Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-12 / 241. szám

14 ÉSZAK-Magyarország Regélő 1994. Ők huszonketten, avagy Buczkó és csapata Hajdú Imre Ez a csapat - mielőtt bárki, mond­juk Gíydar híres ifjúsági regénye a Timur és csapata nyomán esetleg másra gondolna - egy labdarúgó­együttes. Méghozzá egyetlenegy mérkőzésre összetoborzott labda­rúgócsapat. Bár közülük sokan, so­káig együtt játszottak, így mind a 22-en soha nem alkottak közös csa­patot. Eltérő koruk miatt sem, de főleg azért nem, mert htg danán más-más egyesületben rúgva a lab­dát, úgymond egymásnak voltak neves ellenfelei. A zöld, a piros, a kék vagy a sárga mezt már régen levetették valamennyien, a haj de­res vagy ritkult, a gyorsaság meg­kopott, a termet gömbölyödik, az izmok berozsdálódtak. Ám az első hívó szóra örömmel mondtak igent valamennyien. Vállalták, hogy az annyi, de annyi sportsikerük­ről tudósító 50 éves Eszak-Magyar- ország sportgáláján újra magukra öltik a labdarúgómezt, s újra kifut a pályára, a zöld gyepre a so­ha korábban nem létező NAGY CSAPAT. A kapuban a Sajószentpéteren élő Ve­res János állt. A kiváló kapus 1950- ben kezdte pályafutását a Sajószentpé- teri Tárnában, vagy ahogy később ne­vezték a Bükkaljai Bányászban. Innen vezetett az útja a csúcsok csúcsára, a magyar labdarúgás egyik legnagysze­rűbb csapatába, a Budapesti Vörös Lo­bogóba. Hidegkútival, Lantossal, Sán­dorral, Börzseivel, Szimcsákkal egy csapatban játszani, valljuk be, nem akármi. Amikor azt kérdeztem tőle, pá­lyafutása több száz bajnoki és nemzete közi mérkőzése közül melyik maradt meg benne örök emlékként, két mécs­esét említett. Mindkettőn a Vörös Lo­bogó színeiben szerepelt. Az egyiken Stuttgartban 7:l-re győzték le a Vfb Stuttgartot. Ma ugyanezen csapat el­len melyik magyar együttesnek lenne esélye akárcsak egy szerény döntetlen­re is? A másik mérkőzés kissé kese­rűbb. BEK mérkőzést vívott a magyar csapat a Kopával felálló francia Reims ellen a Megyeri úton. Az esőtől felázott pályán a nagytestű Börzsei és Lantos bizony nehezen fordult, nem így a hi­ganymozgású Kopa! Az ó vezérletével 4:4-es döntetlent értek el a franciák, s ez a magyar csapat kiesését jelentette. A berni vb-döntő után ez volt világszín­vonalú labdarúgásunk második kudarca Veres János 1969-ben, 36 éves korá­ban hagyta abba végleg a labdarúgást. A Sátoraljaújhelyről indult Buna János még Veresnél is tovább tartott ki szerelme, a futball mellett. 1968- ban, 39 évesen akasztotta szögre a fut- ballcipót, ám előtte mintegy 600 bajno­ki mérkőzésen szolgálta egyesületét, az MVSC-t. Balhalfként (balfedezet) kezdte, de aztán jobbhátvéd lett belőle, majd amikor 1958-ban, az MVSC beju­tott az NB I-be, az új edző Balogh n. Sándor ót állította a védelem tengelyé­be. Buna János a megbízhatóság min­taképe volt. Sallangmentes játékával hétről hétre ott szerepelt neve a legjob­bak között. Ott volt 1959 tavaszán a Népstadionban azon a Bp. Honvéd -MVSC mérkőzésen is, ahol Tichy, Ma­chos, Buda] II., Gilicz rohamozta a Vas­út kapuját, ám a védelem Bunával az élen minden támadást visszavert, s