Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-01 / 232. szám
ÉM-rlgyOTfl ________________ Kié tehát a Holnap? Nyilván a Felsőniagyarország Irodalmi Alapítványé. Kik a Felsőniagyarország Irodalmi Alapítvány? És kinek fontos a Holnap? III. oldal Látókör En nem akartam író lenni. Talán a bensőmben ösztönösen tiltakoztam ellene. Ki akartam kerülni ezt a kegyetlenül nehéz feladatot. VII. oldal ÉM-legendárwm Az emberi elme roppant találékony, akár életről, akár halálról van szó. Témánk az utóbbi, mélyen merítve a múlt borzalmainak ktítjából II. oldal Kilátás Fotó: Laczó József A hét embere Hudák György kádár Dobos Klára Ha a pince nem a bor börtöne, hanem a lakása, akkor a hordó a hálószobája. Vagy a dolgozó- szobája. Vagyis együtt minden lakrész - ezért a legkényelmesebbnek kell lennie. Hiszen az „eredmény” van benne. A szőlőtő, a napsugár, az eső, a talaj, az ember közös munkájának eredménye. De az ember sincs „egyedül”, hanem az oltványkészítőtől a szüretelőn át a kádárig mindenki részese - a bornak. Igen, a kádár is. És nem csak azért, mert — általában — neki is van saját szőlője. Hanem mert a bor minőségét igenis meghatározza, milyen hordóban „lakott”. Hudák György Tokajban készíti a hordókat. S mert ez híres borvidék, amire büszke lehet az ott lakó, s mert aki szőlővel, borral foglalkozik, az általában szeret a munkájáról beszélni, a kádár első mondatai csalódtatták az újságírót. „Nincs itt miről beszélni, írni. Ami itt van, az szörnyű. Hegyalján már nem lehet szőlőt termelni, a franciáknak 2090-ig bérbe adtuk a legjobb területeket. Ami maradt, az megközelíthetetlen, rossz szőlő.” És a tónus később sem nagyon változik. Persze olykor kellemesebb vizek felé evezünk. Ez leginkább a régmúlt. Sok mindent megélt már a hetvenéves Hudák György. Hogy kezdődött? „A famíliában azelőtt semmiféle kádármesterséget nem űztek, az én apám szőlőmunkás volt. Szerettem a szőlőben dolgozni, így jutottam a ká- dársag gondolatához is. 16 éves koromban mentem el tanulónak. ’42-ben szabadultam fel. Rá egy évre mint leventét vittek el Szovjetunióba, fogságba, négy évig voltam ott, de ott is a kádár szakmában dolgoztam legtöbbet. Milyen az orosz hordó? Orosz hordó nincsen, konzerv- hordót csináltunk fenyőfából uborkának meg savanyúnak. Hazajöttem ’49-ben, ’53-ban kiváltottam az ipart, azóta egyfolytában csinálom. Pedig voltaic nagy szorítások az adóval, mindenkit tömörítettek be a ktsz-be, nagy ideg kellett ahhoz, hogy maradjak továbbra is kisiparos. Aztán egy ideig jobb volt, de most megint visszajött a bizonytalanság...” Hogy milyen volt régen kádárnak lenni a Hegy alján? Talán ez az a kérdés, amelyikre a legszívesebben válaszol a gazda. „Mikor iparos lettem, a kádárok annyi hordót csináltak, amennyi must termett. Mind elvitték a termést a lengyel kereskedők. Minden évben szüret előtt már jöttek, a helyszínen megvették a szőlőt. Télen-nyá- ron volt munkája a kádároknak. Itt Tokajban 10-12 kádármester volt, 5-6 segéddel dolgoztattak.” Később aztán más szelek kezdtek fújni, s már nem a minőség, hanem a mennyiség vált elsődleges szemponttá. „Bejöttek ezek a kordon művelésű szőlők, a minőség elment. Ösz- szekeverték a 16 meg 30 fokos mustot, a nyugati piac megszűnt, csalc a keleti maradt meg, ennek köszönhető hogy Tokaj-Hegyalja teljesen le van bénulva.” És egykoron a kádár szakmát is másképp lehetett tanulni. Ez is nagy szívfájdalma a mesternek. Mondja, az ó korosztálya kihalóban, a fiatalok között pedig nagyon kevesen vannak, akik úgy tudják kezelni a hordót, ahogy kell. Mert sok fortélya van ám ennek. „Nem könnyű szakma ez. Talán azért is kevesebben jönnek fiatalok, mert látják, hogy kétkilós kalapácsokkal kell egész nap dolgozni... Amióta a szakmunkásképző átvette a tanulónevelést, egyik héten a mesternél, a másik héten az iskolában vannak. A gyakorlati idő annyira kevés, hogy a mester nem is tudja megtanítani őket az igazi kádárszakmára... Én két évig voltam tanuló, az ipartestületben csinálták a szerződést, úgy volt beleírva, hogy munkaidő harangszótól harangszóig, vagyis reggel öt órától este hétig. Két év alatt úgy elsajátítottam a szakmát, hogy teljesen önálló lehettem.” Ki tudja, ki nem, elmondom, hogy Hegy alján tölgyfából készülnek a boroshordók. Általában a bornak jó az akácfa is, csak az nagyon kemény, nehéz vele dolgozni, meg mert hátrányosabb, egy-két. évig kellemetlen utóízt ad a bornak. Amit egy jó borász - vagy egy jó kádár - azonnal észrevesz. így Hudák György is. „Szeretem a tokaji bor zamatát. De ami volt a múltban, azt összehasonlítani sem lehet a maival. Az aroma, ami az igazi tokaji bor hímevét is adta, elveszett. Vagyis nincs hol olyan minőséget termelni... ’45 után, ha itt egy hektáron nem termeltek meg 200 mázsa szőlőt, altkor ráfizetés volt a szőlőtermesztés. Azelőtt ha 25 hektó volt egy holdon, az nagy termésnek számított. De az minőségi volt, és úgy megfizették, hogy akinek volt nyolcszáz öl szőlője, abból nemhogy megélt, de úri módon megélt. Máma meg a tokaji hegyen termelt mustért nem kapunk egy liter borsodi víz árát!” Lehet alkotni ebben a szakmában? - próbálom elterelni a kádármester szomorú gondolatait. Lehet, válaszolja. Mert az a jó mester, akinek tetszik a saját munkája, és minden hordó kedves mái-, amikor elkészült. Még szebb, ha itt-ott megfaragja a fát a hordókészítő. Csinál ó is ilyet, de nem általában, mert akkor nem lenne idő másra. Még pihenésre sem, ami neki azt jelenti: „Ha a műhelyben nagyon elfáradtam, kimegyek a szőlőbe és ott tovább dolgozom. Oltványt telepítek, a friss levegőn egy kicsit megnyugszik az ember, és mehet vissza a dongákhoz...” Bal Bujdos Attila /tt tulajdonképpen soha sem a baloldal volt hatalmon. Az egymást követő rendszerek és kormányzatok jobboldalinak tekinthetők; jól körülhatárolható, nem nagy létszámú csoportok érdekében tevékenykedtek. Nem volt kivétel ez alól a Kádár-rendszer, s az azt felváltó Antall-kabinet sem. Az előbbinek is csak ürügy volt a hatalom gyakorlására a baloldaliság hangoztatása, az utóbbi pedig csak azért hangsúlyozta a korábbi rezsimmel szembeni ideológiai különbözőségét, hogy leplezze: a lényeg mit sem változott, megint kevesek érdekében süt a nap és nő a fű. Nem biztos, hogy egészen pontosan idézem a tudós ember szavait, vasárnap dél körül mégiscsak a gyomra szavát figyeli jobban az ember, kevésbé engedi magához a rádióból szüremlő gondolatokat. Ott meg csak mondja szép baritonján egy férfi: az új kormányról még nem tudni, hogy a jobboldali elődökkel mutat-e rokonságot, vagy mi a bánat lesz, nem éppen így persze, de a lényeg, hogy az értelmiségnek nem kellene visszahúzódnia a könyvtárakba, ellenkezőleg, ki kellene jönni onnan, hogy változzon már végre itt valami. A baloldalra szükség van - állítják újbaloldali gondolkodók is, akik szerint az eddig használt baloldal-jobboldal fogalompár ma már túi ásatag: a „létezett" szocializmus csődje nyilvánvaló, s a kapitalizmus is világméretű válsággal