Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-01 / 232. szám

EB ÉM-héftvége Az ÉM legendáriuma Október 1 •# Szombat Historikus kalandozás azok körül, akik nem ágyban, párnák közt haltak meg Brackó István Az emberi elme roppant találékony, akár életről, akár halálról van szó. Té­mánk az utóbbi, szigorúan tudományos alapon, mélyen merítve a múlt borzal­mainak kútjából, s egyetlen olyan eset sem kerül terítékre, amely arra utal, hogy hősünk, áldozatunk, mártírunk ágyban, párnák között halt meg. A ki­végzések krónikája ez az összeállítás. Nem krimi. Tények halmaza. Vágjunk neki egy irodalmi, ha úgy tetszik fiktív példával. Nathanson ke­mény regénye, amelyet megfilmesítet­tek, arról szól, hogy 12, kötél általi ha­lálra ítélt katonát különös kiképzésnek vetnek alá, s 1944-ben a német frontvo­nalak mögött diverzáns cselekedetre kötelezik. Aki túléli, szabad emberré válik. Aid otthagyja a fogát, arról hősi halottként emlékeznek meg. Ez is a végelbánás egyik módja. A kötelet meg­úszta ,A piszkos tizenkettő”, de csak négyen maradtak életben. Szorul a hurok Kezdjük a kötéllel, mert az mindig kéz­nél van. Maradjunk a második világhá­borúnál, s idézzünk Burton C. Andrus könyvéből. Az amerikai ezredes volt a nürnbergi huszonkettő börtönparancs­noka. A külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop kivégzését így írja le. ,A ta­núk összegyűltek a tornateremben a három, feketére festett akasztófát meg­világító lámpasor alatt. Tizenhárom lépcsősor vezetett fel minden egyes emelvényhez, melyek átmérője 2,5x2,5 méteresek voltak, az akasztófák víz­szintes ágain pedig már ott lógtak a kö­telek. A tanúk asztalánál a négy hata­lom tábornokai és tisztjei ültek... Az egyik akasztófa emelvényén már fönn állt az Egyesült Államok katonai ítélet- végrehajtója, John C. Woods tiszthe­lyettes, a Texas állambeli San Antónió- ból. Az őrmester tizenöt év alatt több mint háromszáz katonát akasztott föl. Már az előző év augusztusában közöl­ték vele, hogy ő fogja végrehajtani a nürnbergi halálos ítéleteket, mire azt felelte, hogy különös örömmel hajtja végre ezt a feladatot... Ribbentrop sze­me összeszűkült, amint megpillantotta az akasztófákat. Lassan, saját erejéből indult feléjük a két pappal az oldalán... Ismét fólpillantott az akasztófákra, és megindult fölfelé a tizenhárom lépcső­fokon. Feje fölött az akasztófa kiálló vé­géről fémgyűrű lógott le a rákötözött vastag kötéllel. Woods, a kövérkés, zö­mök hóhér előrelépett, és a tizenhárom csomóval megkötözött hurkot az elítélt nyakába helyezte. Egyik segédje leha­jolt, és a lábát kötözte össze. Ekkor Ge- recke tiszteletes rövid imát mondott. A halálraítéltet megkérdezték, akar-e még valamilyen nyilatkozatot tenni. Ribbentrop bólintott és erőteljes han­gon így szólt: Isten óvja Németorszá­got. Utolsó kívánságom, hogy Németor­szág egységét megőrizzék, a Kelet és a Nyugat pedig megértésre jusson... A fe­kete csuklya ráborult az elítélt arcára... Woods előrenyúlt, meghúzta a csapóaj­tó fogantyúját, és az elítélt belezuhant a halálba. Néhány perc elteltével egy orosz orvos sztetoszkóppal a nyakában, s egy amerikai orvos villanylámpával a kezében belépett az emelvényről lógó fekete függöny mögé. 19 perccel az­után, hogy a test lezuhant, előjöttek és bejelentették: az elítélt meghalt.” Tudni kell, hogy a „szakszerű” akasztás azonnali halált okoz, hiszen a nyaki gerincvelő megszakadása rögtö­ni eszméletvesztéssel jár, s pár percen belül minden életfunkció megszűnik... Bezzeg a kontárok, néha szándékkal, rosszul helyezik el a csomót, s a szeren­csétlen áldozat agonizálva fullad meg a kötélen. A