megszületett az akkori forduló bomba­meglepetése. Bp. Honvéd-MVSC 0:1. Buna jobb oldalán azon a mérkőzé­sen, s az NB I-ben mindig Homovics András állt. Az 1958-ban NB I-be ju­tott Vasút talán legjobb erősítése volt ó, hisz előző évben a minden idők egyik legjobb Munkásának (MMTE) volt a já­tékosa. Olyanokkal játszott együtt, mint a Fradiba került Kiss HL, vagy a DVTK későbbi gólerős csatára Kiss II. Mondom, a Vasút legjobb erősítése volt Homovics, 8 ez nem az ó kritikája, hogy az MVSC éppen azért esett ki az NB I- ből, mert akkor nem tudott kellőkép­pen erősíteni. Mert Homovics mellett már ott edzett a Kubikban Szedunka Gusztáv, akit később a Garincha-öló Szepesiként ismert meg a világ az 1966-os angliai vb-n, s úgy volt, hogy a Vasút játékosa lesz Ózdról Szkladán (később őt a Bp. Honvédhoz vitte Bo- zsik), a pécsi Göncz és a szolnoki csatár Tóth. Sajnos ezek az igazolások sorra kútba estek. A jó alakú, a felfutásaival az ellenfél kapujánál gyakran veszélyt teremtő Homovics Bandi viszont még éveken át erőssége volt a miskolci zöld­fehéreknek. Ugye ismerik azt a gyermekjátékot, hogy mondj egy színt, egy gyümölcsöt, egy költőt, s a megkérdezettek kilenc­ven százaléka azt mondja: piros, alma, Petőfi. Nos, ez jutott eszembe, ugyan melyik játékos nevét mondanák leg­többször az után a négy betű után, hogy MVSC? Én arra tippelek, hogy Zoller Csicsáét. Pardon, Zoller Jáno­sét, ez ugyanis a becsületes neve, de em­lékszem, még a legpöttömnyi gyerek is Csicsa bácsinak szólította Milyen érde­kes, nem is tősgyökeres miskolci. A BE- AC-ban kezdte ifistaként, majd az MTK- hoz került, később pedig Békéscsabán még Palotai Károllyal játszott egy csa­patban. Miskolcra, a Vasúthoz 1955-be került, s labdarúgóként 1965-ig szolgál­ta az egyesületet. Ám Zoller Csicsának, ennek az örök­ifjú mokány, jókedélyű „vasutasnak”, ki focistaként két tüdővel száguldott a pályán, s szerelni úgy szerelt, ahogy a nagykönyvben írva vagyon, mindene - volt, van, lesz - ez az egyesület. Ha nem lenne ősz, azt mondanám, vei felálló Szombathelyi Haladást. Eb­ből a három gólból Nyíri Zoltán kettőt szerzett. A magyar utánpótlás-váloga­tottban magának helyet szorító Nyíri később a DVTK NB I-es csapatában folytatta, majd levezetésként a Borsodi Bányászban fejezte be pályafutását. Máig nem értem, miért nem lett be­lőle magyar válogatott?! A DVTK és az MVSC kiválósága Kovács László következik. Őt a régi szurkolók a Zoller-Kovács fedezetpár­ból, és Kovács Öcsiként ismerik. Sátor­aljaújhelyen kezdte pályafutását, ott ahol Buna, s 19 éves korában került Miskolcra, ugyancsak az MVSC-hez. Három év múlva mint katona a Debre­ceni Honvédhoz került, majd leszerelés után az NB I-es DVTK-hoz. Büszkén meséli, hogy még játszott a Puskással, Kocsissal felálló Budapesti Honvéd el­MVSC-ben játszott, s meglehetősen fia­talon 26 évesen hagyta abba a labdarú­gást. Azt mondom kár, mert gyors, technikás szélső volt, s beadásaival sokszor hozta gólhelyzetbe a belsőket. Milyen furcsa, ő is arra a mérkőzésre emlékszik vissza legszívesebben, ami­kor - mint Munkás játékos - 1958 ta­vaszán a DVSC-t legyőzve, az MVSC-t segítették az NB I-be jutáshoz. Fekete Ferit - mint martintelepi srácot - gyerekkorom óta ismerem. De büszke voltam rá (is), amikor - azt hi­szem ’58-ban - megnyerték Miskolc vá­ros általános iskoláinak labdarúgó­bajnokságát, s a döntőben - épp a Ku­bikban - 3:l-re legyőzték a Kim József utcai általános iskolát. Feri később a Vasúiban is sztár lett, Hernádival élet- veszélyes balszámyat alkottak. Később a Kaposvári Táncsics SE-ben folytató Az álló sorban (balról jobbra): Czerva, Nyíri, Kovács Öcsi, Fekete Pityu, Fekete Feri, Gápel, Osváth, Filetóth, Homovics, Buna, Dobó, Regőczi. Guggolnak: Marosi, Veres, Buczkó, Radványi, Ráczi, Zoller Csicsa, Farkas, Vass. Fotó: Laczó József hogy újra 1958 tavaszát írunk. A Mun­kás balhátvédje Farkas Lajos - an­nak ellenére, hogy nyugdíjas - alig vál­tozott. Egypár Mocskát leszámítva mindmáig megőrizte versenysúlyát. Olyan volt ő, mint a Fradiba Dalnoki Jenő. Sziklakemény, ahová odalépett ott a fii sem nőtt tovább. De ez a ke­ménység mindig a sportszerűséggel pá­rosult. Farkas Lajos már 1958-ban azt az atlétikus labdarúgást játszotta, amely napjainkban a Bundesligát jel­lemzi. Nem csoda, hisz 1942-ben Diós­győrben atlétaként kezdte sportpálya- futását, s csak a háború után pártolt át a labdarúgáshoz. A DVTK ifiben kezd­te, a híres Miskolci Honvédban folytat­ta, majd 1953-ban a leszerelés után kö­vetkezett az MMTE, a Munkás. Már 40 éves is elmúlt, amikor még mindigjátszott Czerva Zoltán a következő nagy játékos. Annak idején a futball egyik borsodi bölcsőjében Perecesen kezdte pályafutását. A jó emberfogó, kemény, nagy munkabírású labdarúgó 1952- ben tagja volt az NB II. Keleti csoport­jában bajnokságot nyert Miskolci Hon- védnak. Siklósival, libával, a fradista Tekettel játszott egy csapatban. Két emlékezetes mérkőzést is említ ebből az időből. Diósgyőrben 3:l-re verték a DVTK-t, s ő a Diósgyőr legnagyobb sztáiját Dobót fogta, a Kubikban pedig 0:0-ás félidő után 6:0-ra verték meg a Vasutat. Később Czerva a DVTK-hoz került, és sokáig hasznos tagja volt az akkor jó hírű együttesnek. Fiatal koromban, szorgalmas meccs­látogatóként sok kiváló tehetség indu­lásának voltam tanúja. Én valamennyi között a legnagyobb tehetségnek mind­máig Nyíri Zoltánt tartom. Az egyko­ri MTH válogatottat Szidor László, az MVSC hajdani elnöke vitte a Vasúthoz, 1956-ban. Egy 9:0-ás mérkőzésen mu­tatkozott be először az NB II-ben. Ez a Pereces elleni meccs azért is emlékeze­tes, mert gólt rúgott, ám kulcscsonttö­rést is szenvedett. Később hosszú éve­ken át meghatározó egyénisége volt a Vasútnak. Képes volt egyedül mérkő­zéseket megnyerni. Emlékszem 1959 őszére. Az NB I- ből kiesett Vasút a Kecskeméti Dózsá­val játszott a Kubikban. Az ellenfél ve­zetett l:0-ra, a hazaiak szó szerint ver­gődtek. Nehezen sikerült egyenlíteni, s akkor Nyíri Zoli elindult egy labdával még a saját térfeléről. A kecskemétiek úgy dőltek, mint a bábuk. Ezzel a góllal fordított az MVSC. Ó 1958. augusztus 31-re emlékszik legszívesebben. Több mint 20 ezer néző látta, hogy első NB I-es