küzd. Igaz, az még tartja magát, de hát választéknak tekinthető-e, hogy vagy a kapitalizmusra, vagy a kapitalizmusra voksoljanak a polgárok négy, vagy ötévente. Korszerű baloldal kell tehát, ez lehet ma az alternatíva. Nahát, ismerős gondolatok ezek, mondta is egy mai kormánypárti teoretikus, hogy az egyetlen esélyük a nem is emlékszem már pontosan mire, talán a sikeres kormányzásra, a baloldal létjogosultságának bebizonyítására, vagy a tömegek felemelkedésére, egy nekünk valóbb világra, ilyesmire - ha képesek lesznek megnyerni az értelmiség támogatását. Ami egyfelől akár igaz is lehet, másfelől viszont ugyan miért és mivel tudnák megnyerni őket. Az embereknek el kellene hinniük minimum mondjuk azt, hogy a világ megváltoztatható, átalakítható és a politika komolyan törekszik is erre, nem pedig statisztákat keres egy újabb színjátékhoz, hogy a hatalmon lévők hosszú időre megágyazhassanak maguknak ott, ahol most vannak. Különben minden marad a régiben, az értelmiségieknek eszük ágában sem lesz kijönni a könyvtárakból, vagy ahol manapság szöszölnek. Vagy ha kijönnek, csak azért teszik majd, hogy kivonuljanak a világból. Olyan tételek megdöntésében kellene jeleskedniük az értelmiség támogatását keresőknek, mint például, hogy a politika úri huncutság, aki ilyesmivel foglalkozik, az eleve erkölcstelen, vagy hát amit csinál, nehezen egyeztethető össze a hétköznap használatos morállal. Az erkölcs persze változó valami. Az ember úgy van ezzel, hogy reggel rohan a busz után, belebotlik egy fiúba, alig ismeri meg. Nemrég még ugyanolyan szerencsétlen volt, mint ő, a világban csetlő-botló, magának tenyérnyi helyet kereső figura, most meg: finom kis tüdőszínű nadrág, puha szürke gyapjúzakó, festett selyem nyakkendő, kezében telefon és nem is azzal a görcsös tartással szorítja, ahogy a vásározó emberekből lett gazdagok ujja fonódik az ilyesmire, tök természetes, természetes mozdulattal száll be egy R19-esbe, gyere, elviszlek, mondja. Aztán mesél: cégtulajdonos lett, mehetne persze jobban is, de nincs képe többet kivenni az üzletből, más jobban élne a lehetőségekkel. Na most: az embernek esze ágában sincs irigykedni a máséra, az övé, kenje a hajára. Bár annyit már látott az életből, hogy aki nagy dolgokba vág bele, gyakorta olyasmire is kényszerül, amitől amúgy borsózna a háta, de nem biztos, hogy ez a fiú tisztességtelen lett, lehet, hogy csak jó helyen volt és jó pillanatban, amikor utolérte a jó sorsa. Ráadásul itt minden arra ösztönöz, hogy az ember termeljen és fogyasszon, éljen a kínálkozó lehetőségekkel, semmit se hagyjon ki, tágítsa a tudatát amivel és ameddig csak bírja, nem tehet úgy, mintha ez a pillanat bármikor reprodukálható lenne, lehet, hogy nem tudja megismételni ezt az érzést, előhívni ezt a hangot, ezt a színt, soha már. Hogy aki ilyen terepen mozog, könnyen ütközhet morális korlátokba? Erőtlennek hangzik erre: „miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis" (kopirájt báj J.A.). Hiszen tényleg egyszer élünk. Amivel csak azt akarom mondani: nem is biztos, hogy az a kérdés, jobb, vagy bal, vagy újbal, hanem, hogy lehette itt és most konzekvens az ember, megteheti-e, hogy akármilyen szándékból politikai, vagy civil mozgalmakat, érdekcsoportokat támogasson, szolgáljon. Vajon nem azért nem jutunk ötről a hatra, mert ha válaszolni kell az ilyesmire, az a felelet: ez szükségtelen és rossz önfeladás. És ki merné azt állítani, hogy ez az igazság, vagy, hogy ez csak egy nagy baromság.
