap, de az újságomat nem!” Az udvaron csak egy kiskutya kísér minket, meg néhány tyúk kapirgál. Tisztaság, rend mindenütt. A szobában az asztalon az aznapi újság. Nem a kedvemért, hiszen nem jelentettem be érkezésem. Szememmel keresem a többi újságot, érdekel, vajon hol gyűjtik, de a kérdést nem tudom feltenni, mert más témába kezdünk. Jelesen a személyi igazolványát keresi elő Margit néni, s mutatja, hogy ’49-től ’67-ig dolgozott a postán. „Számolja csak ki, mennyi is az!” - mondja nem kis büszkeséggel és a nagy szám iránti várakozással a hangjában. Mondom, az nehéz lesz. Valami ilyesmire vár, nevet, s válaszol: „Tizennyolc év. Abban az időben, a háború után a földdel is kínlódtunk, de nem boldogultunk. Jött a lehetőség, hogy dolgozhatunk kézbesítőként. Vál- _ laltuk az urammal együtt. Az uram a főldkiosztó bizottságnál volt két hónapig, míg azt rendezték, addig saját magam jártam be Mezőcsátra kerékpárral minden nap az újságért és a csomagért. Ha nem 75 éves volnék, hanem 60, akkor most sem hordhatná más. Az uram hordta a falu egyik felén, én a másikon, neki volt 11 kilométer, nekem 9. Volt, hogy fölkeltünk a hajnalnak a hajnalán, kimentünk aratni az öreggel, aztán reggel igyekeztünk hazajönni legalább hétre, hogy fél nyolcra bent legyünk Mezőcsáton a postán,, utána kézbesíthessünk.” Éppen arra próbál visszaemlékezni Margit néni, vajon hány Észak járhatott a faluba, mikor belép a férje. De ő sem emlékszik a számra. Mondja, abban az időben nagyon felkapott volt a Szabad Föld, de népszerű volt az Észak. ,.Annyira jó újság, hogy minden betűje érdekli a népet. Mindig találtunk benne jó cikket. Megismertük belőle a borsodi körzetet, volt, aki csodálkozott, hogy ezt is tudjuk, emezt is tudjuk. Az uram mindig párttag volt, én is sok mindenben benne voltam, sok vezetőt ismerünk még a mai napig is, érdekesek a történetek. A tegnapi Északba is benne van Németh Miklós, Koós János, Béres Ferenc, ezek mind érdekelnek bennünket.” Eleget foglalkozik Tiszake- szivel az újság? - kérdezem, mire egyértelmű nem a válasz. „Sok dologról kellene írni. Például a mezőgazdasági átalakulásról, mert az is rettentő nagy vitás. Persze sokan azt mondják, az újság hazudik. Szerintem valódit ír, csak néha nem tudjuk, mi igaz. Most, hogy benne volt két cikk is a faluról, a té- esz elnökkel, meg a fóldosztó bizottsággal, már magam szerint egyeztettem egyiket a másikkal, hát ha egyik felét olvasom, az egyiknek van igaza, ha a másik felét, a. másiknak. Én téesz- tag nem .voltam, nem tudom a téesz belső menetit. Éppen vitattuk az este is az öreggel. Volt nekünk is földünk, a tsz használta, nem kaptunk érte semmit, most kaptam meg a kárpótlási jegyet két hete.” Aztán játszunk. Kérem Margit nénit, lapozzuk át együtt az újságot, s mondja el, mi tetszett, és mi nem. Könnyű neki, délelőtt tíz órakor már elolvasta a lapot... „Ez az első cikk, a kommentár nagyon jó szokott leírni, ezt bírom, a’ biztos. Mindig ezzel kezdem... Sok hírről már tudok, hiszen előző este már végighallgattam a Híradóban. Igen, nagyjából benne vagyok a politikában. Már tegnap annyira ki voltam bosszúskod- va, kinyitottam a tv-t, Torgyán úr beszélt, gondoltam írok neki, változtasson már a programján... Az urammal mindig megvitassuk, mi történik, éjfélig al- szunk. egy órakor felébredünk. utána beszélgetünk. Sokszor négy óra is van, mire befejezzük. Vagy az egyikünk hallgat el, vagy a másikunk!.. Nagyon helyes, hogy nincs expo. Mert falura lehet, hogy kévés jutott volna belőle... Külpolitika is érdekel, a féljem amerikás, ott született, fiam három évig volt Líbiában... Sokszor van olyan, hogy azt mondom, hát ezt azért kár nyilvánosságra hozni. Van elegünk. Ilyen ez az AIDS... Az árakat, azokat is nézzük... A kultúrát is olvassuk, ha olyan jó parasztos. Vannak ezek a régi jó műsorok, meg ismerjük a régi jó színészeket. Horváth Pista, az énekes meg Kesziből került ki, egyengettük az útját annak idején... A sportot is. Mi olyan meccsrejárók voltunk. Kaptam é^i olyan megjegyzést játékostól, hallgass már te vén koporsóba való, mondta az ellenfelünk... Ez a sok hirdetés aztán bebolondít, van olyan hogy egy oldalt elrabol más témáktól.” Már kevesebb lap jár a faluba, ezt Margit néni a rossz kézbesítésnek tulajdonítja. Gyerekeinek sem jár, a fia ugyan előfizette régebben, de annyira felment az ára. ,A mi időnkben 11 forint volt havonta. És nem jó az sem, ahogy szedik az újság árát. Én két hónapot fizetek egyszerre, ezen meg csak egy van feltüntetve, és ha esetleg kellene, nem