jelző azokra a többnyire bo­szorkányos ügyek miatt fellógatottak- ra vonatkozik, akiknek rokonai, isme­rősei a bitón rángatódzó, fuldokló ár­tatlan lábát húzgálták, hogy ne szen­vedjen, s mielőbb elszálljon belőle az élet. Villon és a többiek Az akasztás legprimitívebb módja, hogy az eh'télt alól kirúgják a sámlit. Használták, egészen a legutóbbi idő­kig, az úgynevezett felrántásos mód­szert is. Angliában az a szokás dívott, hogy az áldozatot egy saroglya nélküli szekérre állították, s a bitófa alá hajtot­tak vele. A hurkot a nyakába vetették, a lovat megcsapkodták, s a szekér ki­szaladt alóla. Hasonló magyar módi, s különösen a vétkes betyárokat büntet­ték így, hogy hátrakötött kézzel ked­venc lovukra ültették, aztán pisztolyt sütöttek, a derék négylábú kiugrott a gazda alól, akinek talpa alatt fütyült a szél... A mindenre képes kapcabetyáro­kat nemcsak a zsandárok, hanem az „igazi” szegénylegények is üldözték. Ha elkapták valamelyiket, akkor azt végelbánásban részesítették. Rátették a „kálvinista keresztet”, azaz agyon­verték a rézfejű pásztorbottal. Ez yolt az olasz vendetta (vérbosszú) magyar változata... Rózsa Sándor börtönben halt meg, kivégzésével nem akartak belőle mártírt csinálni. Am a kisebb ka­liberű, fellógatott zsiványokat szárnyá­ra kapta a hír, megénekelte a legenda. „Dombra állították az akasztófát,/ Kire Kis Víg Miskát felakasztották./ Fújja a szél gyolcs ingét, gatyáját/ Összeveri réz sarkantyús csizmáját.” Könyvtárnyi a siralomházi iromá­nyok gyűjteménye is. A költő Villonnak - aki, mi tagadás csavargott, lopott, s valami gyilkossági ügybe is belekevere­dett - háromszor akadt baja a tör­vénnyel. Először „csak” megkorbácsol­ták, másodjára víztortúrának vetették alá, aztán valami nagy gazság miatt halálra ítélték. A felakasztást váró Vil­lon legendás négy sorából álljon itt ket­tő, Illyés Gyula fordításában: „Rőf kötél súgja majd fejemnek/ Hogy mi a súlya fenekemnek.” Életéről keveset, halálá­ról semmit sem tudunk. Egyszer csak egyszerűen eltűnt. Az önpusztítás története meghalad­ja e dolgozat kereteit, ám figyelemre méltó, hogy a „felvilágosult” angol jog az öngyilkosságot úgy fogta fel, mintha az illető gyilkosságot követett volna el. Ha az akció nem sikerült, a szerencsét­lent emberölés bűntette miatt bíróság elé állították, s felakasztották. A ködös Albionban egyébként még a XVIII. szá­zad végén is (!) kötél járt a bűnösségen rajtakapott gyereknek. A legifjabb ál­dozat, akiről a krónika tud, 9 éves volt... Am az ősök sem voltaic kímélete­sebbek. Az ókori Spártában a nyomo­rék és gyenge gyermekeket a Taigetosz csúcsáról taszították le. Köztudott az is, hogy az egyiptomi rabság idején a zsidó szülőktől származó fiúkat a Ní­lusba fojtották. Mózes (neve azt jelenti, hogy „vízből kihúzott”) úgy úszta meg, hogy egy kosárban helyezték vízre, s a fáraó lánya mentette ki. Variációk a vérpadon Akinek a nagy hatalmú szultán elküld­te a selyemzsinórt, az tudta, hogy mi vár rá, s önként teljesítette a halálos parancsot. Hasonló szituációban a ró­maiak a kardjukba dőltek, a japánok harakirit követtek el. Később és más­hol a csatát vesztő katonatisztek főbe lőtték magukat, s ezt a lehetőséget megadták az oroszoknak kémkedő Reedl ezredesnek, a monarchia homo­szexuális elhárítási főnökének is. A nemes embernek, a végső eszköz­ként a pallos, vagy a bárd dukált. A pó­roknak maradt a kötél, s egyéb rettene­tes dolog. A karóba húzás fortélyait nem részletezzük, azon egyszerű oknál fogva, mert az elítéltet egyszerűen rá­ültették egy hegyes nyársra, s ez már önmagában is borzalom... Am följe­gyezték, hogy egyszer egy ilyen áldo­zat, testében a fával, utolsó kívánság­ként pipát kért. Nem tudta végigszív­ni... Akit kerékbetörésre ítéltek, annak már nem kellett semmi, csak egy „em­berséges” hóhér. Mert nem volt mind­egy, hogy a „végső műveletek mestere” mely részén kezdte ütni súlyos fakala­pácsával a kerékre kötözött elítéltet. Ha rögtön fejbe kólintotta, akkor nem szenvedett. De a regula szerint több­nyire és először a végtagokat verte, tör­te át a küllőkön, s a nemesebb szervek­re csak utána került sor. A kuriózumokat kutató Ráth-Végh István szerint a kivégzések egyik legré­gibb és leggyalázatosabb módja a ke­resztre feszítés volt. Jézusról ismert a bibliai történet, de a crux compacta (a T-alakban egymást keresztező geren­dák) intézménye nem a rómaiakhoz, nem a Róma felgyújtásáért a kereszté­nyeket vádoló Néró nevéhez fűződik. Ezt a módszert már az egyiptomiak, a perzsák és a görögök is alkalmaztál?:. Az érdekes az, hogy a keresztre feszí­tett ember nem a fájdalmakba, a vér- veszteségbe halt bele. A halál oka: ful­ladás. A kezénél fölfüggesztett páciens a tüdő elégtelen működése miatt vérel­látási, illetve légzési zavarokkal küzd, s egy-két órán belül meghal. Nem lenne teljes a kép, ha nem adóznánk Joseph Ignace Guillotine (1738-1814) mester emlékének és ta­lálmányának. A párizsi egyetem bonc- tantanára megalkotta „a lefejezésre használt kivégző eszközt, amelynek működése roppant egyszerű és humá­nus (?): két párhuzamos gerenda tetejé­ről leeső, ferde bárd a testet elválasztja a fejtől, amely egy fűrészporos kosárba hull”. Aki a guillotine, avagy a nyaktiló alá került, arra azt mondták, hogy megtartotta a lakodalmát az özveggyel. A dicsőséges francia forradalom idején gyakran sújtott le bárd. Parasztra, pol­gárra, királyra is. Amerikában 1890-től alkalmazták a villamosszéket. A leszíjazott áldozat lá­bára és fejére elektródákat kapcsoltak, s nagyfeszültségű árammal többször megcsapatták. A tagállamok némelyü­kében a gáz és a méreginjekció volt di­vatban. Híres halálok A híres emberek ellen elkövetett me­rényletek is ebbe a históriába tartoz­nak, noha nem elsősorban a kivégzés­sel felérő gyilkosság eszköze és módja a lényeges, hanem az áldozat személye. Caesar testét 44. március idusán 22 tőrdöfés érte, plusz egy. Brutusé. A Szent-István-i új, keresztény államot tagadó, lázadó Koppányi felnégyelték. Vazul fülébe forró ólmot öntöttek. Jean Paul Marat, a nép barátja, a francia forradalom egyik legismertebb szemé­lyisége kádban, csaknem meztelenül hal meg: a csinos és elegáns Charlotte Corday egyetlen késszúrása okán. Lin­coln amerikai elnökkel egyetlen, nagy­kaliberű fegyverből kilőtt golyó végez 1865-ben. A gyilkos egy abnormális szí­nész, akit csak hosszas hajsza után tesznek ártalmatlanná. Kennedy gyil­kosa, illetve gyilkosai máig sem kerül­tek elő. Az évszázad kriminológiai, po­litikai talánya mindmáig megoldatlan. És Lumumba? És Martin Luther King? De - visszamenve az időben - tisztá­zatlan Lenin halála, s Sztálin hosszas, dácsái agonizálása is. Szarajevóban Ferenc Ferdinánd megúszta a bombát, de Gavriló Princip pisztolya nem tévedett. Sok merényle­tet kíséreltek meg Hitler ellen, De Gaulle francia elnök is állandó céltábla volt. Az első öngyilkos lett (cián vagy pisztoly?), a másik magas kort élt meg, s embermódra hunyt el. Am micsoda különbség volt a két politikus között?! A rekorder az a koronás férfiú, aki „a csaknem halhatatlan” titulussal ke­rült be a historikus kriminalisztika tör­ténetébe. II. Sándorról van szó, s a múlt század nyolcvanas éveinek Orosz­országáról. Nyomor és titkosrendőrség, forradalmárok, nihilisták és mindenre elszánt merénylők. „A cár úgy élt, mint valami gondosan óvott száműzött. Min­den éjszaka más ágyban aludt, nem nyúlt az elébe tett ételhez, mert félt, hogy megmérgezik. Három cári vonat állt rendelkezésre, s ő egyikből a má­sikba szállva utazott, de sohasem a szalonkocsiban, hanem a személyzet vagy a testőrség számára fenntartott vagonok valamelyikében kuporgott. Féltette az életét...” Az anarchisták számtalan akciót dolgoztak Id és haj­tottak végre. Hiába. A despota karco­lást sem szenvedett. Am sorsát nem ke­rülhette el. Egy sikertelen merénylet után néhány perccel. „...A rakparton újabb járókelő tűnik fel. Odasiet a sze­rencsétlenség színhelyére. Amikor két- három lépésre van a cártól, a zsebéből egy kis gömbölyű tárgyat vesz elő, és közvetlen közelből Sándor lába elé dob­ja. Grinyevickij célba talált. A robba­nás szétszaggatta a cár testének egész alsó részét... Két óra múlva meghalt.” Az utód, III. Sándor szigorított a törvé­nyeken, s a résztvevőkön egy szép ápri­lisi napon, nyakukban a „cárgyilkos” táblával a szemenovi gyakorlótéren sebtében összetákolt vérpadon Frolov hóhér elvégezte kötelességét. Raszputyin zárja a sort ebben a feje­zetben. Működése a századelőre esett. A cár kegyeltje volt, a cámő imádta, a vérzékenységben szenvedő cárevics is­tenítette. Jellemzése így szól: durva, műveletlen csaló, hamis próféta és gát­lástalan kéjenc, ugyanakkor szent em­ber és megbízható jós, csodadoktor és politikus, förtelmes gazember... Út­jában volt a felvilágosultabb orosz poli­tikai elitnek. Jaszupov nagyherceg ha­tározta el, hogy végez vele. Palotájába hívta, s ott mérgezett süteményt ete­tett vele. Aztán több golyót is beléeresz- tett. Am Raszpunyin még élt. Puska­tussal verték eszméletlenre, s a Néva jege alá dugták. Javára írandó egyik mondása: ha én elpusztulok, meghal­nak a Romanovok és megsemmisül a cári Oroszország is. Neki lett igaza. Dózsa trónja Bizonyos Taurinus István négy évvel a parasztfelkelés után verset írt Dózsa Györgyről. A költemény hosszú, gram- matikailag döcög, s hátborzongató. Nem is idézünk belőle. Jobb forrása az 1514-es történéseknek a minden ko­rábbi krónikát egyesítő, s sajátos véle­ményt alkotó Nemeskürty István köny­ve. A székely vezér kivégzésének elret­tentőnek kellett lennie, amely egyesí­tette a kannibalizmust, az akkor dívó tűzhalált és a Krisztusra utaló, de egy­házellenes cselekvést kifejező pór láza­dás szimbólumát is. A tüzes trón csak legenda. A kivégzésre július közepén került sor, a Kis-Temes jobb partján, óriási tömeg előtt. Báthori István és Zápolya János a várpalota ablakából nézett le a vesztőhelyre. A sebesült és megkínzott Dózsát mezítelenre vetkez­tették, majd egy durván ácsolt fa ka­rosszékbe ültették és odakötözték. Ezután a hóhér egy vasabroncsból összekovácsolt, koronát formázó pántot izzásig tüzesített, és azt a fejébe nyom­ta... Az így megkínzott és hihetőleg esz­méletét veszített vértanú testével ek­kor pokoli színjátékot kezdtek. A hó­hérnak az volt az utasítása, hogy Dózsa György testőrségének kiéheztetett tag­jaival haraptasson egy-egy húscafatot az elítélt testéből... Aki erre nem volt hajlandó, azt levágták. Nyilván fellob­bant a máglya is, de a tüzet takarékra állították. A vezér szenesedé porhüve­lyét négyfelé vágták, s a test darabjait azoknak a városoknak küldték el, a ka­pukra kifüggesztendő, ahol a kereszte­sek érseki utasításra gyülekeztek. A fe­jét, lándzsahegyre tűzve, Szegedre vitték Boszorkányok büntetése A boszorkánypörök - úja a szakiroda- lom - az emberi kultúra legdicsősége­sebb korszakában, a reneszánsz kezde­tével kerültek előtérbe. Az egyház szentesítésével, a hit jegyében és az ör­dög ellenében kapták el, kínozták meg, s ölték meg a szerencsétleneket. Elég volt egy egyszerű feljelentés. Az inkvi­zíció begyűjtötte a kiszemelt áldozatot, a hóhér megkínozta, s a világi hatóság többnyire máglyahalálra ítélte. Hogy miért? Csak! Az egyháznak erőt kellett demonstrálnia, s bűnösöket keresnie. Ugye, milyen ismerős a képlet? A XX. század két diktatúrája is hasonló elven működött, noha más volt az „eszme”, s az eszközrendszer is. (Gondoljunk csak a ciklon-B nevű gázra, vagy a tarkólö­vésre.) A már idézett Ráth-Végh István pontos definícióját adja a boszor­kányüldözésnek. ,Az inkvizíció felada­ta az volt, hogy üldözze az eretnekséget és irtsa ki a szakadárokat, akik arra a sátáni gonoszságra vetemedtek, hogy másként mertek gondolkodni, mint az uralkodó egyház, s azzal forradalomra lázítottak a fennálló társadalmi rend ellen.” Az inkvizítorok domonkosrendi szerzetesek voltak, s ítéleteikben a va­gyonelkobzás is szerepelt... Am ítéletet csak úgy lehetett hozni, ha a páciens beismerő vallomást tett. A formális ki­kérdezés után az út a kínzókamrába vezetett. Már maga a látvány is elret­tentő lehetett. A hóhérlegények szabad kezet kap­tak, s nem rótták meg őket, ha a delik­vens belehalt a vallatásba. Am arra többnyire vigyáztak, hogy élve kerüljön ki az eretnek a kazamatából, különben elmarad a tüzes látványosság, nem lo­bog föl a tűz, nincs autó da fé, azaz olyan hitcselekmény, amely bünteti a bűnöst, s figyelmezteti a búntelent. A boszorkánynak köztudottan jele van... A stigmakeresés hegyes árral történt, ha vérzett, akkor mellétrafáltak a csuklyások, ha nem vérzett, akkor iga­zolódott a vád. Ám a fájdalomnak nincs előjele. Tekervényes ötleten alapult a vízpróba is. Ha az összekötözött gyanú­sított nem süllyedt el a folyóban, vagy a tóban, akkor boszorkány. Ha elmerült, s megfulladt, akkor pardon, téved­tünk... A végeredmény ugyanaz. A víz- tortúra úgy kezdődött, hogy a foglyot lekötözték egy padra, szájába tölcsért, vagy rongyot erőltettek, s a szigorú sza­bály szerint legfeljebb 12 fiter (!) vizet tölthettek bele... Pár liter elég volt a vallomáshoz, s még a „cinkosok” neve is a jegyzőkönyvbe került. Volt persze hü- velyk-szorító, tüzes vassal való sütöge- tés, de legnagyobb hírre a spanyol csiz­ma tett szert. A vádlott két lábát desz­kalapok közé illesztették, zsinegekkel átkötözték és kalapáccsal faékeket ver­tek a két belső deszkalap közé. A mind­jobban szűkülő prés azután nemcsak embertelen fájdalmat okozott, hanem a csontokat is összezúzta. Az enyhébb büntetések közé számí­tott a gályarabság, a száz-kétszáz kor­bácsütés. (Ötvenbe már bele lehetett halni, s ezt a miskolci hóhér, Péter mester működése idején regisztrálták, a Búza téren, az égetőpáston.) A leg­gyakoribb ítélet: élve elégettetés. Aki még az utolsó pillanatban, a cölöphöz kötözve bevallotta „bűneit”, azt nagy kegyesen megfojtottál?, hogy ne szen­vedjen a lángoktól. Aki makacskodott és ártatlanságát hangoztatta, annak körtét, azaz egy fából készített golyót tettek a szájába, hogy ne szidhassa hó­hérait. A felvilágosídt, művelt Voltaire így jellemezte a boszorkányos kivégzé­seket: „Ha egy ázsiai ember éppen va­lamely autó da fé napján érkeznék Madridba, nem értené, hogy tulajdon­képpen mi az, amit lát: népmulatság? egyházi ünnep? áldozati szertartás? vagy éppen vágóhíd? Hát mindez együttvéve!” egyebek A középkori boszorkánypörökben alkalmazott kínzások és kivégzések repertoárja igen gazdag volt. A rajz a XV. századból való. Repró: Fojtán László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom