Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-09 / 213. szám

10 ÉSZAK-Magyarország Legendárium 1994. Szeptember 9., Péntek A szobrász batátára Haidu Imre Manapság, ha valaki egy gittrágó egyesület köz­gyűlésén elszavalja saját négy-, vagy negyvenso­ros versét, jó néven veszi, ha azt követően előadó- művésznek és természetesen költőnek szólíttatik. A szerénység manapság nem erény, annál in­kább a „ki, ha én nem..." magabiztosság. Az önis­meret hiánya, a realitások iránti érzéketlenség saj­nos jelen van a többi művészeti ágban is. Vesz va­laki tíz négyzetméter vásznat, hozzá ecsetet, s 12 színű festéket, összemázolja a fehéren sokkal szebb felületet, s máris festőművésznek hirdeti magát. E jelenséggel párhuzamosan a művészetekben jelen van, hat egy másik negatívum is: a pályatárs semmibe se nézése. Az „ugyan már?!" felháboro­dás, a gúnyos szájbiggyesztés a másik nevének hallatán. Mindezek a nem éppen örömteli jelenségek Pé­csik István szobrász végső búcsúztatója előtt jut­nak eszembe. Igen, ő csak így nevezte magát, hogy szobrász. így, mesteremberszerűen. Soha nem mondta magáról, hogy művész, pedig... Pe­dig nevezhette volna magát így. Még akkor is, ha ennek a talán legkönyöklősebb, s legjobban egois­ta szakmának, a szobrászatnak a korifeusai vala­hogy sohasem akartak róla tudomást venni. Turu- los Pécsikként emlegették csak, mert a megye na­gyon sok turulszobrát vele készíttették az önkor­mányzatok. Mikóházától Bükkzsércig, Szentist- vántól Szikszóig a szárnyukat kitáró turulmadarak rá emlékeztetnek. Úgy látszik az érdekteleneknek jobb az értékítélete. A lehulló leplet - szemtanúként mondom - min­denhol őszinte, s nem csupán udvarias taps fogad­ta. Falvak, városok népe befogadta a madarat, s befogadta Pócsik Pistát is. Pista! Sokkal értékesebb ítélet ez, mint a „szakmáé". Sokan vagyunk, akiket most megdöbbentett a vá­ratlan hír, Pócsik István halála. Szívünk nehéz, fe­jünk lehajlik. Újra elment egy jó ember. Egy sze­rény ember, aki csendes volt, meditativ, egy kicsit olyan aranyjánosos. Hát nem furcsa, hogy az utolsó, felavatott szobra éppen Arany Jánost ábrázolja! A miskolc-martin- telepi iskolának készítette, idén avattuk áprilisban. Az ünnepen nem állt a szobor mellé a reflektor- fénybe, nem húzódott a mikrofonhoz, csak meg­húzódott hátul, szerényen a tömeg mögött, egy vén diófa alatt. Még mondtam is neki: mint Arany a tölgyek alatt. Ő csak szerényen mosolygott. Akkor már azt hi­szem vívta belső tusáját a kórral. A test legyőzetett. De csak a test! Rónay Györggyel mondom: s porod fölött csak ezt véssék a fába: „Megtette dolgát és nem élt hiába." Pistái Szellemed, emléked ércnél maradandóbb! Itt van, s itt marad velünk. Nyugati hadseregcsoport: pajzs vagy kard? Archív felvétel a magyarországi kivonulásról Fotó: Fojtán László Amikor Matvej Burlakov vezér- ezredes, immár orosz védelmi miniszterhelyettes, augusztus 31-én Berlinben jelentette Bo­risz Jelcinnek a Nyugati Hadse­regcsoport kivonásának befeje­zését, majd Sperenberg repülő­teréről ő maga is hazaindult, a német és az európai történelem izgalmas szakasza zárult le. Utolsónak a Berlin-dandár hagyta el a német fővárost, jel­képeként annak a várakozás­nak, hogy végre Európa egyet­len országában se állomásozza­nak idegen csapatok, s a béke- fenntartók kivételével minden katonai alakulat érezze jól ma­gát a saját nemzeti határo­kon belül. Az orosz Nyugati Hadseregcsoport katonái búcsút vehettek a német városoktól, falvaktól, táboroktól, gyakorlóterektől, az egyszerű kato­nák a spártai életformától is: ők szí­vesen térnek haza, nem annyira tisztjeik, akikre otthon számtalan gond, bizonytalanság vár. Félmillió