tudnám bizonyítani. A pénz az huncut dolog.” Búcsúzáskor még szólok, hogy a szombati lapot ne felejtse el átnézni. „Tyuj - kap a fejéhez -, altkor nekem annyi. Mert az egyik asszonytól azt kaptam, hogy minden gyűlésen szólok, olyan nagy szám van. Az igaz, hogy a nyelvem nincs leragadva, de én most is azt mondom, ha komolyat nem tud mondani valaki. hülvesetmt ne mondjon ” Egy szerkesztő emlékére Görömbölyi László Az egyetemista srác döbbenten állt a szerkesztőségi szoba közepén, nem akart hinni a fülének. Pontosan tudta, hogy néhány kinyomtatott írás még nem avatta őt gyakorlott újságíróvá, de itt most nem is erről van szó. Érezte, sikerült jól elkapnia a témát, kimondta, amit akart, semmi kertelés, bele a közepébe... 5 akkor itt van ez a szerkesztő, csak fanyalog, beleköt minden szóba, kérdései vannak, hogy ezt miért éppen így és miért nem másként, meg egyáltalán, ez az egész úgy rossz, ahogy van. „Persze, közölhető, ha akarod, lehozzuk így is, de a helyedben én nem hagynám itt" - hangzott el végül a porig sújtó ítélet, ami után a fiú két dologgal pontosan tisztában volt: ide többet be nem teszi a lábát, és ez az egész, újságírásnak nevezett valami egy nagy marhaság. Aztán késő éjszaka mégiscsak elővette az összefirkált kéziratot, nekiült újra az írásnak. Másnap bevitte a szöveget, s vária a hatást. A szerkesztő elolvasta, majd a következő számhoz előkészített anyagok tetejére tette a kéziratot, s csak ennyit mondott: „Na ugye." A srác pedig gyártotta tovább a cikkeket, s vitte mindig a szerkesztőnek. Még akkor is visszajárt hozzá, amikor néhány év múlva már (újságíró-igazolvánnyal a zsebében) a megyei lap munkatársaként járta a falvakat és városokat, írta a tudósításokat, riportokat. Visszajárt hozzá, mert ez a szerkesztő a kevesek közül való volt. Akinek minden javításából, minden kérdéséből és megjegyzéséből tanulni lehetett valamit a szakmáról. A szerkesztőt korán elvitte a halál, én meg ott maradtam útbaigazító társ nélkül botladozva e rögös pályán. Társ nélkül, de nem segítség nélkül. Mert ahogy teltek az évek, úgy lett számomra mind nyilvánvalóbb: mennyire fontos az újságírásban mindaz, amit akkor, néhány év hosszú beszélgetései során hallottam. Hogy mennyire fontos a szavak tisztelete, a szavak pontos jelentése. Mennyire fontos, hogy tiszteljük a nyelvet, mert ezzel az olvasót tiszteljük meg. Mennyire fontos, hogy tiszteljük az embert, akiről írunk, s mennyire fontos, hogy tudatosan vállaljunk felelősséget minden szóéit, amit a mi toliunk nyomán nyomtat ki sok tízezer példányban a nyomdagép. Mennyire fontos, hogy megkérdezzük a másik felet is, mennyire fontos, hogy személyes szimpátiánkat legyőzze az igazságkeresés szándéka. Egypáitrendszerű sajtóstruktúránk részeseiként nem beszél(het)tünkmiakkoriban pluralizmusról, többpárti demokráciáról. De szó esett köztünk arról, hogy a mégoly „jó" társadalomban is, mint a szocializmus, az érdekek motiválják a nyilatkozót, s épp ezért a kétkedés elemi tulajdonsága az újságírónak. De nemcsak a mások által igazságként kimondott részigazságokban, hanem éppen így a saját következtetéseink igazságában való kétkedés is. Tőle hallottam először, hogy az újságírónak nem az a dolga, hogy mások helyett gondolkodjon, hanem az, hogy írásával, véleményével gondolatokat ébresszen; gondolkodásra, akár vitára, ellenkező vélemény megfogalmazására késztessen. Tőle hallottam, hogy a tudósítás arra való, hogy az újságíró beszámoljon az eseményekről, s nem arra, hogy minősítse az ott történteket. Hisz az már egy másik műfaj, s az olvasónak tudnia kell, hogy mikor kap hiteles információt, s mikor szubjektív, általa mindig vitatható véleményt. Tőle hallottam előszóra csúsztatás fogai máról, sakkor még nem tudtam, amit ma már pontosan tudok: mily veszélyes, a szakmához méltatlan fegyvere lehet ez az újságírásnak. S együtt jutottunk arra a következtetésre, hogy éppen az igazság viszonylagossága okán nem a megfoghatatlan igazság kimondása a mi dolgunk, csupán a sokszínű tájékoztatás, a háttér és az összefüggések megmutatása az újság feladata-segítve ezzel az olvasót az eligazodásban, saját véleményének megalkotásában. S ha az olvasó elhiszi nekünk, amit mondunk - mert nem összevissza beszéd, nem szolgalelkűség bújik ki szavaink mögül - az a legtöbb, amire képesek lehetünk: az maga a hiteles újságírás. Hogy az elmúlt ötven esztendőben nem mindig az én szépemlékű szerkesztőm elvei szerint készült az újság? Azon leszünk, hogy a következő ötven évben megfeleljünk az elvárásainak.
