Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
VI ÉM-hétvége ÉM - Tükör Június 11., Szombat Bethlen és Deseő megtalálása Moszkva (MTI) - Nanovfszky György moszkvai magyar S ' ivet, az orosz fővárosban magyar újságíróknak di- n elmesélte, hogy miképpen sikerült megtalálni Bethlen István néhai miniszterelnök és Deseő László honvédtábornok sírját. A nagykövet 1992 szeptemberében kezdett kutatni Bethlen István után. Közben a múlt évben indította meg a nagykövetség a nyomozást Deseő László sorsának tisztázása érdekében, miután fia, a stockholmi magyar nagykövét kérte azt. A keresés során a magyar nagykövet kapcsolatba került Rudolf Pihojával, az orosz irattárak, illetve Dmitrij Vol- kogonov tábornokkal, az orosz katonai irattárak vezetőjével. Pihojának az volt az álláspontja, hogy már csak emberiességi oknál fogva is át kell adni a magyar félnek a dokumentumokat. Ok ketten külön-külön is nagyon sokat segítettek a Bethlen-kutatásban, és nagy szerepük volt a Nagy Imrére vonatkozó iratok korábbi átadásában. Nanovfszky György a keresés során jutott el a Moszkva melletti Krasznogorszkba, ahol a háború után hadifogolytábor működött. Egy helyi múzeumban rábukkant például, Örkény István egyik versére, az író ugyanis szintén itt raboskodott. A nagykövet arra számított, hogy itt találja meg Bethlen István sírját is, de ez a várakozás később nem igazolódott. A múzeum igazgatója, Arkagyij Krupennyikov és munkatársa, Vlagyimir Vszevolodov, alak szenvedélyesen kutatták a fogolytáborok lakóinak sorsát, szintén nagyon sokat segítettek. Vszevolodov számítógépre vitte, például a foglyokra vonatkozó adatokat és az ő archívumában orosz néven Vlagyiszlav Ludvigovics Dezseként szerepelt Deseő László. Ezen a nyomon folyt tovább a kutatás. Ekkor, azonban még nem voltak ismertek sem De- seó halálának körülményei, sem pedig az, hogy hol temették el. Nanovfszky György emlékeztetett rá, hogy ezen a ponton kapcsolódott be az MTI moszkvai irodája. Az MTI kapcsolatai útján sikerült eljutni az orosz börtönigazgatóság vezetőjéhez, Jurij Kalinyin tábornokhoz. A nagykövetség kérésére, alig több mint egy hónap leforgása alatt válasz érkezett, amelyben Kalinyin közölte Deseő tábornok halálának körülményeit és azt, hogy pontosan hol van eltemetve. Bethlen István sírjának hollétét viszont továbbra is homály fedte, viszont Kalinyin fogadkozott, hogy folytalják a kutatást a titkos irattárakban. Végül, részben ezen a vonalon, illetve más archívumok iratai, valamint egykori szemtanúk alapján sikerült megtudni, hogy Bethlent elhamvasztották és a moszkvai Donszkoj kolostor melletti, három tömegsír egyikébe temették. A kutatások során megtaláltak egy japán tábornokot, a lengyel hadsereg több tisztjét, akiket ugyanaz a Szeröv tábornok tartóztatott le, aki később Nagy Imrét és társait is őrizetbe vette. A foglyok egy része, így Deseő tábornok, valószínűleg nem természetes halált halt: a szovjet belügy, gyilkos módszereivel elpusztította őket. Halálra gyötörték a szerencsétleneket, és a halál okaként mondvacsinált betegségeket írtak a zárójelentésekbe. Deseő tábornok, halála előtt néhány héttel ugyanis arról számolt még be feleségének írt levelében, hogy jó egészségnek örvend. A zárójelentésbe viszont az került, hogy vesesorvadás végzett vele, holott fiának elmondása szerint, soha semmi baja nem volt a veséjéveL A hosszas kutatásokat végül siker koronázta: Viktor Jerin orosz belügyminiszter nemrég Boross Péter kormányfővel hivatalosan is közölte, hogy sikerült megtalálni Bethlen István sírját, majd ezután a kormány úgy döntött, hogy a választások után hazahozatja a hamvakat, amelyeket magyar földben temetnek eL Emigránsok és disszidensek Priska Tibor Egyik társunk, állampolgár-társunk az ország nyilvánossága előtt bejelentette, miszerint, ha fiatalabb lenne itt hagyná ezt az országot, valahová külföldre költözne. Éspedig azért költözne el innen, mármint emigrálna - ugye ez esetben az emigrálás a helyes kifejezés, - mert a választók nagyobbik része nem úgy szavazott, miként ő maga. Hanem másként. Holott úgy kellett volna szavaznia mindenkinek, miként ó, mármint az emigrálással, külföldre távozással fenyegető ember szavazott. Kétségtelen, munkálkodhatnak benne, a dühös emberben régi beidegződések, igazgathatják fortélyos félelmek, hogy ha az a bizonyos régi rendszer jön vissza, akkor majd lesz itt... Akkor majd ismét... Nagyon is elképzelhető, hogy ez mondatta vele, amit mondott. Annak ellenére, hogy az a bizonyos rendszer nem jöhet vissza, mert nem is akarja senki, ha akarná sem tudná visszacsinálni, mivel a történelem már csak ilyen. Nem is ez eme kis dolgozatocskának a mondandója. Sokkal inkább az, hogy a külföldre távozás, főként innen, a Kárpát-medencéből jól ismert folyamat, mondhatni, jól bevált szokás. Durván fogalmazva: ha baj van, sokan, könnyedén rászánják magukat a lelé- pésre, itt hagyva, magára hagyva ezt a - lehetséges - általuk is gyakorta megénekelt szépségű szittyaországot, mit megfelelő alkalommal ók maguk is feltűztek Isten kalapjához bokrétának. És helyet kerestek maguknak ott, ahol nem Trabantok büdösí- tenek az utakon, egyáltalán vannak utak, ahol feltalálták a mikrohullámú sütőt, a bikinit, az atombombát és másként lehet élni, jobban, szebben meg minden. Hogyne lennének, sajnos mindig is voltak azok az emigránsok, akik megszenvedték, lélekben kicsit, vagy nem kicsit, bele is haltak ennek a hazának az elhagyásába, de rákényszerültek, valóban menniük kellett gyakorta éppen másságuk, vagy puszta életük mentése miatt, mert nem találták honjukat e hazában, akiknek valóban fájt, mert látták, hogy mint oldott kéve széthull nemzetünk, de vállalták mégis a számkivetést, valamely valós, tényleges ok miatt. És vállalták persze ott, távol magyarságukat is, ha alkalmuk nyűt, hát tették az óhazáért ami erejükből telt. Öröm: gyakorta nagyon sok telt. Rangot, tekintélyt teremtve Hungáriának, jó hírt téve közhírré rólunk. De azért ne keverjük össze őket a másik réssszel. Azokkal, akik „csak úgy” mennek. Akik nyomban nevet változtatnak, nyelvet felejtenek, tagadják, restellik honnan-jöttü- ket. Igaz: megszólni őket sem szabad. Hiszen végül is a jobb életet keresve vágtak neki. Csak hát.... Csak hát valamiféle viselkedési forma lehet az, ami kissé elidegeníti innen tőlünk, meg az előzőektől is valamelyest őket. Igen, elsősorban a viselkedés, a megjelenés. Egy időben disszidens volt a hivatalos titulusuk és nem jöhettek haza, később, amikor kiderült, hogy pénzt tudnak behozni, akkor idegenbe szakadt hazánkfiaivá változtak, hazajöhettek, jöttek is hatalmas cirkálóikkal, keresgélték, nemigen találták a magyar szavakat, megtalálták viszont a csakis számukra berendezett és kinyíló játékkaszinókat, bárokat, miegymásokat. Később már nem csupán pénzüket hozták, hanem hatalmasra nőtt öntudatukat, magyarságukat is, bár ez a magyarság idézőjelbe kívánkozik. Jöttek, jönnek szavazati jogért, földért, várért, jönnek munkaerőért, bérmunkásért, hiszen, egy, s más kapható errefelé is a chikos, gulasch, fokosch világában. Már felelősségre is vontak bennünket, mindvégig itthon maradt apró ürgéket, hogy mit tettünk, mit csináltunk itthon azokban az években, amikor ők ott, Nyugaton keményen dolgoztak az egzisztenciájukért és ápolták, ébren tartották magyarságukat. Mi meg nyuszikként dadorásztunk valamit, hogy azért csak-csak igyekeztünk, tettük ugye, amit tudtunk, hol ez sikeredett, hol az, persze volt úgy, hogy ez sem sikeredett, meg az sem, meg olyan is, hogy jónak véltük, de nagyon is rossz lett, az is volt, hogy ellenségnek neveztünk ki valakiket az öntudatos osztályharc nevében, holott azok nem voltak ellenségek, de mégis ezt a bánásmódot kapták, gyakorta ocsmányul, ma már szégyenletesen, meg volt azért, hogy átépítgettük a falukat, villany, víz, miegymás... Hát tetszenek tudni, az ember csak tette, amit tett. De ezzel a sok összevisszasággal együtt is: úgy fölülről nézve, még megvolna az ország, de megvan azért alulról nézve is, lehetne jobb, lehetne szebb, Istenkém, hát ilyenre sikeredett, nekünk mindenesetre igen kedves, mivel a miénk, erre futotta erőnkből... Hát ne tessenek azért nagyon haragudni ránk, amiért mi itt csak így, meg csak úgy, majd igyekszünk, csak ne tessenek már suhogtatni fölöttünk azt a szörnyű nádpálcát. Tudjuk, hogy most is jobban lehet élni Nyugaton. Azt is, hogy akik a nagyobb lehetőségeket választják, azok nem idézgetik az ily anakronisztikus sorokat, hogyaszonygya „nékem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország”, meg hogy itt élned s halnod kell és egyebeket. Meg azt is tudjuk, hogy azért minden baj ellenére mégis maradunk itt ne- hányan erőnk szerint tesszük, amit bírunk. Mindig is. * Vállalva, hogy közben kevesebb időnk lesz árvalányhajas kalapunk lengetésére. De hát, ha az ember úgy nekiveselkedik - márpedig itt, a mi hazánkban mindig is volt minek nekiveselkedni, most is lenne - hát akkor bizony az árvalányhajas kalpagot csak- csak lerakja. Hogy ne zavarja a munkában, az odafigyelésben. Kárpáti Béla A kerti kioszkban uzsonnázott a család. A két fiúcska hamar túllett a fogáson (csokoládét ittak kuglóffal), a mamzellal mentek kerti sétára. A nagyasszony is felállt, hogy tán dolga után nézne, s Anna, a 21 éves menyecske is fürgén ugrott, hogy leszedje az asztalt.- Hadd csak, lelkem - így Mo- csáryné, az anyós -, majd a lány leszedi! Etus! - kiált a cselédnek, aztán menyéhez szól, - Te csak vigyázz a kicsire! A te korodban már kíméletesen kell mozogni... Az örökössel!-Ó,- üti el, hárítja el a gyöngédséget az ifiasszony - még csak az ötödikben vagyok...-S az nem elég? - rója meg meleg hangsúlyával Lajos, a férje, s kezével lágyan körbesimogatja a fiatalasszony hasát. - Azért ő már látszik. Nem hagyja magát figyelmen kívül... Az udvaron három népviseletbe bújt parasztasszony várakozott.- Fiam - int feléjük a nagyasszony -, várnak az énekeseid... -Ja, persze-persze! Bocsássatok meg! - és a férj sörtebajsza-sza- kálla megborzolja az ifiasszony liljombörét, ahogy a kezére hajlik, aztán csak mentében mondja: - Tudod, az egri dalokat gyűjtöm kötetbe. Egy kis műhed- velés.- Szegénykém! - sóhajt nagyot a nagyasszony, amint a távozó férj sántikáló, ortopédcsizmás bicegését figyelik -, mennyit szenvedett, míg ennyire járóképes lett!- Talán szenvedtek - együtt, Kedvesanyám! - mondja, s öleli át hálás gyöngédséggel anyósát a fiatalasszony. Mesélte Lajos, még Freyerwaldban, a fürdőn, hogy mennyit fáradott érte. Meg a gazdaságért - özvegyen!-Az a, a gazdaság! - éled a szóra özvegy Mocsáryné -, Szegény Imrém után ez maradt rám... Ez a gond!... Gyere, járjunk egyet. Az jót tesz. És mutatta a kastély körül a vadaskertet, a végiben csobogó Eger patak duzzasztógátját, a malmot, melyet a patak vize hajt, a vízmüvet, a villanytelepet s az öntözőcsatomákat, melyek a káposzta-, dinnye-, répa- és burgonyatáblákra vezetik az éltető vizet, tovább a sűrűn zöldellő kukorica- és sárgálló búza- és gabona- (árpa- és zab-) földeket, melyek színes szőnyegekként terültek el a Bükk sötétlő bölénypúpja alatt.- Óriási gond! - szörnyűit el az alig 20 éves ifiasszony, aki egy sziléziai takácsmester családjából, 13 éves gyereklányként hagyta el a szülői házat a már akkor félvak Wesselényi báró üdvöskéjeként, s mint ilyennek, igen kevés fogalma volt egy fejlett, nyugati mintájú majorgazdaságról -, és mindehhez érteni is, Kedvesanyám!- 0, még ez! - legyintett a nagyasszony. De a nagy állatgazdaság! A lovak, a hatalmas gulya s a rétgazdaság, a sok száz birka ott Kurtyányban! Merthogy azért havonta oda is elkocsikáz- ni számadásra! Aztán most a sok úrbéri per itt a falu házas meg telkes jobbágyaival!... Ó, jó lesz már, hogy itthon lesztek, legalább Lajos besegít!... Borsodi legendárium sán érzékelje az eljövendő lény gyors szívdobogásait -, ha visszagondolok a tavalyi tavaszra... Miklós halála után Zsi- bón... k- Miklós! - kiált fel sikamlósán Lajos -, olyan furcsa a szádból hallani! Te, a húszéves gyermek Andornaki románc- Az, a Lajos! - gondolta aztán már magában, a kastély egy, a gyümölcsösre táruló hűs szobájában Anna ifiasszony, aki 20 évesen már két Wesselényi-fiú, s egy szíve alatt éledező Mocsáry- gyermek (fiú lesz-e vagy leány!) anyja (lesz). - Ez a bűvös-bájos, gyöngéd, udvarias, komoly tudós ember, akit Wesselényi is becsült, szeretett, annyira, hogy felfogadta franciatanárnak a (törvénytelen) lánya, Katalin és őmellé; legyen az ő felesége és lánya müveit úrinő. El is vitázott- politizált vele éjfélekig.- Ábrándozik az én baronesz- szem? - lepi meg s öleli át a férfi, aki váratlanul megjelent a háta mögött -, mert a bárónéasszony olyan leánykorú, hogy még baro- nessznek is fiatalka...-Ne is juttasd eszembe azt az évet! - simul a karjába, s hagyja, hogy a férfi, az ő domború haés az az ötvenes.. Ötvennégy es öregember!- Ne bántsd! Hisz te is szeretted őt! És én is.- Való, mint az Istenre, felnéztem, rá.-És az öccse, a Ferenc... Ott Zsi- bón... A temetés után, ahogy hazamentünk... Csak akkor lehettél volna velem!-Hogy lehettem volna?!... Még!- Nem alázhatott volna meg úgy... Leültetett az íróasztal élé... Az uram székébe, az ő asztalánál, az ő dolgozószobájában! Ahol én jobban otthon voltam, mint az a huszonnyolc keresztapa-gyám bármelyike!- O, szegénykém! - súgja-lehelli Lajos, és gyengéden a székbe erőlteti a fiatalasszonyt. Az ki sem rezzen a gondolataiból, folytatja:-„Közlöm magával bátyám végakaratát...“ - így! És se Anna, se Annuska, semmi! Csak per maga! Mint az ügyfelével, úgy bánt velem!- Jlogy - azt mondja - maga csak addig lehet a Wesselényi- árvák gyámja, amíg az ő nevét viseli... Es az örökségre... Egy évet, ha éltek együtt...“- Egyet? - kérdem én felháborodva. - Hetet! Nyolcat, ha jól számolom!-„Maga, Lux Anna csak cselédje- mondja a pimasz -, jó, később ágyasa volt szegénynek... Egy tizenhárom éves csitrü... És belül az ura ölébe!... Pfúj!” Engem majd szétvetett a düh és elöntött a szégyen. S ön köpött egyet. Rám! Érted? Rám, aki ápoltam, kiszolgáltam, felolvastam neki, mert erre fogadott fel, hogy szórakoztassam.- De megesküdtünk! - már ordítottam -, elvett! A felesége lettem! Isten és ember előtt! - És már magamon kívül voltam. Felkaptam a kalamárist, hogy ráborítom a pimaszra, de aztán nem tettem. Bár tettem volna! „-A cselédje volt! - üvöltött ő is -, a kis céda szajhája volt!... Egy vak ember bolondított magába.!“ Mire én: - A férjem volt! Két gyerrnekem apja! S én imádtam öt! Es ő is engem! Nem érti? Egy öregembert!... Egy vakot! Égy roncsot!” Ezt mondta! A bátyjáról! A piszok!- Tudja, mit? - mondtam most már magamból kikelve -, süsse meg az örökségét! Nekem nem. kell semmi! Tudom, csak azért szapul itt!... Csak a gyerekek... Az árvák! Vagyunk hozzá huszonnyolcán, keresztapák!... Hogy egyben maradjon a bitiok, majd teszünk értük... S maga, lelkem...“ így mondta: „lelkem”! Mint egy csetres cselédnek! Maga, lelkem, - azt mondja - élheti a világát, a Wesselényiek nélkül!” És az Isten tudja, mire képesek még... Ellenem! Mocsáry védőn átölelte asszonyát.-Már semmire. Mert Mocsáryné vagy. Bocsári Mocsáry Lajosné. Andornak és Kutiány urának asszonya. És ha perelnek, hát állunk elébe, pereskedünk! A memzell megjött a fiúkkal.- Édesmama - szaladt hozzá, bújt az ölébe a kisebb, a négyéves Gergő. - Fogtunk lepkét, nézd! - és kis markában egy agyonszorított káposztalepke.- Meg a malmot néztük! - így Mika, a nagyobbik. - Én malmos leszek, ha megnövök!- Ui! Un meunier et un apiculte- ur! - nevet a gouvernante.- Méhész? - nevet a mostohaapa, borzas, sötét szakállát simogatva.- A méhesben is voltak? - kérdi Mocsáryné aggódva, egyszersmind megrovólag a mamzellre tekintve.-Á, il n’a rien... S e meghitt családi idill még tartott 16 évig, Andornakon.