második világháborús szovjet katonasír van Németország­ban, ugyanannyi, amennyi katona az elmúlt négy év alatt az egykori NDK-ból Oroszországba és a FÁK más országaiba hazatérhetett. Szeptember 8-án az amerikaiak, a britek és a franciák is búcsút vettek Berlintől, a hidegháborús konfron­táció évtizedeitől. Német földön él­ték meg a második világháborús an­dalító győzelem után az amerikai atommonopólium megszűnését, a szovjet-amerikai hadászati paritás kialakulását, az SS-20-asok 1975- ös megjelenését és a NATO 1979-es „kettős határozatát”, azt, hogy Né­metország a háborús vesztesből a nyugati klub elnökségi tagjává vált és a Pax Americana átadja helyét egy új rendnek. Az „ideiglenesen állomásozók” rendre kivonultak Csehszlovákiá­ból és Magyarországról (ez volt Bur­lakov „kivonulási főpróbája”), Len­gyelországból, Mongóliából és Afga­nisztánból, zömmel a balti orszá­gokból is és most otthagyták azt az országot, amely újraegyesítve tagja a NATO-nak és vendéglátója féltu­cat NATO-ország katonáinak. Meg­szűnt a Szovjetunió, megszűnt az NDK, múltba tűnt a Varsói Szerző­dés Szervezete, de aligha tanulsá­gok nélküli az a masszív katonai- katonapolitikai jelenlét, amely 49 éven át rányomta bélyegét Közép- Európa arculatára, s amelynek egyik megtestesítője - számos szer­vezeti-alaki változáson keresztül - a Nyugati Hadseregcsoport, általá­ban a keletnémet térségekre ki­helyezett szovjet katonai po­tenciál volt. Nem mellékes, hogy a most fel­számolásra került hadseregcsoport első parancsnoka a legnagyobbnak tartott szovjet hadvezér, a legendás hírű Zsukov marasall lett, aki a né­met kapitulációt fogadta. Sztálin 1944 novemberében váratlanul tet­te meg Zsukovot az egymilliós 1. be­lorusz front élére, amely Németor­szág szíve felé tartott. Látnivaló volt azonban, hogy a németek lökhajtásos „Messerei” kezdték leszedni az angol-amerikai légierődöket, s a német atombomba már a „levegőben lógott”. Hitler 1944. december végén még súlyos csapást mért - igaz, nagy saját veszteségek árán - az Ardennekben nyugati ellenfeleire, mire Churchill 1945. január 6-án Sztálintól kért sürgős segítséget. Zsukov, Ro- kosszovszkij és Konyev három front élén végrehajtotta a tehermentesí­tést, s a fegyverletétel után éppen az 1. és 2. belorusz frontból, vala­mint az 1. ukrán frontból álltak ösz- sze a németországi szovjet megszál­ló erők, a szovejt katonai adminiszt­ráció, élén Georgij Zsukowal. Keletnémet földön hat szovjet hadsereg (öt szárazföldi és egy légi) települt. Feladatuk volt a feltétel nélküli kapituláció végrehajtásá­nak ellenőrzése, a megmaradt né­met egységek lefegyverzése, a fegy­ver és hadianyag összegyűjtése, a Németország hat keleti tartomá­nyába hurcolt külföldiek haza- szállítása. Az NDK megalakulásával a megszálló funkciók megszűntek és Vaszilij Csujkov vezérezredes az igazgatást átadta az új állam kor­mányának. A Németországban állomásozó szovjet csoportosítást 1989-ben ke­resztelték át Nyugati Hadseregcso­portnak, és 1992. március 4-én ke­rült az Oroszországi Föderáció jog­hatósága alá. A 22 hadosztálynyi erő történelmi értékelése Moszkvá­ban változatlan maradt: maradék­talanul betöltötte „visszatartó-elret­tentő és stabilizáló” szerepét a kon­tinensen. A Nyugati Hadseregcsoport rendszeresített fegyverzetéhez 4116 harckocsi, 7984 páncélozott harci jármű, 3578 tüzérségi löveg. 623 harci repülőgép, 615 helikopter és mintegy százezer egyéb technikai eszköz tartozott. Németország területén ilyen erős katonai csoportosítás azelőtt soha nem állomásozott. Igaz, 1956 januárjában felállt a Bundeswehr, amelynek magvát a hitleri hadse­reg 44 tábornoka és 10 ezer tisztje képezte. Az NSZK területén négye­zer katonai támaszpont és gyakor­lótér állt a nyugati szövetségesek rendelkezésére. A NATO atomtü- zérségének 600 messzehordó ágyú­ja szegeződött a keleti ország felé. Az Egyesült Államok 7000 atom­fegyvert zsúfolt össze a nyugatné­met tartományokban. A szovjet vezetés azzal is kifeje­zésre juttatta a Németországban el­helyezett katonai erőinek tulajdoní­tott jelentőséget, hogy igen felké­szült, tapasztalt parancsnokokat ál­lított az élükre, akik elsősorban óri­ási páncélos erők mozgatásában voltak járatosak. Zsukovból és Grecskóból védelmi miniszter, Szo- kolvszkijból, Szaharovból, Kulikov- ból vezérkari főnök lett, Grecsko, Jakubovszkij, Kulikov és Lusev hosszú éveken keresztül állt a Var­sói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői élén. A Nyugati Hadseregcsoportnak és elődjének közel fél évszázad alatt 16 parancsnoka volt, közülük 14-en egyszerű parasztcsaládból kerültek ki. Fehéroroszországból származott Szokolovszkij, Jakubovszkij és Iva- novszkij, Ukrajnából Grecsko és Kosevoj, a többiek Oroszországból. Kilenc parancsnok volt vagy lett a Szovjetunió marsallja, közülük né­gyen két világháború csatatereit megjárták. A 16. parancsnok, Burlakov ve­zérezredes, miközben változatlanul biztosította a gondjaira bízott ma­gasabb egységek kiképzésének fo­lyamatosságát, a szintén változat­lanul igényelt magas fokú harcké­szültséget, nemcsak egymillió em­ber - katonák és hozzátartozóik, polgári alkalmazottak - hazaszállí­tását irányította Rügen szigetén és Klajpedán, Rostockon és Wismaron, Csehországon és Szlovákián, Bresz- ten keresztül és számos más kombi­nált útvonalon, hanem hatalmas berakodó központok működtetését is Odera-Frankfurtban és Bad Schandauban, összesen mintegy két és fél millió tonna felszerelés, fegyverzet és hadianyag eljuttatá­sát a legkülönbözőbb oroszországi célállomásokra. És ahogy 1945-ben az 1. belorusz front játszotta a fő szerepet Német­ország leverésében, most Németor­szágból az utolsó orosz katonai sze­relvény Moszkva Belorusz-pályaud­varára futott be, ahol kenyérrel-só- val és háromnapos ünnepléssel fo­gadták a végleg hazatérőket. Kárpáti Béla A virágtól habos, terebélyes gesz­tenyefák árnyékában alsóbb éves lánykák játékát ügyelte Kla- rissza nővér, a kicsik nevelője. Az egyik földszintes teremből meg kihallatszottak Wüntzler apó szentenciái:- Mert tudják meg, kisasz- szonyok - skandálta papos dek- lamálással franciául fecsegő ember van elég. De írni, kérem, írni kevesen tudnak! A francia fecsegő komédiásnép! Csak az íróik érnek valamit. Azért aki ír­ni tud franciául, annak a parole de francaise, kutyafüle! A másik terem ablakán Ben- ke atyus után kántálták kórus­ban a kisasszonyok, hogy „Wir sind die Schülerin”. A harmadik teremben Sarolta asszony, a ké­zimunkamester irányítása alatt berregnek a varrógépek.- Sajna, csak öt Thillmonni- er-t tudtunk venni - sóhajtja Ka­rács Teréz, az igazgatónő, amint elmenőben az irodából átmegy a Kádas utcai nevelde udvarán azt az ötöt is a saját örökségem­ből kellett fedeznem... Hanem most elmegy a Pap­szerre, hűtelen mecénásához, az „aranyszájú” Palóczyhoz, és dű­lőre viszi a dolgát: vagy segíti, vagy ő itthagy csapot-papot. Tisztesen öltözött a látogatás­hoz, ne mondja az öregúr (bár az soha nem adott az Hiedelemre), hogy nem tisztelkedett előtte méltóképpen.- Mi jóban jön hozzám, hú- gomasszony? - köszönti a tiszte- letes alispán öreg hintaszékében pipázva. Dereka-alkalmasint a csúz miatt - gyapjú pokróccal körültekerve, terjedelmes pocak­ján végigfekszik hosszú szárú tajtékpipája. Mellette, a keze ügyében hagyva fényes-lakkos bambuszból való görbebotja, melyet máskor dolmánya zsi­nórjába vagy zekéje gomblyuká­ba akasztva szokott hordani. Mögötte üveges almáriumban arany serlegek, bársony mappá­ban arany toll, s az almárium felett, a falon míves, aranyzott tokjában, fényes bojtokkal ékí­tett díszkard lóg. A szobát ápo- rodott, nehéz szag üli meg, al­kalmasint a vastag perzsa fali­szőnyegek, az intarziás barok­kos, mahagóni szekrények, s író­asztal felől. A terebélyes, fara­gott íróasztalon vastag fólián- sok, mögötte a falban temérdek könyvespolc, azoii a könyvek rengetege.- Innen hát az öregúr legen­dás memóriája! - leleményezi Teréz leányasszony ,A két lá­bon járó lexikon!” - Nemzetes uram - kezdi nehéz sóhajjal az­tán a „neveldéné”, ahogy Palóczy szokta volt nevezni őt a háta mö­gött. - Nem erre szerződtem én annak idején, jó tíz éve!...- Nocsak! - szív nagyot, bap- pog a pipájába, s fészkelődül ül­tében kényelmetlenül az öregúr -, már kegyedben is alább ha­gyott a honleányi lelkesedés? Pedig kegyedet, húgomasszony, nem is ítélték halálra. Meg sem is háborgatták a zsandárok! Vagy mégis? Nem vehették jó né­ven, hogy a „szép napokban” an­nak a Stáncsicsnak a lapjával házalgatott Diósgyőrben...-Pedig én nem tagadtam so­sem.- No, persze-persze maga jó honleány! - üti el a szó tüzét Pa­lóczy de üljön le már! Marcsa! - kiált ki a cselédnek, s hallatán lompos öregasszony totyog elő -, hozz valami delikátot, s kínáld az igazgató kisasszonyt!- Mikor alispán úr engem Miskolcra csábított - ereszkedik egy öblös-pámás fotelbe Teréz akkor én egy Teleki Blanka tisz­tes ajánlatát utasítottam el. Ez itteninek legalább kétszeres fize­tésével, pusztán honleányt lelke­sedésből! Gondolván, hogy le­gyen az országnak egy másik le- ányneveldéje az erdélyi mellett, mely mívelés alá veszi a palléro- zatlan női lelkeket...-No, hát éljen vele! - kínálja a cseléd által behozott likőrből s édes süteményből a házigazda. - Ez igazán konty alá való! - Az­tán a cselédre mordul kényúri hangon: - nekem pályinkát, a kupicámmal! - Szóval, mi bánt­ja, húgom? - kérdi, miután jót húzott a „kupicából” s krákogott az erős kisüsti után. - Én dicsér­tem is a tgnszemléjét, amit lát­tam a templomban. Mert igen­csak kedvemre voltak a leány­kák. Mikor is volt az?- Tán tíz éve - sóhajtott nehe­zen és kiábrándultán a direkt- risz. - Azóta felém se gondolt nagyságod. Pedig a nevelde ház­bérletét, fűtését évről évre a saját pénzemből fedeztem, hogy majd a város megadja. Az évi 240 fo­rint meg a diákonkénti 14 forint évi tandíj nem elég a magam és három fogadott neveltem ellátá­sára. A város nem adott csak ga­rasokat, s a szülők adományai­ból egyenlítgettem a tartozásai­mat.- Panasz, panasz! - tárja szét tehetetlen semlegességgel a kar­jait Palóczy - de hát én kívül va­gyok már minden státuson. Haynau kegyelmi döntése óta visszavonultam a közügyektől. Szegény Judit lányomhoz szo­rultam. Pedig azelőtt jó húsz éven át, hej!- Tudom, nagyságos uram - szakítja meg az induló áradatot Karacs Teréz, de meg nem állja, hogy az aranyos dísztárgyakat megszemlélendő fel ne álljon, s az almáriumhoz ne lépjen. Az öregúr odafordítva hintaszékét büszkén kalauzolja.-Látja ott azt a díszkardot? - mutat a szekrény felett függő dísztárgyra. - Né, hogy eszi a rozsda. Ez a haszontalan vén cseléd már lusta megpucolni. Tudja mi van arra vésve? Csuc- szor disztichonját olvashatja azon! Úgy szól, hogy - és stento- ri hangon deklamálja a verset: - ,A haza lelke beszélt, szavait jegyzé Palóczy, / Tisztelik a ha­zafit borsodi §zívrokoni. ” Szép, mi? És az aranyserlegre meg Arany János írt versikét. Aszon- gya: „Szíved, eszed, tollad Hon­nak vala szánva Palóczynk, / Érte barátidnak vedd ezen hála jelét...”, és azt az aranytollat? Látja azt húgomasszony? Azt meg a jegyzőségemért adta Bor­sod megye.- Szép ez a tisztes hála a me­gyétől. Bezzeg...- En áldozatos voltam a ha­zához! - vágja el a panasz sorát az öregúr, s Teréz érzi, hogy né­mi dorgáló hangsúly van a sza­vaiban. - Két évtizeden at min­den fizetség nélkül! Érti hú­gomasszony? Minden fizetség nélkül! Teréz visszaült a helyére. Tudta, hogy most a honfidicső­ség, a nemesi virtus magasztaló tirádái következnek. Útját állná a dicsáradatnak, de belátta, hogy a hetvenéves aggastyánnak az emlékek adják az életerőt, hát hagyta, hadd tanítsa őt honál­dozatra.- Én, amikor negyvenhárom­ban Pozsonyba értesítettek, hogy leégett a Piac utcai házam, hát térjek haza a diétáról, de tüs­tént, nem haboztam visszaü­zenni, hogy - s most megint sza­valja saját idézetét: - „Palóczy Lászlónak, s nem a borsodi kö­vetnek háza ég. Én a helyemen maradok.” Ilyen voltam én hú­gomasszony!- No, persze! - gondolja ma­gában nem kis malíciával Teréz —, még ott volt az ősi kúria a Papszeren, a lánya, veje is saját funduscon élt, hát volt miből vir- tusoskodnia. De őneki az egyet­len pesti házat (annak is a húgá­val megosztott felét) kellett a ne­veidére, a „közügyre” feláldoz­nia, hogy ha már belekezdett va­lamibe, hát azt már vigye is vég­be. De ahogy az már lenni szo­kott, a Köz úgy gondolta, ha csi­nálja, hát bizton bírja maga is, minek oda áldozni többet, ha megy a dolog ingyen is! így hát ő magára maradt az intézetével. Kezdte hat diákkal, s most már 150 eszi a fejéről a hajat.- De hát az utódom... Az nem? -ereszkedik vissza a földre az emlékeibe ragadt Palóczy.- A visszás állapotok nem kedveznek a kultúrának. Az élet­re sincs pénz, hol lenne a neve­lésre? Előbb a has, aztán az ész.- Az én boldogult la tin taná­rom mondta mindig - emléke­zett magafeledt derűvel az öreg­úr -, hogy „Primus venter non student libenter.”Ezzel biztatott mindig. O tudja miért, hogy a te­li has nem szívesen tanul. En éhen sose tanulhattam. Jut eszembe! Még meg se köszöntem húgomasszony, hogy az én Ban­ké Józsi komámat - mert azt ugye, hogy a Judit lányának, aki színésznő lesz, hogy annak én vagyok a keresztapja. No, hát hálás vagyok érte, hogy német tanárnak alkalmazta az öreget.- Épp azért jöttem a nagysá­gos úrhoz, hogy érdemdús tekin­télyét méltóztatna latba vetni az intézetért. Mert én magam to­vább nem tarthatom. Oda kell hagynom, hogy Erdélybe menen­dő, Teleki. Blanka grófnőhöz álljak.- Elhagyná a sáncot, mit együtt ástunk?- Csakhogy abban én harcol­tam egyedül- Mit tehetnék én húgom­asszony? Mit? - tárja szét, s ejti le tehetetlen két karját Palóczy. - Ki hallgat, ki ad már ilyen fo­gatlan oroszlánra? Kint már alkonyodon. Az ut­ca s a kert felől gyanús neszek, halk készülődések sustorgásai szűrődtek be az ablakon. Aztán halk zene, majd széles tömegkó­rus kezd rá a Szózatra. „Hazád­nak rendületlenül...”- Apuka! - szalad be Judit asszony, Palóczy lelkes mozgal- már lánya, aki apja mellett nagy pártfogója és szervezője az ellen­zéki mozgalmaknak. Meg se lát­va a vendéget, az ablakhoz ro­han, s amennyire gömböc terme­tétől telik lelkendezve újságolja. - Az egész város ifjúsága, Apu­ka! Itt tiszteleg az egész város előtted!- Ejnye lányom - korholja lá­gyan, megindultam az apja - a Szózat alatt ugrabugrálsz itt! És míg a dalárda zeng a Szó­zat igéje-dallama hűségre s ál­dozatra parancsol. S míg a hin­taszékbe nyomorodon öreg is ki­húzta magát a szent felhívásra, Karacs Teréz, a nemzet napszá­mosa csalódottan fordult ki az ajtón. El innen el! Isten áldjon, Mis­kolc! Borsodi legendárium Nemzeti napszámos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom