Észak-Magyarország, 1994. április (50. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02 / 78. szám
ÉM-interjú Már nem vagyunk ugyan fiatalok, de az átmenetet talán biztosítani tudjuk, amíg a rend ismét megerősödik Ezért hazahívtak, itthon van rám szükség. II. oldal ÉM-űwwep Húsvét. Sokunknak virágvasárnappal kezdődik- Sokunknak a sütés-főzéssel. Van, kinek fehérvasárnappal zárul, van, kinek fáradt mosogatással III. oldal Műhely ____ A kinyújtott kéz, ha nem ökölbe szorított - márpedig a miénk nem az - a jószándék, a barátság jele. Csapatunknak sikerült bebizonyítania, a TOK-ra szükség van. VII. oldal < A hét em Lengyel Gyuláné tojásfestő Dobos Klára Befelé menet önkéntelenül is tyúkokat keresek az udvarban. „Persze hogy van tyúk, direkt olyat szereztem, hogy fehér tojást tojjon nekem, de hát befü- rödtem vele, mert tojik az rengeteget, de összetörik a haja, nem tudom használni...” Még néhány fecsegésszerű gondolat arról, hogy zsúfolt a hét, szalad minden, a metszés is várja, s már bent is vagyunk a szobában, illetve a beszélgetés apropójának a közepében. Lengyel Gyuláné ugyanis közel s távol (Matyóföldön innen meg Palócföldön is innen) a legszebben díszíti a tojásokat. Bőcsön... „Magamnak -mindig kapargat- tam így húsvétkor. Aztán négy évvel ezelőtt az unokahúgom felhívta a figyelmemet, hogy egy utazási iroda tojásfestő versenyt hirdet. Az utolsó percben lekapartam egy párat. A Néprajzi Múzeum zsűrizte meg. Negyedik lettem. Ahhoz képest, hogy szinte hályogkovács módjára küldtem el, azt sem tudtam, hogy kell lezárni a lyukakat, szigetelőszalaggal zártam le...” (és nagyot kacag. A beszélgetésre végig jellemző, hogy olykor elneveti magát, nevet egykori tudatlanságán, a régi keserveken, nevet „vénségén”). Mondja, most már elborzadna ő is, de hát akkor mit tudta még, hogy kell csinálni... A zsűri értékelése egyébként a következő: „Szép kollekcióját, mely gazdag motívumkincs ismeretét sugallja, a zsűri örömmel fogadta. Szép megoldásait néhol viszont lerontotta a fedölemezkék rossz megválasztása.” Ettől fogyást aztán minden évben húsvét előtti szombaton meghívják a múzeumba tojást bemutatni, árusítani. „Most is voltam. És most már szinte szédülök, mert tavaly még a kutya se nézett rám a múzeumon kívül, most viszont egyre-másra jönnek a meghívások, ide menjek, oda menjek. Ez persze már nekem nem való, ilyen öregnek itthon a helye. De ez egy olyan hangulatos valami a Néprajzi Múzeumban, hogy oda elmegyek, míg csak el bírok mászni. Nem egy nagy jövedelem, de a külföldiek azért vásárolnak. A németek általában a pirosakat válogatják ki, mert az olyan, mint Jézus vére. Tavaly vásárolt tőlem egy orosz attasé is. Csináltam olyan libatojást, amin írás volt, hogy legyen emlék ez a tojás, nekem is az a locsolás. Rettentő érdekelte az attasét mi a szöveg, a tolmács lefordította neki. Az idén is eljött, és az összes szöveges tojást ki kellett válogatnom neki. Hát még csak ezt az egy versikét iheltem, mondja is az öcsém, hogy nagy költő veszett meg bennem...” Gyermekkori tojásfestésről nemigen beszél, úgy tűnik, mintha akkor még nem lett volna fontos számára ez a húsvéti szokás. Mondja, édesanyja megfestett egy párat, aztán odaadták a fiúknak. „Mint gyerekek mi is kaptunk húsvétkor” — jegyzi meg a félje. De nem késik a válasz:,Aztán ütöttétek a kerítéshez...” Mert kiderül, már az ő gyermekkorukban is jobban örültek a fiúk a pénznek, s bizony előfordult, hogy a tojással célba dobáltak... De ha nem a gyerekkorból, honnan a késztetés? „A nagyapámra emlékszem, hogy egy húsvétkor karcolgatott. Nagyanyám sokáig őrizgette a komódon a tojást, de én még kicsi voltam akkor, nem tudom, mit karcolt rá és hogyan. Talmi a tehetséget tóle hoztam. Én belelegeltem különben mindenbe, festettem, faragtam. A legelső tökre készült faragásomat - amin Vass Lajost is kifaragtam — töklámpának csináltuk meg. Nem szeretek egyfajtát csinálni sokat...” Akkor lehet, hogy egyszer a tojásfestésnek is vége szakad? - kérdezem, de megnyugtat: „Míg bírom a kezem emelni, ez nem marad abba. Amikor kimerülök valamitől, akkor hanyatt vágom magam, hallgatom a rádiót és közben ezt csinálom. Ez nekem a legjobb idegcsillapító, nem kell semmi gyógyszer. Ha eltörik, az sem zavar, mikor már megcsinálom, nem érdekel, mi lesz a sorsa.” Közben megérkezik a bocsi Faluház vezetője, azzal a kéréssel, hadd állítsák ki, árusítsák a Juliska néni díszítette tojásokat. Igen a válasz, az árral viszont Ms gond van. Ugyanis a „gyártó” nem mond semmit: „Úgy adom, ahogy megy, mit bánom én.” Majd kérésre számolni kezdi a tojásokat, el is jut legalább ötig, de aztán legyint: „Egy frászt számolgatom, vigyék csak...” Hogy milyenek a motívumok? Mennyire autentikusak? „Ez nálam a baj,, hogy itt hagyomány nincs. Érdeklődtem mindenfelé, de nem találtam semmit, pedig nagyon jó volna azt fejleszteni tovább. Én azért nnndig figyelemmel Msértem a néprajzot, gyönyörű könyveim is vannak, a könyökömön jön mái- M, annyira ismerek mindenféle motívumot. A matyó tojásokat utálom, ezért leginkább palóc motívumokat karcolok.” Ám van „remény”, hiszen megbeszélték a szakemberrel, hogy ha már nincs itt hagyomány, hát teremteni kell. Juliska néni csinál olyan mintát, amilyet elképzel, azt lezsűrizteti, s talán majd onnan indul a bocsi motívum... „Nézze csak ezt a Mcsike tojást!” - mutatja.,Japán tyúké. Én szeretem, mert mint valami Ms ékszer, olyan. És kemény a héja, ami fontos. Szoktam néha kacsatojást venni, arra jó dolgozni nagyon... Ha kapnék egy túzoktojást? Persze, hogy boldogan megkapirgálnám. Arca már ráférne valami különleges. De hát mire vágyik már egy 74 éves vén csaj? Persze, jó lenne egy strucctojás...” A megújulás ideje Priska Tibor Örömmel jelenthetjük, hogy a Nap március 21-én, felfelé emelkedő pályáján ismét elérte az égi egyenlítőt, innen kezdve má r mind több fény jut, a homály visszaszorul, a világosság elterjed. Mögöttünk van már a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold, elérkeztünk ennek első vasárnapjához, mely a keresztényeknek a Húsvétot parancsolja. A feltámadást. Március 21. után eléggé korán telítődött a Hold, korán érkezett a húsvét. Ránk is fér. Mármint a megújulás, a hit erősödése az előttünk lévő évre, ások tennivalóra, mert a bizakodásra minden évben újra és újra szükségünk van. Hogy feltöltsük magunkat a hittel, miszerint igenis el tudjuk végezni mindazt, mi szükséges. Mert hol is lennénk, ha nem bíztak volna mindebben eleink is, ha nem ily módon gondolták volna? Az idők mély kútjába visszatekintve megjele- nülliet előttünk például Tanimuz, kitől a mezopotámiaiak várták minden évben az új élet megeredését. Tammuz- tól, a főisten egyetlen igazi fiától várták a növényzet megújulását, a termékenységet, az új élet megindulását. Láthatjuk talán Sivát is, a. hinduk hármas istenének egyikét, a rom bolás és terem tő erőt, aki, ha meg is szüntette az idejét betöltő életet, megteremtette az újat, hogy a világ ne álljon meg, folytatódjon és mindig: megújulva! Vagy az ókori egyiptomiak Osirisét is láthatjuk, kit gonosz bátyja, Szétli ugyan megölt, de Uziris-Oziri-Osiris fóltániadott halottaiból, ő most a fogyó és növekvő Holdnak, a lenyugvó és kelő Napnak, a megújuló növényeknek, az örökké újra éledő természetnek az istene. Krisztusról meg ugye már mindenki tud mindent. A templomok közelében élők bizonyára még ma is „hallják” a csendet, mit a harangok elnémulása okozott, meg talán a kereplők. tompa hangját is, melyek leginkább a koporsóra hulló rög koppanásait idézik, meg persze hallják, kik hallani kívánják a feltámadás, a győzedelem diadalmának hangjait, a halleluját. Bizonyára fölös is minderről szólni, ismételten fólidéz- getni tudott dolgokat, de egyben nehéz is kitérni előlük. Hiszen a téli dermedtség után igenis csoda az élet mozdulása, egy apró levélke kitüremlése, a tavaszi csillagvirág felkéklése, . martilapu napszínű sárgájának felragyogása, a barka bolyhainak puhasága, a jácint hódító illata, a telet átvészelő vetések erős zöldje, meg annyi minden, mi mozdul, éled, jelezve: íme ismét indul minden, legyen vége hát a tunyulásnak, innen kezdve tegye mindenki nagyobb tenni akarással mi szükséges, mi feladása. Nehéz év, mármint nehéz tél van bizony mögöttünk, munkanélküliek sokadalmával, pénzünk romlásával, az árak kegyetlen emelkedésével, egymás elleni áskálódással, a másság életveszélyes fenyegetésével, megbicskázásával, a köz vetlen közelünkből áthallatszó bom barobbanásokkal, jajveszékelésekkel, az ágyúk vakító fényeinek átvillanásával meg a Sötét Hatalmak erejének sok más megjelenülésé- vel. Ha a, határainkon, meg a távoli országokból átvillanó bombák fényeitől be is hunyjuk a szemünket, akkor is látjuk Széthet, a sötét gonoszt, ki ismét ölni készül; ha a tankok hernyótalpainak csikorgásától, a leomló házak zajától bedugjukfülünket, akkor is halljuk a „Feszítsd meg!”- et és bármennyire is mossuk kezünket Pilátus táljában, valami nagyobb hatalom igenis belevési lelkűnkbe kitörölhetetlenül, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma.” Halleluja! Hozsanna! Hangozzék hát ismét a kiáltás az öröm hangján és lengjenek a pálmák, a barkák, áradjon a fény a sírkamra elgördített köve mögül diadalmasan, a feltámadást, az élet győzelmét hirdetve. Miért is tie bíznánk benne? Minden tavasz, minden feltámadás a bizalmat plántálja belénk, hogy igenis higgyünk az előttünk sorjázó napokban. És miért ne bíznánk abban, hogy ezután a szépséges megújulás után nem zsidózunk, nem bol- sevistázunk, nem deklaráljuk, hogy csakis mi vagyunk az egyetlenek, akik eldönthetjük ki az igaz, „mély” magyar és ki az, akinek jobb innen elmennie, ki az, aki szólhat, ki az akit kifütyülünk, akibe belefojtjuk mondandóját, mely ország az, amelynek csakis csúfnevét em lítjük a parlamentben, mely ország az, amelyik előtt hasravágódunk, messzire kinyújtva nyelvünket. És miért is ne bízzunk benne, hogy a szegény lázá rok nak ju ttatna k majd m orzsáka t az újonnan keletkezett milliomosok, miért ne hihetnék, hogy mindig is lesz kirenei Simon, ki segít a terhet vinni, lesz Veronika, ki kendőjét nyújtja... És persze, lesz bizony, ki mindig Barnabást kiált az Igaz helyett, lesz, ki. megfogja a székárét, a szöget, hogy általverje a Kézen, a Lábon. De lesz majd, ki leemelje, fehér gyolcsba, takarja. Ideje van mindennek. Ez éppen a megújulásba vetett hit, ideje. Bizony, a gyarló ember ezekben a napokban hajlamos szépekre gondolni. Hogy nem egymás torkát szorongatjuk majd, hanem egymás kezét. Meg, ha összenézünk, nem villámokat szór a szemünk, hanem nevetést. És mivel tavasz van, hajlamosak vagyunk ezeket, elhinni is. Azt is, hogy akik a hozsannát, halleluját kiáltják pálmaágat lengetve, másnap nem ordítják a „Feszítsd meg”-et korbácsot suhogtatva. Tényleg, mi lenne ha... Élőkép Fotó: Filip Gabriella
