Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-12 / 241. szám
14 ÉSZAK-Magyarország Regélő 1994. Ők huszonketten, avagy Buczkó és csapata Hajdú Imre Ez a csapat - mielőtt bárki, mondjuk Gíydar híres ifjúsági regénye a Timur és csapata nyomán esetleg másra gondolna - egy labdarúgóegyüttes. Méghozzá egyetlenegy mérkőzésre összetoborzott labdarúgócsapat. Bár közülük sokan, sokáig együtt játszottak, így mind a 22-en soha nem alkottak közös csapatot. Eltérő koruk miatt sem, de főleg azért nem, mert htg danán más-más egyesületben rúgva a labdát, úgymond egymásnak voltak neves ellenfelei. A zöld, a piros, a kék vagy a sárga mezt már régen levetették valamennyien, a haj deres vagy ritkult, a gyorsaság megkopott, a termet gömbölyödik, az izmok berozsdálódtak. Ám az első hívó szóra örömmel mondtak igent valamennyien. Vállalták, hogy az annyi, de annyi sportsikerükről tudósító 50 éves Eszak-Magyar- ország sportgáláján újra magukra öltik a labdarúgómezt, s újra kifut a pályára, a zöld gyepre a soha korábban nem létező NAGY CSAPAT. A kapuban a Sajószentpéteren élő Veres János állt. A kiváló kapus 1950- ben kezdte pályafutását a Sajószentpé- teri Tárnában, vagy ahogy később nevezték a Bükkaljai Bányászban. Innen vezetett az útja a csúcsok csúcsára, a magyar labdarúgás egyik legnagyszerűbb csapatába, a Budapesti Vörös Lobogóba. Hidegkútival, Lantossal, Sándorral, Börzseivel, Szimcsákkal egy csapatban játszani, valljuk be, nem akármi. Amikor azt kérdeztem tőle, pályafutása több száz bajnoki és nemzete közi mérkőzése közül melyik maradt meg benne örök emlékként, két mécsesét említett. Mindkettőn a Vörös Lobogó színeiben szerepelt. Az egyiken Stuttgartban 7:l-re győzték le a Vfb Stuttgartot. Ma ugyanezen csapat ellen melyik magyar együttesnek lenne esélye akárcsak egy szerény döntetlenre is? A másik mérkőzés kissé keserűbb. BEK mérkőzést vívott a magyar csapat a Kopával felálló francia Reims ellen a Megyeri úton. Az esőtől felázott pályán a nagytestű Börzsei és Lantos bizony nehezen fordult, nem így a higanymozgású Kopa! Az ó vezérletével 4:4-es döntetlent értek el a franciák, s ez a magyar csapat kiesését jelentette. A berni vb-döntő után ez volt világszínvonalú labdarúgásunk második kudarca Veres János 1969-ben, 36 éves korában hagyta abba végleg a labdarúgást. A Sátoraljaújhelyről indult Buna János még Veresnél is tovább tartott ki szerelme, a futball mellett. 1968- ban, 39 évesen akasztotta szögre a fut- ballcipót, ám előtte mintegy 600 bajnoki mérkőzésen szolgálta egyesületét, az MVSC-t. Balhalfként (balfedezet) kezdte, de aztán jobbhátvéd lett belőle, majd amikor 1958-ban, az MVSC bejutott az NB I-be, az új edző Balogh n. Sándor ót állította a védelem tengelyébe. Buna János a megbízhatóság mintaképe volt. Sallangmentes játékával hétről hétre ott szerepelt neve a legjobbak között. Ott volt 1959 tavaszán a Népstadionban azon a Bp. Honvéd -MVSC mérkőzésen is, ahol Tichy, Machos, Buda] II., Gilicz rohamozta a Vasút kapuját, ám a védelem Bunával az élen minden támadást visszavert, s