Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-20 / 196. szám
Augusztus 20., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III De lám, vannak még csodák! A község címere az évszázados történelmi múltra utal Hajdú Imre Az ilyen kis falvakat az emberek gyakran elintézik egy kézlegyintéssel. Nincs ott semmi - mondatik hozzá az általánosító ítélet, amely legfeljebb még egy kis sajnálkozással párosul. Ebben a ma ott élők helyzetének értékelése éppúgy benne foglaltatik, mint a település reménytelennek ítélt jövője. Szentistvánbaksa nevének hallatán én már azt is eredménynek tartom, ha tudja az illető, hogy egy apró, Hemád menti, abaúji faluról van szó. Pedig hát tudhatna akár többet is! Hogy például már a bronzkorban lakott hely volt. Hogy maga Römer Flóris, a neves régész ásatott itt s tárt fel a Krisztus előtti 2. századból való cölöpsírokat. Hogy a falu első írott említése egy évszám nélküli oklevélen 1288-1304 közötti időből való. Hogy 1552-ben Eger diadalánál ott harcolt egy baksai férfi is, Baxi Tamás. Hogy a törökök 1635-ben feldúlták, embereinek egy részét, állatállományának nagyobbik hányadát magukkal hurcolták. Hogy e rablás után Baksa meghódolt, majd lakatlan lett. Hogy ez a falu - sok másikhoz hasonlóan - olykor elpusztult, de aztán mindig újjászületett. A miértre nehéz pontos választ adni. De az a tény, hogy emberemlékezettől fogva újra és újra lakott hely, el kell hogy gondolkoztassa az embert. A fekvése lenne jó? Egy fenét! Az ártéri területre a víz, a „part”-ra a csúszós agyag miatt nem építhettek házakat. Maradt hát az a keskeny szalagföld, mely a kettő között terült el. „Baksa a világ vége! - olvasom a községről szóló fejezetet a Hemád menti táj, Hemád menti emberek című könyvben. Ezt állapította meg az a meszet áruló „szekeres tót” is, aki amikor már végigkiáltozta a falut, megdöbbenve vette észre, hogy itt nincs tovább út.” Szóval nem a kedvező természeti adottságok éltetik e falut. Talán sokkal inkább a kedve- zőtlenségek miatt életakaróbbá vált baksaiak leleménye. Régebben is... nem tudtak eredményesen földet művelni? Választották az adottságaiknak jobban megfelelő állattenyésztést. A régi Abaújban Gönc után ebben a kis községben tenyésztették a legtöbb törzskönyvezett apaállatot. És jelentős volt itt a tehenészet is. A háború előtt - olvasom - három tejcsarnok gyűjtötte a paraszti gazdaságok tejfeleslegét. Baksának persze a történelme során nemcsak a törökkel kellett megküzdenie. Nyomorította e csepp falut az 1945 utáni rendszer négy évtizede is azzal, hogy a „nagy központi körzetesítés” jelszavával azt is elvette tőlük, amijük hajdan volt. S ha egy falu végül pap, tanító nélkül marad, milyen jövőt remélhet? A korábbi negyven év Baksa számára nem táplált soha reményt. Úgy voltak ők ezzel, mint a cigánybanda az osztozkodással. Záróra után osztja a prímás a borravalót. Ott nyújtja a markát a legújabb bandatag, a „legkisebb”, a cimbalmos is, de csak nem kap semmit. - Te Gázsi - kiált rá végül elkeseredésében a prímásra. - Abból a pénzből nekem is jár. - Járni jár — hagyja rá a prímás. - Csak éppen nem jut. Széntistvánbaksán meséli mindezt az ott élő Csákány Béla, a hemádkércsi szövetkezet elnöke. Baksa, akárcsak Felső- dobsza és Nagykinizs, tagközsége a szövetkezetnek. Az elnökkel és Baksa tiszteletdíjas polgármesterével, Homyák Sándorral ülünk együtt a község polgármesteri hivatalában, s azt várom - mint már annyiszor és annyifelé a megyében -, hogy újra rám szakad egy panaszáradat. De lám, vannak még csodák!- Annyit kapott ez a falu - de nemcsak ez, hanem sok hozzá hasonló - az elmúlt négy évben, mint amennyit talán az előző százban sem - kezdi mondandóját Homyák Sanyi bátyám. Mitagadás nem ma találkozom vele először, s igen csavaros eszű ugyanakkor — ez nem mond ellent egymásnak - nagyon tisztességes parasztembernek ismertem meg. Furcsán nézhetek rájuk, mert rögtön hozzáteszi: - Nem viccelek, valóban komolyan gondolom amit mondok.- Arról van szó - veszi át a szót Csákány Béla -, hogy az elosztási viszonyokat tekintve soha nem volt ennyi lehetősége a falunak, mint az elmúlt időszakban. A fejkvóta mellett a cél- és címzett támogatási rendszerrel olyan beruházások valósulhatta^ itt - de máshol is - meg, amelyekre korábban legfeljebb álmainkban gondolhattunk. Mitagadás, ezeket hallva kíváncsian várom: mi az ördögtől elégedettek a baksaiak, hisz a 24 évvel ezelőtt megjelent abaúji monográfiában gyakorlatilag egyetlen pozitív fejleményt említenek velük kapcsolatban: „Többéves huzavona után (pedig itt van helyben a kavics) teljesül már régi vágyuk, megépül a jó közlekedési út is.”- Ami az utat illeti - nevet a polgármester -, három jó hírem is van. Megcsináltattuk a falu belső útjait 1,2 kilométer hosszúságban. Három kis utca kivételével már minden utunk bitumenes. Elkészült a négy községen átívelő főút is, 5,5 kilométer hosszúságban. Ehhez a baksai önkormányzatnak 400 ezer forinttal kellett csak hozzájárulnia. A harmadik út nálunk olyan, mint a Szuezi-csatoma. Az évszázad építkezése. Ez a bennünket a megyaszói térséggel összekötő út. Hatvan éve, Eckhardt Tibortól kezdve minden képviselő ígérte, hogy kijárja. Mindeddig sikertelenül. Most végre 1995-re elkészül ez a Zemplént Abaújjal összekötő 5,5 küométeres út, amellyel 30 kilométert tud megspórohú az autós. Kistérségi pályázat útján nyertük el a támogatást, mintegy 32 millió forintot. A maradék 23 milliót a két önkormányzat, Megyaszó és Szentistvánbaksa, illetve a két község szövetkezete állja. A munka megindult, a tervek szerint 1995- ben útavatás. De lehet hogy már korábban. Mitagadás, amit hallok, nem semmi.- Ám ez még korántsem minden - veszi át a szót újra Csákány Béla, kinek mindennapos munkakapcsolata van a polgár- mesterrel.- A vízhálózat építéséhez 90 százalékos támogatottságot nyertünk el. Ez év május 9-én került átadásra a Nagykinizzsel közös 5,5 kilométer hosszú vízvezeték-hálózat, a vízmű-telep 3 fűid. kúttal, s Szentistvánbaksán 2 darab 50 köbméteres ellennyomó medence. A vízvezeték-hálózatnak szövetkezetünk lett az üzemeltetője. A közkifolyók - 20 darab - már üzemelnek, az egyéni bekötéseket pedig rövid időn belül megkezdjük.- Csak a vízre 16 miihó céltámogatást kaptunk - egészíti ki az elnököt a polgármester -, s ha már átvettem a szót, folytatom a „gazdagodás” felsorolását a postánkkal. Itt 1959 óta nem volt posta. Bélával felvállaltuk, hogy mi bizony kijárjuk. Nem volt egyszerű, hisz a Postánál az a cél, hogy az 500 lélekszám alatti helyeken leépítse a hivatalokat. Nem tagadom, a postaigazgatóságon akadtak patrónu- saink, így újra van postánk április óta. Igaz négyórás, de mégiscsak posta. Erre a célra a volt pártházat adtuk át kezelői joggal. S nemcsak postánk lett! Megvalósult egymillióból a falu digitális telefonhálózata is. Ősztől 21 újabb jelentkező kap - a már meglévők mellett — telefon- vonalat a faluban. Alig győzöm követni, amit mondanak. A két vezető is megáll egy pillanatra, magukban számba veszik mit is soroltak már eddig fel, s mi maradt ki.- A faluházunkat még nem említettük! - csap a homlokára a polgármester. - Ez valamikor egy nagygazda háza volt, amit az itteni, hajdani kis tsz vásárolt meg. Bővítették, majd az egyesült tsz-é lett, mi tőlük vásároltuk vissza 50 ezer forintért. Félmillióért felújítottuk, így a falunak van egy szép közösségi épülete.- A ravatalozót és a hősi emlékművet se felejtsd el említeni - bíztatja Csákány Béla Sanyi bátyánkat.- Dehogyis felejtem! - csattan fel mímelt sértettséggel az öreg. — A ravatalozónk bővült, sőt előteret is építettünk hozzá. S a közelében készült el a baksai hősi emlékmű, amely 1848, 1914,1919,1944-45,1956 hőseinek, áldozatainak, magyar, szovjet, német katonáknak állít emléket. Hát egyszuszra ennyi lenne az eldicsekedni valónk! — fejezi be a felsorolást a polgár- mester, s miközben kifújja magát, kényelmesen hátradől a széken. Csákány Bélára néz és elégedetten összevillan a tekintetük. Jómagam, miközben összezárom a sok jóval megtelt jegyzettömböt, a névadóra, a nagy királyra gondolok. Ó vajon a hallottakról miként vélekedne? Azt hiszem ő is elégedett lenne. Talán még azt is mondaná: Hajrá Baksa! Csak így tovább... Ami pedig engem illet: annyi politikusunk hangoztatta kortesbeszédében, hogy Magyarország sorsa vidéken dől el. Tolmácsolom a baksaiak kívánságát ezzel kapcsolatban és a jövőt illetően: soha rosszabb támogatási rendszert ne kapjon a vidéki Magyarország, mint volt az elmúlt négy évben. Még jobb persze lehet! A Hornyák Sándor büszke az elmúlt négy év eredményeire Csákány Béla nem itt született, de ettől függetlenül tevékeny lokál- patrióta Fotók: Farkas Maya Géza Haidu Imre tVÍiközben ma - akárcsak évszázadok óta e napon mindig - Istvánt ünnepeljük, az államalapítót, a szent királyt, én rá, Cézára gondolok. Meg arra, hogy bármennyire is hangoztatja objektivitását, vagy legalább is arra való törekvését a történelemtudomány, soha nem tudja a szubjektivitását, a mindenkori jelen érdekét szolgáló „pártosságát" kiküszöbölni. S az ilyen-olyan történetfelfogáson nemzedékek úgy nőnek fel, hogy csak az éppen aktuális, politikailag támogatott felfogás tudatosul bennünk, méghozzá objektív történelmi igazság gyanánt. Következésképp, élnek ma is generációk, akik közül a nagyapák például mást tanultak Ferenc József császárról, gróf Andrássy Gyuláról, vagy Kun Béláról, mint már fiaik, unokáik. Sőt a mai felgyorsult korban ugyanaz a személy először „jótevő édesapánknak" ismerte meg J. V. Sztálint, vagy Rákosi Mátyást, s csak később tudta meg róluk az igazságot, hogy nem voltak mások, mint becstelen zsarnokok. (Fia éppen ez a végső igazság.) Olykor maguk a történészek is megróják elődeiket a torzításért, az objektivitás égisze alatt cselekedett tudatos, vagy véletlen szubjektivizmusért. Szekfű Gyula neves (ám ugyancsak bírált) történetíró szerint például az ő korát megelőző polgári-liberális történetfelfogás nem alapult a történeti múlt tényleges szemlélésén, tehát nem reális tudományt produkált, hanem a saját kiváltságait, a saját világrendjét vetítette vissza a múltbeli történésbe. Vagyis a történészek sok esetben a történetet nem a kútfők szerint, hanem a saját fejükben élő doktrínákból konstruálják. Ilyen, saját fejben lévő doktrínáktól senki sem mentes. Talán ezért hiszem én is, sőt nem hiszem, hanem meggyőződéssel vallom, hogy mi magyarok sokféle ok miatt lényegesen nagyobb hőst „csináltunk" például Dózsa Györgyből, Táncsics Mihályból, mint amilyenek voltak, ugyanakkor méltatlanul háttérbe szorítottunk olyanokat, mint Martinuzzi Fráter György, vagy Géza fejedelem. Én pont ezért gondolok Gézára István ünnepén! Szó sincs róla, hogy Istvánt tagadom. Ellenkezőleg! István történelmi érdeme olyan hatalmas, hogy cseppet sem csorbul, ha apját is dicsérjük. Méghozzá, elsősorban nem az apa jogán! Hanem a nagy mű részeseként, úgyis mondhatnám, úttörőjeként. A nagyok azért ezt mindig látták. A már említett Szekfű Gyula véleményévei nem áll egyedül. Hogy a magyar nép Nyugat és Kelet között nem roppant össze a X. század vége felé, az Árpád utódainak, Gézának és Istvánnak a közös érdeme. A lazán kapcsolódó nomád törzsekből ők kovácsolták össze szilárddá két emberöltő alatt a magyar államot. A munka nem volt könnyű. Véres belső harcoknak kellett jön- niök, hogyanép nyugtalan, „rakoncátlan elemei" megsemmisüljenek. A törzsfőknek és a zsákmányoló hadjáratok során meggazdagodott kapitányoknak hatalmát meg kellett törni, és Árpád vérének tekintélyét mind a hét törzsre újra kiterjeszteni. Ez az első, erőszakos lépés Gézának jutott feladatul,"ki nyugati műveltség híján, a természettől még nem távolodott el messzire, s így kételyek még nem zavarták az elhatározásban és a gyors végrehajtásban. A központi hatalmat nehéz harcok árán újra helyreállította, és sietett a pillanatot felhasználni, hogy népét a nyugati keresztény közösségbe bevezesse, és a nomád életbe visszatérés útját mindörökre bevágja mögötte". A magyarság az imént még élet-halálharcot vívott a német császárral, most viszont a Nyugat felé történő nyitás nemcsak a római egyházzal való kapcsolatba lépést jelentette, hanem a császárral is. Mi több Géza német földről szerez fiának feleséget! Nem akármilyen huszárvágások ezek. Istvánnak semmilyen téren nem a nulláról kellett indulnia. A mocsarat, hol népünk sátra ingoványos talajon állt, Géza csapoltatta le. Vérrel-verejtékkel ő ásatta az új, a kőépület alapjait is, amelyre - ez már valóban István érdeme - erős várunk felépült. /\ művet Géza kezdte el. Az úttörő sorsa pedig mindig nehezebb és hálátlanabb. Az elkezdőre vár mindig a piszkosabb munka is. De túl ezen,azért is volt nehezebb az ő feladata, mert ezer szállal kötődött a régihez. Gyökereket elvágni, az áldozatokat meghozni, ez erős akaratra, szilárd, önmaga sanyargatására is képes jellemre vall. Pedig még a neve sem volt mentes a misztikus, pogány tartalomtól. A hajdani Gyeücsa név török méltóság-jelölőből ered, és azt jelenti: „akit nagy hatalmú szel lemos segít". István már „belenőtt„ az apjától nagy vonalakban kialakított új rendbe. Számára - ellentétben Gézával - az is természetes volt, hogy ő már keresztény módon gondolkodik, latin grammatikát tanul keresztény papoktól. „A mai történetkutatás már sejteni kezdi - állapítja meg Düm- merth Dezső történész -, hogy a régebbi, a szorosan a legendákhoz kötődő hagyomány túlságosan js egyoldalú módon mellőzte a XI. századi, s valószínűleg nem magyar első legendaíró által egyszerűen csak „véreskezűnek” bélyegzett Gézát, és túlságosan is egyoldalúan tulajdonított minden érdemet az országépítésben, az állam megszervezésében fiának, István- nak. Egy emberéletbe nem is fér bele annyi elölről kezdődő szervező, alkotó munka, mint a legendás Szent István életébe. A magyarság gyors áttérése egy friss államrend keretei közé, és ebben való megmaradása ugyancsak érthetetlen volna, ha mindezt csupán Istvánnak tulajdonítanánk." A nagy mű közös. Gézáé és Istváné. Gézáé, aki talán nem is sejté egész nagyságában a veszélyt, amely a kalandozások kudarcával e nemzetet fenyegette, mégis felfogta és pártolta a bekövetkező egészséges fejlődés eszméit, és nagy fiáé, Istváné, aki már „egész életében megértette a veszélyt, részletesen és meglepő tisztán felfogta atyjának általános gondolatait”. (S e közös műben, a nemzet érdeme sem csekély, hisz - mint a jó tanuló - megértette és követte két vezérét.) M a Istvánt ünnepeljük, de én, a kissé árnyékba taszított Gézára gondolok. Egészen pontosan: Gézára is!-k