mérkőzésén az MVSC 3:0-ra legázolta, a Novák Dezső­ién. A balösszekötőt, illetve balfedeze­tet játszó Kovács Öcsi az egyik legkép­zettebb miskolci labdarúgó volt. Ke­mény, rendkívül technikás, s mellesleg kiváló lövő. 1959. április 5-én a Kubik- ba látogatott Grosics-Mátrai, Sípos, Sárosi-Bundzsák, Kotász - Sándor, Göröcs, Tichy, Pál (Csepel) Fenyvesi dr. összeállítású magyar válogatott. Azon a meccsen mindjárt a kezdés után mintegy 20 méterről Kovács akkora bombagólt ragasztott Grosics hálójába, hogy a jelenlévő 10 ezer néző pirosra tapsolta tenyerét. Buczkó Pista már egy fiatalabb ge­neráció képviselője. Vele szemben némi lelkiismeret-furdalásom van, ugyanis mostani jubileumi mérkőzésünk tudó­sításából kimaradt a neve a mi, ponto­sabban az én figyelmetlenségem miatt. Innen hát, ezért hát - kárpótlásul - a Buczkó és csapata cím. Nos, Pista 1961-1974 között rúgta a labdát, egy évet kivéve (akkor mint ka­tona a Miskolci Honvédban játszott) végig az MVSC-ben. Legtöbbször bal­szélső volt, de játszott a csatársor jobb oldalán is, sőt szélvész-gyorsaságát jobbhátvédként is kamatoztatta. Gól­erős csatár volt, nem véletlen hát, hogy olyan mérkőzéseket említ emlékezetes produkcióként, amelyeken sorsdöntő gólokat szerzett. Az egyik ilyen az NB I/B-ben az Egyetértés ellen vívott meccs volt a Kubikban, ahol az első másodpercekben lőtt góljával nyert a Vasút l:0-ra. A másik gólt a DVTK vá­logatott kapusának Tamásnak lőtte, s ezzel (1:1 lett az eredmény) pontot mentett a Vasútnak. E gólról eszembe jut egy másik, ugyancsak a Diósgyőrnek rúgott gól. 1965. október 3-án történt az eset. A Tamással, Szucsányival, Vassal, Sa- mekkal, Sikorával felálló DVTK ellen a Vertiggel, Fekete Ferivel, Hernádival játszó Vasút megszerezte a vezetést. Ezt a gólt Filetóth László rúgta. Ez a gól a 85. percig éltette a reményt, ugyanis ha akkor ott a Vasút nyer, újra bejut az NB I-be, ám a 85. percben Ko­vács István kiegyenlített. Ázon a mér­kőzésen 20 ezer néző volt jelen. Mind­ezt Filetóth László kapcsán idézem fel. A Vasút, a DEAC, a Kazincbarcikai Ve­gyész csatára az egyik legintelligen­sebb futballista volt, akit ismertem e régióban. Gápel Endre hasonlóan Filetóth- hoz Debrecenben szerzett egyetemi diplomát, mint magyar-történelem szakos tanár. Ó17 évesen kezdte a lab­darúgást a Munkásban, majd amikor az egyetemre került a DEAC-ban foly­tatta. Az egyetem után újra itthon az ták mint katonák, Ferit onnan a nagy Honvéd igazolta le. Egyik nagy élmé­nye - mint mondja - a Honvédban az a meccs volt, amit a belga Anderlechttel vívtak, s szemtől szemben játszott a vi­lághírű belga csatárral Van Himsttel. A Fekete név természetesen már ko­rábbról ismert a miskolci focivilágban. Feri nagybátyjai, Fekete I. László és Fekete II. István ugyancsak remek, klasszis futballisták voltak. Fekete Laci bá’, aki a jubileumi mérkőzésen az edző szerepét töltötte be, 1937-1957 között több mint 500 bajnoki találkozón szerepelt az MVSC csapatában, s körülbelül 500 gólt rú­gott. Legemlékezetesebb mérkőzése­ként egy 1948-as Diósgyőr elleni talál­kozót említ, ahol a DVTK vezetett 1:0- ra, de utána hengerelt a Vasút és 8:l-re nyert. A 8 gólból ő maga négyet szer­zett, nem akármilyen játékkal. Öccse, Fekete Pityu - így ismerte mindenki - a futball nagy vagánya volt. Remek technika, kiszámíthatat­lan ötletesség jellemezte játékát, szó szerint egyéniség volt a pályán. Mérkő­zéseket volt képes egyedül eldönteni. Tíz évet játszott a Vasúiban, 3-3 évet a Miskolci Honvédban és a DVTK-ban. Sok emlékezetes meccse közül azt említi, amikor a Rapidot 9:2-re legyőző Vasast fogadták Diósgyőrben, s 3:l-re megverték a Radullyal, Csordással, Szilágyival, Bundzsákkal, Illovszkyval felálló sztárcsapatot. Radványi Ándrás is az 50-es évek MVSC-jének (akkor Miskolci Lokomo- tívnak nevezték a klubot) volt az erős­sége. A technikás jobbszélsőt csak a ka- tónaévek szólították el a Kubikból, ak­kor a Debreceni Honvéd meghatározó egyéniségének számított. Ó is tagja volt a legjobb Vasútnak, az 1957-58- ban bajnokságot nyert együttesnek. Regőczi Pista bátyám ezúttal már csak a kezdőrúgást vállalta. A lá­bai - mint mondotta - már nem a régi­ek. Pedig hajdanán hogy rettegtek a kapusok a Regőczi bombáktól! Mint jobbösszekötő rendkívül gólerős volt, a szabadrúgásai élményszámba mentek. 1940—42 között a Diósgyőrben játszott. Előtte és utána pedig ő is vasutas volt. Emlékezetes összecsapásként arra a Fradi-Diósgyőr mérkőzésre emlékszik vissza legszívesebben, amelyet 1941 augusztusában az Üllői úton vívtak. A Csikós, Sárosi Béla, Polgár nevével fémjelzi Fradi ellen 2:2-es döntetlent sikerült elérniük, s a diósgyőriek egyik gólját Regőczi szerezte. Marosi Jóska egy későbbi időszak meghatározó játékosa. A Vasút szőke, higanymozgású csatára, állandó hely­Október 12., Szerda változtatással vétette észre magát. Ma úgy mondják, mindig meg lehetett ót a labdával találni. Gyakran került gól­helyzetbe, s ezek nagy részét biztosan értékesítette is. Emlékszem, különösen idegenben nyújtott mindig kiemelkedő játékot. Úgy tűnt nála az ellenfél pá­lyája számít hazai környezetnek. Eb­ben nyilván az is szerepet játszott, hogy nagyon érzékeny egyéniség volt, s nemigen tűrte egyik-másik hazai szur­koló beszólásait. ' Osváth Endre egyaránt játszott az MVSC-ben és a DVTK-ban. Csatár volt, jobb- és balszélső. Méghozzá rend­kívül technikás, gyors szélső, jó cselező­készséggel. S egy szélsőnél az sem utol­só szempont, hogy használható beadá­sai vannak. Nos Osváth Bandi legtöbb elfutását jó beadás követte. Említi, hogy 1965-ben az NB I-ből kiesett Sze­gedet 2:l-re győzte le a Vasút, s arra az egyik gólra, amelyet ő lőtt a mai napig szívesen emlékszik. Arra meg hajszál­pontosan, hogy akkor egy győztes meccsért 100 forint prémium járt a já­tékosoknak. Vass László négy évet a MEAFC- ban húzott le, s onnan került a DVTK- hoz, hol mintegy 220 bajnoki mérkőzé­sen szerepelt, s 40 NB I-es gólt szerzett. Volt magyar ifiválogatott, még Mészö- lyékkel, s az utánpótlás-válogatottban is helyet kapott a szélvészgyors, apró­termetű szélső. Arra a kérdésemre, hogy melyik találkozóra emlékszik visz- sza legszívesebben, egy az 1968/69-es bajnokságban Győrrel vívott mérkő­zést említi. Mint mondja, sokkal jobb játékosállománya volt az ETO-nak, mégis az utolsó percben szerzett Vass góllal a Diósgyőr nyerte meg a találkozót Ráczi Attilára sokan emlékeznek Diósgyőrött. De nemcsak ott, hanem Debrecenben és Kazincbarcikán is, hisz nemcsak a DVTK-nak, hanem a DVSC-nek és a Kazincbarcikai Ve­gyésznek is gólerős csatára volt. Tizen­háromszor volt magyar ifi válogatott, háromszor pedig az utánpótláskorúak közé is beválogatták. Emlékezetes meccsei közül kettőt is embt. Első NB I-es mérkőzésén Győr­ben Palotai Károly fogta, az első NB I- es gófiát pedig a Honvédnak rúgta, melynek kapuját a válogatott Faragó védte, s a csapatban ott volt Bozsik Cucu is. Mihalovszki József, aki kölcsöpjá- tékosként most az újságírók kapuját védte 1957-ben Perecesen kezdte pá­lyafutását. A nyúlánk, rendkívül ruga­nyos, a szép mozdulatokra mindig so­kat adó kapus 1959-ben került az MVSC-hez, s csak 1970-ben vetette le végleg a fekete kapusmezt. Hajó napot fogott ki, akkor szinte lehetetlen volt neki gólt lőni. Emlékszem, egyszer itt járt a szovjet B-válogatott s az NB Il-es válogatottal játszott. A szovjetek l:0-ra nyertek, de lehetett volna 10:0 is, ha Mihalovszki József nem véd olyan ra­gyogóan. Hasonlót produkált az NB I/B-ben egy alkalommal a Diósgyőr el­len is egy 0:0-ás mérkőzésen. Szigeti Oszkár szinte a félpályáról futott neki egy 11-esnek, de Jóska azt is kivédte. Később megbocsátottak neki a diósgyő­riek, mert Ózdon - annak ellenére, hogy súlyosan megsérült - valami ha­sonlót produkált, s az a Vasútnak szer­zett egy pont végül is a Diósgyőr NB I- be jutását jelentette. Felsorolásom végére hagytam némi szándékossággal Dobó Zoltánt. A bor­sodi labdarúgás talán legnagyobb, min­denesetre leglátványosabb egyénisége volt. Szó szerint játszotta a futballt. Él­vezte a játékot. Labdának szeme volt, mint ahogy ő is nagyszerűen látott a pályán. Szenvedni soha nem szeretett, viszont ésszel, technikával, furfanggal mindig a spiccen tudott maradni. 15 éves korában már NB I-es játékos volt a Bp. Vasasban. Rúzsával, Pósával, Szilágyival, Illovszkyval játszott egy csapatban. Később futballozott a Tata­bányában, a MATEOSZ-ban, a DVTK- ban és az MVSC-ben. Itt hagyta abba a játékot 1959-ben. Volt olyan bajnokság, hogy egymaga 59 gólt rúgott. Többször volt magyar B-válogatott, az osztrákok ellen például amikor 5:l-re nyertünk mind az 5 gólt ő szerezte. Dobó az a játékos volt, akiről mindig beszéltek. Mert volt mit. Most, az öreg­fiúk meccsét is az első perctől az utolsóig végigjátszotta Egyetlen percre nem kért cserét. Szervezett, irányított, s lőtt Miha­lovszki Jóskának egy olyan csodálatos gólt, amire korábban is csak ő volt képes. Ez volt hát az a nagy csapat. Örül­tem nekik. Örültem, hogy eljöttek, örültem, hogy vállalták a játékot. S úgy vettem észre, ők is örülték a meghívás­nak, az újbóli találkozásnak. A szurkolók meg annak, hogy egy mérkőzés erejéig a Kubikban visszatért a régi idők focija Köszönjük, fiúk! Szép volt, fiúk! li* é

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom