Észak-Magyarország, 1994. május (50. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-14 / 113. szám

ÉM-interjú__________________ _______^ N agyot tévedne az MSZP\ ha komolyan venné, bogy itt alapvetően nosztalgiáról van szó. Ha vissza akarná állítani az akkori körülményeket, elfordulnának tőle szavazói. II. oldal ÉM-ríporf__________________________ M ire képes a cigányember, s milyen a valóságos helyzete nálunk? Két alapkérdés, amelynek élét mindenféle ködös elméletekkel próbálták elvenni. III. oldal Műhely_____________________________ M ikor mondtam a tervezőknek, olyat szeretnék; hogy süllyeszthető széksorok legyenek, hát rosszul lettek tőlem. Aztán én lettem az. mikor meghallottam, mibe kerülne. VII. oldal jí'.'"’ ; Fotó: Laczó József BESa* A hét embere Dr. Zambó János Miskolc díszpolgára Kovács Judit Miskolc városünnepén dr. Zam­bó János professzornak, egyete­münk egykori rektorának a vá-' ros közgyűlése díszpolgári cí­met adományozott. Ennek ap­ropóján leértük beszélgetésre a világszerte elismert, neves szakembert, aki a napokban töltötte be hetvennyolcadik szü­letésnapját. • Nagyon nehéz gyermekko­rom volt, nagyon jó tanulónak kellett lennem ahhoz, hogy el­végezzem a középiskolát, majd az egyetemet. Ez utóbbit ösz­töndíjasként jártam ki a sopro­ni műegyetem bányamérnöki szakán. Akkoriban az ösztöndí­jat kitűnőrendűséghez kötöt­ték, amit nem volt egyszerű do­log teljesíteni. Aztán tizenöt évig az iparban dolgoztam, negyvenet pedig a katedrán. Az iparban különböző területeken tevékenykedtem, sokfelé meg­fordultam, de énül nem akarok beszélni, beszéljenek mások ró­la. □ Rendben. Nos, azt tartják „mások”, hogy ön a magyar bá­nyászat pápája. A negyvenes évek közepétől nem volt olyan bányabeindítás, amely közvetve vagy közvetlenül ne fűződne a nevéhez. • Igen, ezt mondják... De maga honnan tudja? No, jó - adja meg magát végül. Ipari ténykedése­im alatt az a jó érzés tölthetett el, hogy azokban a bányákban, amelyek az én felügyeletem alá tartoztak, nem volt halálos bal­eset. A tizenöt év alatt nem vol­tam bányásztemetésen. A Kos- suth-díjat is azért kaptam, mert kidolgoztam egy olyan rend­szert, amelynek köszönhetően a nagy vízbetörések esetén is el­kerülhető a tragédia. □ Egészen fiatalon - ipari, mun­kássága mellett - megszerezte a doktorátust, a kandidatúrát, a nagydoktori fokozatot, harminc­öt éve az Akadémia tagja. Nevé­hez fűződik a Miskolci Akadé­miai Bizottság létrehozása, a Miskolci Egyetem felvirágozta­tása is. Hogy vezetett az út idá­ig1 • Sopronban pályázat űtján egyetemi tanár lettem, aztán tanszékvezető, majd megvá­lasztottak dékánnak. Időköz­ben Miskolcra költöztünk, s az itteni egyetemen helyezkedtem el. □ Önt nevezték ki rektornak 1961-ben, mert bár „reakciós­nak” (soha nem volt párttag), de jó szakembernek tartották. • A történet, amelyet csak ké­sőbb, mástól hallottam vissza ügy szól, hogy a megyei pártbi­zottságon nagyon elégedetlenek voltak az egyetemmel. Akkor Prieszol - talán emlékszik a ne­vére - mondta, hogy jött egy fia­tal professzor Sopronból, akiről az a hír járja, hogy ahol megfor­dult., felvirágoztatta az ipart. Tegyük meg ót rektornak. De nem párttag - nyögte be valaki, mire Prieszol káromkodni kez­dett: nem az az érdekes, hanem az, hogy az egyetemből egyetem legyen. Azért ők sem voltak os­tobák. (Persze a leváltásomat is a pártnak „köszönhetem”. Nem voltam hajlandó felvenni vala­kinek a valakijét. Nálam soha nem volt protekció.) Egyébiránt meg állandóan szidtak a párt­ós állami vezetők, hogy nincs jó kapcsolatom a várossal. Arra ugyanis soha nem voltam ké­pes, hogy csak ügy bejárjak hoz­zájuk, s szónokoljak, diskurál- jak a jó kapcsolatról. A mun­kámmal törődtem. □ Többek között felvirágoztatta az egyetemet... • Sok űj épülettel gazdagod­tunk, de nem ez a lényeg. Szel­lemében űjult meg az egyetem. Az volt az elvem, hogy nem a fa­lak, hanem az emberek teszik egyetemmé az intézményt. Ezért tizenegy érig azon fára­doztam, hogy kerestem, kutat­tam az értelmes, okos embere­ket., és ide csábítottam őket. Most már nagyon sok akadémi­kus dolgozik itt... □ Kiváló előadónak tartják, hír­lik, hogy soha nem olvasott ka­talógust, mégis mindig tele volt a terem. • Igen. Még olyanok is jöttek, akik nem hozzám tartoztak. Életem során nyolc-tízezerszer biztosan felléptem a katedrára, felszólaltam egyéb helyeken, de ilyen alkalmakkor soha nem vettem papírt a kezembe. Büsz­ke nem vagyok rá, de elégedett­séggel tölt el, hogy még rektor- ságom idején sem hagytam el soha egyetlen órát sem. Az ok­tatás mellett azonban egy tanár életében a tudományos mun­kásság a legfontosabb. Ennek elismeréséül kaptam az Állami­díjat is. Az igazi elismerés azon­ban az volt számomra, amikor hetvenedik születésnapomon Dél-Afrikától Norvégiáig na­gyon sok neves professzor eljött felköszönteni. Meg az a tudat, hogy a világ műegyetemein ta­nítanak a könyveimből. □ Minek köszönheti mindezt? • A sorsnak. A tehetséget a sorstól kapja az ember, rajta áll, hogy él vele vagy nem. No és az én drága feleségemnek, aki nem dolgozott, „csak” biztosítot­ta, hogy én dolgozhassak. Nél­küle nem ment volna. □ Mivel telnek a napjai? • Reggelente kimegyek az egyetemre, a könyvtárba, délu­tán meg otthon dolgozgatok. Szeretem a fizikai munkát, mindent meg tudok csinálni. Erről jut. eszembe életem egyik legnagyobb sikerélménye. Égy ízben, még rektor koromban a műhelyben bütyköltem vala­mit, a precíz és magara nagyon sokat adó műhelyfőnök meg fi­gyelte minden mozdulatomat. Égy idő után megszólalt:,Azért a professzor űrből jó mesterem­ber lehetett volna...” Miénk itt a tét Gorombolyi László / Érdekes ország ez a miénk. Nem tudom, megfigyelték-e sa­ját környezetüket május kilencedikén-tizedikén, Én akár­merre néztem, figyeltem, mindenütt találtam az eredmé­nyektől megriadtakat, káromkodókat, végleg lemondókat, csodákba n reménykedőket - de nemigen találkoztam ujjon- gókkal, győzelmet ünneplőkkel, egy új kor nyitányán bol­dogságtól sugárzókkal. Kivéve persze a nyertes oldalon ál­ló hivatásos politikusokat, no meg a pártirodákban gyor­san megjelent elvtársakat - hogy Vitányi Iván szóhaszná­latával éljek. Miközben „odaszavazott” az ország úgy, hogy ma már leg­feljebb meglepetés lehet, ha az MSZP nem kap abszolút több­séget a parlamentben, Az igazi kérdés inkább úgy szól: lesz- e ennek az egyetlen pártnak kétharmados többsége a tör­vényhozásban ? Ki tudja, mi lehet ennek a félénkséggel vegyes szerénység­nek az oka ? A titkos szavazásnak persze éppen az a lénye­ge, hogy a döntés magánügy maradhasson, hogy ne kelljen nyíltan színt vallani, vállalva rosszízű megjegyzéseket, ilyen-olyan bélyegeket, netán retorziókat, egyéb kellemetlen­ségeket. No de ennyire-engedtessék meg ném i túlzás -, már- már társadalmi méretekben? Ez mégiscsak elgondolkodta­tó, politológusoknak, szociológusoknak alighanem hálás té­mát, adó jelenség lehet, Érdekes ország ez a miénk, itt, a huszadik század végéhez közeledve. Képzeljék csak el a soron következő március 15- ét, amikor is az államfő Horn Gyula szocialista miniszter­elnök előterjesztése alapján nyújtja majd át a tiszti keresz­teket. Vagy lehet, hogy akkorra rehabilitálja a parlament a munkaérdemrendeket? Honnan veszem, hogy Horn Gyula lesz a miniszterelnök? Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ki lehet a titkos je­lölt, de engem - szerencsére - nem köt pártfegyelem, megen­gedhetem magamnak atévedés kockázatát. Annál isinkább, mert Szekeres Imre alelnök minapi kijelentése után - a mi­niszterek között lehetnek szakemberek, de a miniszterelnö­ki tisztséget szerencsésebb pártpolitikusnak betöltenie-vég­leg leszámolhatunk azzal a - szerintem eleve illuzórikus - feltételezéssel, hogy ma jd visszahívják Németh Miklóst... Az MSZP persze nem csak Horn Gyulából áll - ismét Szekeres Imrére hivatkozva: több mint negyvene er tagja van a párt­nak, lehet kiből választani -, de ezt a politikai szervezetet mégiscsak a lábadozó pártelnök fém jelzi legmarkánsabba n. A pártlistán ott van másodikként Nagy Sándor, harmadik­ként Békési László, talán még ők is szóba jöhetnének - de akkor túl hamar nyilvánvalóvá válhatna a gazdasági ra­cionalitás és a szakszervezeti érdekek összeegyeztetheted - lensége. Márpedig itt most a legkevésbé sincs szükség kor­mánypárti belső konfliktusokra (ebben már van tapaszta­latunk bőven), sokkal inkább arra, amit Horn Gyula mon­dott a napokban : rendbe kell tenni az országot. Amivel nyil­vánvalóan egyetértünk valamennyien - miközben nyilván­valóan sokféleképpen képzeljük el a rendet, a rendteremtést, s mindazt, ami ehhez a felelősségteljes tevékenységhez kap­csolódik. Érdekes ország ez a miénk. Sokan féltek attól, hogy nem élünk demokratikus jogainkkal-kiderült, alaptalanok vol­tak a félelmek. Olyannyira, hogy a Fidesznek jószerével ez az egyetlen felhívása ,jött be”: légy ott! Ott voltunk, szavaz­tunk -s ha „minden jól megy”, kíszavazzuk magunkat, a de­mokráciából. Hogyan irhatok le ilyet? Éppen most, amikor másodszor volt szabad választás ebben az (érdekes) országban? Azért mon­dom ezt, mert úgy gondolom, ez is az igazsághoz tartozik. A demokráciának kétségkívül egyik alapfeltétele a titkos sza­vazás, s az ott elért eredmények elfogadása. De a demokrá­ciához az is kell, hogy működjenek azok az intézmények, amelyek éppen a demokrácia létét, megmaradását garan­tálják. Hosszan sorolható a lista, mi minden tartozik ide, de a legelső a törvényhozás demokratikus működése. Az el­lenzéknek - különösen a formálódó, alakuló demokráciá­ban -nemcsak figyelmeztető, de fékező ereje is van. Gondol­junk csak az úgynevezett kétharmados törvényekre, ame­lyek éppen azért lettek kétharmadosak, hogy csakis konszen ­zussal legyenek megváltoztathatók. Ha viszont egy pártnak kétharmados többsége van, akkor az egy formális demokrácia kereteiben megszavazhatja a saját alkotmányát, meghozhatja a maga médiatörvényét - hogy csak kettőt említsek a lehetséges veszélyforrások közül. Mert bizony, ezek súlyos veszélyforrások - teljesen fiiggetle­nül attól, hogyan is hívják a túlsúlyos egypártot. Éppen az MSZP-ben vannak ma olyan személyiségek, akik még az MSZMP-s időkben megtapasztalhatták, miféle fából vas­karika a hatalmi önkorlátozás, a „saját magunk ellenzéke is mi vagyunk” talán jószándékú, de a gyakorlatban meg­valósíthatatlan elmélete. Lehet persze, hogy mindez fikció, lehet,, hogy minden más­képpen lesz. Mindenesetre nem árt elgondolkodni, a lehető­ségeken, nem árt mérlegelni az esélyeket. Hiszen az igazi tét, itt nem Horn Gyula miniszterelnöksége, nem a pártok győ­zelme vagy veresége - az igazi tét az ország jövője. Ez a tét pedig a miénk, ezt Játsszuk meg” négyévenként, kilencven után most kilencvennégy májusában, s aztán majd megint, újra meg újra, ebben az érdekes országban. Hajlékok

Next

/
Oldalképek
Tartalom