megszületett az akkori forduló bombameglepetése. Bp. Honvéd-MVSC 0:1. Buna jobb oldalán azon a mérkőzésen, s az NB I-ben mindig Homovics András állt. Az 1958-ban NB I-be jutott Vasút talán legjobb erősítése volt ó, hisz előző évben a minden idők egyik legjobb Munkásának (MMTE) volt a játékosa. Olyanokkal játszott együtt, mint a Fradiba került Kiss HL, vagy a DVTK későbbi gólerős csatára Kiss II. Mondom, a Vasút legjobb erősítése volt Homovics, 8 ez nem az ó kritikája, hogy az MVSC éppen azért esett ki az NB I- ből, mert akkor nem tudott kellőképpen erősíteni. Mert Homovics mellett már ott edzett a Kubikban Szedunka Gusztáv, akit később a Garincha-öló Szepesiként ismert meg a világ az 1966-os angliai vb-n, s úgy volt, hogy a Vasút játékosa lesz Ózdról Szkladán (később őt a Bp. Honvédhoz vitte Bo- zsik), a pécsi Göncz és a szolnoki csatár Tóth. Sajnos ezek az igazolások sorra kútba estek. A jó alakú, a felfutásaival az ellenfél kapujánál gyakran veszélyt teremtő Homovics Bandi viszont még éveken át erőssége volt a miskolci zöldfehéreknek. Ugye ismerik azt a gyermekjátékot, hogy mondj egy színt, egy gyümölcsöt, egy költőt, s a megkérdezettek kilencven százaléka azt mondja: piros, alma, Petőfi. Nos, ez jutott eszembe, ugyan melyik játékos nevét mondanák legtöbbször az után a négy betű után, hogy MVSC? Én arra tippelek, hogy Zoller Csicsáét. Pardon, Zoller Jánosét, ez ugyanis a becsületes neve, de emlékszem, még a legpöttömnyi gyerek is Csicsa bácsinak szólította Milyen érdekes, nem is tősgyökeres miskolci. A BE- AC-ban kezdte ifistaként, majd az MTK- hoz került, később pedig Békéscsabán még Palotai Károllyal játszott egy csapatban. Miskolcra, a Vasúthoz 1955-be került, s labdarúgóként 1965-ig szolgálta az egyesületet. Ám Zoller Csicsának, ennek az örökifjú mokány, jókedélyű „vasutasnak”, ki focistaként két tüdővel száguldott a pályán, s szerelni úgy szerelt, ahogy a nagykönyvben írva vagyon, mindene - volt, van, lesz - ez az egyesület. Ha nem lenne ősz, azt mondanám, vei felálló Szombathelyi Haladást. Ebből a három gólból Nyíri Zoltán kettőt szerzett. A magyar utánpótlás-válogatottban magának helyet szorító Nyíri később a DVTK NB I-es csapatában folytatta, majd levezetésként a Borsodi Bányászban fejezte be pályafutását. Máig nem értem, miért nem lett belőle magyar válogatott?! A DVTK és az MVSC kiválósága Kovács László következik. Őt a régi szurkolók a Zoller-Kovács fedezetpárból, és Kovács Öcsiként ismerik. Sátoraljaújhelyen kezdte pályafutását, ott ahol Buna, s 19 éves korában került Miskolcra, ugyancsak az MVSC-hez. Három év múlva mint katona a Debreceni Honvédhoz került, majd leszerelés után az NB I-es DVTK-hoz. Büszkén meséli, hogy még játszott a Puskással, Kocsissal felálló Budapesti Honvéd elMVSC-ben játszott, s meglehetősen fiatalon 26 évesen hagyta abba a labdarúgást. Azt mondom kár, mert gyors, technikás szélső volt, s beadásaival sokszor hozta gólhelyzetbe a belsőket. Milyen furcsa, ő is arra a mérkőzésre emlékszik vissza legszívesebben, amikor - mint Munkás játékos - 1958 tavaszán a DVSC-t legyőzve, az MVSC-t segítették az NB I-be jutáshoz. Fekete Ferit - mint martintelepi srácot - gyerekkorom óta ismerem. De büszke voltam rá (is), amikor - azt hiszem ’58-ban - megnyerték Miskolc város általános iskoláinak labdarúgóbajnokságát, s a döntőben - épp a Kubikban - 3:l-re legyőzték a Kim József utcai általános iskolát. Feri később a Vasúiban is sztár lett, Hernádival élet- veszélyes balszámyat alkottak. Később a Kaposvári Táncsics SE-ben folytató Az álló sorban (balról jobbra): Czerva, Nyíri, Kovács Öcsi, Fekete Pityu, Fekete Feri, Gápel, Osváth, Filetóth, Homovics, Buna, Dobó, Regőczi. Guggolnak: Marosi, Veres, Buczkó, Radványi, Ráczi, Zoller Csicsa, Farkas, Vass. Fotó: Laczó József hogy újra 1958 tavaszát írunk. A Munkás balhátvédje Farkas Lajos - annak ellenére, hogy nyugdíjas - alig változott. Egypár Mocskát leszámítva mindmáig megőrizte versenysúlyát. Olyan volt ő, mint a Fradiba Dalnoki Jenő. Sziklakemény, ahová odalépett ott a fii sem nőtt tovább. De ez a keménység mindig a sportszerűséggel párosult. Farkas Lajos már 1958-ban azt az atlétikus labdarúgást játszotta, amely napjainkban a Bundesligát jellemzi. Nem csoda, hisz 1942-ben Diósgyőrben atlétaként kezdte sportpálya- futását, s csak a háború után pártolt át a labdarúgáshoz. A DVTK ifiben kezdte, a híres Miskolci Honvédban folytatta, majd 1953-ban a leszerelés után következett az MMTE, a Munkás. Már 40 éves is elmúlt, amikor még mindigjátszott Czerva Zoltán a következő nagy játékos. Annak idején a futball egyik borsodi bölcsőjében Perecesen kezdte pályafutását. A jó emberfogó, kemény, nagy munkabírású labdarúgó 1952- ben tagja volt az NB II. Keleti csoportjában bajnokságot nyert Miskolci Hon- védnak. Siklósival, libával, a fradista Tekettel játszott egy csapatban. Két emlékezetes mérkőzést is említ ebből az időből. Diósgyőrben 3:l-re verték a DVTK-t, s ő a Diósgyőr legnagyobb sztáiját Dobót fogta, a Kubikban pedig 0:0-ás félidő után 6:0-ra verték meg a Vasutat. Később Czerva a DVTK-hoz került, és sokáig hasznos tagja volt az akkor jó hírű együttesnek. Fiatal koromban, szorgalmas meccslátogatóként sok kiváló tehetség indulásának voltam tanúja. Én valamennyi között a legnagyobb tehetségnek mindmáig Nyíri Zoltánt tartom. Az egykori MTH válogatottat Szidor László, az MVSC hajdani elnöke vitte a Vasúthoz, 1956-ban. Egy 9:0-ás mérkőzésen mutatkozott be először az NB II-ben. Ez a Pereces elleni meccs azért is emlékezetes, mert gólt rúgott, ám kulcscsonttörést is szenvedett. Később hosszú éveken át meghatározó egyénisége volt a Vasútnak. Képes volt egyedül mérkőzéseket megnyerni. Emlékszem 1959 őszére. Az NB I- ből kiesett Vasút a Kecskeméti Dózsával játszott a Kubikban. Az ellenfél vezetett l:0-ra, a hazaiak szó szerint vergődtek. Nehezen sikerült egyenlíteni, s akkor Nyíri Zoli elindult egy labdával még a saját térfeléről. A kecskemétiek úgy dőltek, mint a bábuk. Ezzel a góllal fordított az MVSC. Ó 1958. augusztus 31-re emlékszik legszívesebben. Több mint 20 ezer néző látta, hogy első NB I-es mérkőzésén az MVSC 3:0-ra legázolta, a Novák Dezsőién. A balösszekötőt, illetve balfedezetet játszó Kovács Öcsi az egyik legképzettebb miskolci labdarúgó volt. Kemény, rendkívül technikás, s mellesleg kiváló lövő. 1959. április 5-én a Kubik- ba látogatott Grosics-Mátrai, Sípos, Sárosi-Bundzsák, Kotász - Sándor, Göröcs, Tichy, Pál (Csepel) Fenyvesi dr. összeállítású magyar válogatott. Azon a meccsen mindjárt a kezdés után mintegy 20 méterről Kovács akkora bombagólt ragasztott Grosics hálójába, hogy a jelenlévő 10 ezer néző pirosra tapsolta tenyerét. Buczkó Pista már egy fiatalabb generáció képviselője. Vele szemben némi lelkiismeret-furdalásom van, ugyanis mostani jubileumi mérkőzésünk tudósításából kimaradt a neve a mi, pontosabban az én figyelmetlenségem miatt. Innen hát, ezért hát - kárpótlásul - a Buczkó és csapata cím. Nos, Pista 1961-1974 között rúgta a labdát, egy évet kivéve (akkor mint katona a Miskolci Honvédban játszott) végig az MVSC-ben. Legtöbbször balszélső volt, de játszott a csatársor jobb oldalán is, sőt szélvész-gyorsaságát jobbhátvédként is kamatoztatta. Gólerős csatár volt, nem véletlen hát, hogy olyan mérkőzéseket említ emlékezetes produkcióként, amelyeken sorsdöntő gólokat szerzett. Az egyik ilyen az NB I/B-ben az Egyetértés ellen vívott meccs volt a Kubikban, ahol az első másodpercekben lőtt góljával nyert a Vasút l:0-ra. A másik gólt a DVTK válogatott kapusának Tamásnak lőtte, s ezzel (1:1 lett az eredmény) pontot mentett a Vasútnak. E gólról eszembe jut egy másik, ugyancsak a Diósgyőrnek rúgott gól. 1965. október 3-án történt az eset. A Tamással, Szucsányival, Vassal, Sa- mekkal, Sikorával felálló DVTK ellen a Vertiggel, Fekete Ferivel, Hernádival játszó Vasút megszerezte a vezetést. Ezt a gólt Filetóth László rúgta. Ez a gól a 85. percig éltette a reményt, ugyanis ha akkor ott a Vasút nyer, újra bejut az NB I-be, ám a 85. percben Kovács István kiegyenlített. Ázon a mérkőzésen 20 ezer néző volt jelen. Mindezt Filetóth László kapcsán idézem fel. A Vasút, a DEAC, a Kazincbarcikai Vegyész csatára az egyik legintelligensebb futballista volt, akit ismertem e régióban. Gápel Endre hasonlóan Filetóth- hoz Debrecenben szerzett egyetemi diplomát, mint magyar-történelem szakos tanár. Ó17 évesen kezdte a labdarúgást a Munkásban, majd amikor az egyetemre került a DEAC-ban folytatta. Az egyetem után újra itthon az ták mint katonák, Ferit onnan a nagy Honvéd igazolta le. Egyik nagy élménye - mint mondja - a Honvédban az a meccs volt, amit a belga Anderlechttel vívtak, s szemtől szemben játszott a világhírű belga csatárral Van Himsttel. A Fekete név természetesen már korábbról ismert a miskolci focivilágban. Feri nagybátyjai, Fekete I. László és Fekete II. István ugyancsak remek, klasszis futballisták voltak. Fekete Laci bá’, aki a jubileumi mérkőzésen az edző szerepét töltötte be, 1937-1957 között több mint 500 bajnoki találkozón szerepelt az MVSC csapatában, s körülbelül 500 gólt rúgott. Legemlékezetesebb mérkőzéseként egy 1948-as Diósgyőr elleni találkozót említ, ahol a DVTK vezetett 1:0- ra, de utána hengerelt a Vasút és 8:l-re nyert. A 8 gólból ő maga négyet szerzett, nem akármilyen játékkal. Öccse, Fekete Pityu - így ismerte mindenki - a futball nagy vagánya volt. Remek technika, kiszámíthatatlan ötletesség jellemezte játékát, szó szerint egyéniség volt a pályán. Mérkőzéseket volt képes egyedül eldönteni. Tíz évet játszott a Vasúiban, 3-3 évet a Miskolci Honvédban és a DVTK-ban. Sok emlékezetes meccse közül azt említi, amikor a Rapidot 9:2-re legyőző Vasast fogadták Diósgyőrben, s 3:l-re megverték a Radullyal, Csordással, Szilágyival, Bundzsákkal, Illovszkyval felálló sztárcsapatot. Radványi Ándrás is az 50-es évek MVSC-jének (akkor Miskolci Lokomo- tívnak nevezték a klubot) volt az erőssége. A technikás jobbszélsőt csak a ka- tónaévek szólították el a Kubikból, akkor a Debreceni Honvéd meghatározó egyéniségének számított. Ó is tagja volt a legjobb Vasútnak, az 1957-58- ban bajnokságot nyert együttesnek. Regőczi Pista bátyám ezúttal már csak a kezdőrúgást vállalta. A lábai - mint mondotta - már nem a régiek. Pedig hajdanán hogy rettegtek a kapusok a Regőczi bombáktól! Mint jobbösszekötő rendkívül gólerős volt, a szabadrúgásai élményszámba mentek. 1940—42 között a Diósgyőrben játszott. Előtte és utána pedig ő is vasutas volt. Emlékezetes összecsapásként arra a Fradi-Diósgyőr mérkőzésre emlékszik vissza legszívesebben, amelyet 1941 augusztusában az Üllői úton vívtak. A Csikós, Sárosi Béla, Polgár nevével fémjelzi Fradi ellen 2:2-es döntetlent sikerült elérniük, s a diósgyőriek egyik gólját Regőczi szerezte. Marosi Jóska egy későbbi időszak meghatározó játékosa. A Vasút szőke, higanymozgású csatára, állandó helyOktóber 12., Szerda változtatással vétette észre magát. Ma úgy mondják, mindig meg lehetett ót a labdával találni. Gyakran került gólhelyzetbe, s ezek nagy részét biztosan értékesítette is. Emlékszem, különösen idegenben nyújtott mindig kiemelkedő játékot. Úgy tűnt nála az ellenfél pályája számít hazai környezetnek. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy nagyon érzékeny egyéniség volt, s nemigen tűrte egyik-másik hazai szurkoló beszólásait. ' Osváth Endre egyaránt játszott az MVSC-ben és a DVTK-ban. Csatár volt, jobb- és balszélső. Méghozzá rendkívül technikás, gyors szélső, jó cselezőkészséggel. S egy szélsőnél az sem utolsó szempont, hogy használható beadásai vannak. Nos Osváth Bandi legtöbb elfutását jó beadás követte. Említi, hogy 1965-ben az NB I-ből kiesett Szegedet 2:l-re győzte le a Vasút, s arra az egyik gólra, amelyet ő lőtt a mai napig szívesen emlékszik. Arra meg hajszálpontosan, hogy akkor egy győztes meccsért 100 forint prémium járt a játékosoknak. Vass László négy évet a MEAFC- ban húzott le, s onnan került a DVTK- hoz, hol mintegy 220 bajnoki mérkőzésen szerepelt, s 40 NB I-es gólt szerzett. Volt magyar ifiválogatott, még Mészö- lyékkel, s az utánpótlás-válogatottban is helyet kapott a szélvészgyors, aprótermetű szélső. Arra a kérdésemre, hogy melyik találkozóra emlékszik visz- sza legszívesebben, egy az 1968/69-es bajnokságban Győrrel vívott mérkőzést említi. Mint mondja, sokkal jobb játékosállománya volt az ETO-nak, mégis az utolsó percben szerzett Vass góllal a Diósgyőr nyerte meg a találkozót Ráczi Attilára sokan emlékeznek Diósgyőrött. De nemcsak ott, hanem Debrecenben és Kazincbarcikán is, hisz nemcsak a DVTK-nak, hanem a DVSC-nek és a Kazincbarcikai Vegyésznek is gólerős csatára volt. Tizenháromszor volt magyar ifi válogatott, háromszor pedig az utánpótláskorúak közé is beválogatták. Emlékezetes meccsei közül kettőt is embt. Első NB I-es mérkőzésén Győrben Palotai Károly fogta, az első NB I- es gófiát pedig a Honvédnak rúgta, melynek kapuját a válogatott Faragó védte, s a csapatban ott volt Bozsik Cucu is. Mihalovszki József, aki kölcsöpjá- tékosként most az újságírók kapuját védte 1957-ben Perecesen kezdte pályafutását. A nyúlánk, rendkívül ruganyos, a szép mozdulatokra mindig sokat adó kapus 1959-ben került az MVSC-hez, s csak 1970-ben vetette le végleg a fekete kapusmezt. Hajó napot fogott ki, akkor szinte lehetetlen volt neki gólt lőni. Emlékszem, egyszer itt járt a szovjet B-válogatott s az NB Il-es válogatottal játszott. A szovjetek l:0-ra nyertek, de lehetett volna 10:0 is, ha Mihalovszki József nem véd olyan ragyogóan. Hasonlót produkált az NB I/B-ben egy alkalommal a Diósgyőr ellen is egy 0:0-ás mérkőzésen. Szigeti Oszkár szinte a félpályáról futott neki egy 11-esnek, de Jóska azt is kivédte. Később megbocsátottak neki a diósgyőriek, mert Ózdon - annak ellenére, hogy súlyosan megsérült - valami hasonlót produkált, s az a Vasútnak szerzett egy pont végül is a Diósgyőr NB I- be jutását jelentette. Felsorolásom végére hagytam némi szándékossággal Dobó Zoltánt. A borsodi labdarúgás talán legnagyobb, mindenesetre leglátványosabb egyénisége volt. Szó szerint játszotta a futballt. Élvezte a játékot. Labdának szeme volt, mint ahogy ő is nagyszerűen látott a pályán. Szenvedni soha nem szeretett, viszont ésszel, technikával, furfanggal mindig a spiccen tudott maradni. 15 éves korában már NB I-es játékos volt a Bp. Vasasban. Rúzsával, Pósával, Szilágyival, Illovszkyval játszott egy csapatban. Később futballozott a Tatabányában, a MATEOSZ-ban, a DVTK- ban és az MVSC-ben. Itt hagyta abba a játékot 1959-ben. Volt olyan bajnokság, hogy egymaga 59 gólt rúgott. Többször volt magyar B-válogatott, az osztrákok ellen például amikor 5:l-re nyertünk mind az 5 gólt ő szerezte. Dobó az a játékos volt, akiről mindig beszéltek. Mert volt mit. Most, az öregfiúk meccsét is az első perctől az utolsóig végigjátszotta Egyetlen percre nem kért cserét. Szervezett, irányított, s lőtt Mihalovszki Jóskának egy olyan csodálatos gólt, amire korábban is csak ő volt képes. Ez volt hát az a nagy csapat. Örültem nekik. Örültem, hogy eljöttek, örültem, hogy vállalták a játékot. S úgy vettem észre, ők is örülték a meghívásnak, az újbóli találkozásnak. A szurkolók meg annak, hogy egy mérkőzés erejéig a Kubikban visszatért a régi idők focija Köszönjük, fiúk! Szép volt, fiúk! li* é