Észak-Magyarország, 1994. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-05 / 30. szám

Február 5., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Dante a Derkovits utcában Látogatás Szanyi Péter szobrászművész műtermében Fotó: Dobos Klóra Filip Gabriella „Szobrász vagyok, 1947-ben szület­tem. A Képzőművészeti Főiskolán So­mogyi József növendéke voltam. 1976-tól vagyok szövetségi tag. Első­sorban a monumentális szobrászat foglalkoztat." Ennyit tartott fontosnak önmagáról közölni úgy másfél évti­zeddel ezelőtt Szanyi Péter szobrász­művész, abban a kiadványban, mely a Borsodi Fiatal Művészek Társaságá­nak tagjait mutatta be. Az akkori ada­tok ma is helytállóak, mondhatnánk: semmi sem változott. Mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy minden meg­változott... Rossz idők járnak a szobrokra. Sorra dőltek le az múlt rendszer nagysze­rűségét, erejét, hatalmasságát hirde­tő köztéri szobrok. S annak a mű­vésznek, akit a monumentális szob­rászat foglalkoztat, most szembe kell néznie eddigi munkásságával. De Szanyi Péter erre csak legyint - hi­szen ő korábban is azt mondta, azt tette, amit most. Soha sem csinált politikai em­lékműveket. Igaz, nincs is túl sok nagy köz­téri szobra. Miskolcon például egy sincs. Van viszont Szerencsen, ráadásul felszaba­dulási emlékmű. A megbízásban legalábbis ez szerepelt, de ami megszületett... Nem a szovjet „felszabadítókról, sokkal inkább a háborúban meggyötört országról, a romok alól fényre törő életről beszél. Nem véletlen, hogy ez az alkotás ma is a helyén van, senki sem bántotta, még csak össze sem firkálták. És persze az sem véletlen, hogy annak ide­jén nem akadt vállalkozó a város közéleté­ben, aki méltassa a művet. így az avatáson a szobrásznak kellett saját művéről szól­nia... Az emlékmű példájába kapaszkodva eljut­hatnánk a művész függetlenségének gondo­latáig. De hiába, csak nem tudunk szaba­dulni az elmúlt évtizedektől. Igen, Szanyi Péter annak idején tanácstag is volt, sőt, párttag. Nem tagadja. Miért is tenné?! Most így, utólag már könnyű okosnak lenni. De azokban az években - mondja - senki sem látott ilyen tisztán. Persze, akkor is tudta ő, hogy csak „stasztikai adat”. Megkeresték, mert kellett egy fiatal, értelmiségi, lehető­leg művész — valaki, aki megfelelt a „pártépítési szempontoknak”. Igent mon­dott. Nem nagyon mondhatott nemet. De hogy politizált volna?! Erre nem tud határo­zott választ adni. A döntéseket nem az alap­szervezetekben hozták, és a tanács végre­hajtó bizottsága elé is többször „átrágott” anyagok kerültek. Mégiscsak eszébe jut né­hány felszólalása, ezek talán nem voltak ha­szontalanok. Szorgalmazta például, hogy szakértők - és ne az ingatlankezelő emberei - döntsenek arról, milyen legyen a belváros. Talán ennek is köszönhető, hogy országos pályázatot írtak ki a rekonstrukció előtt. A tanácsi vb-tagséga csak egyetlen ciklusra terjedt, és a pártból is kilépett. Pedig akkor ez még nem volt veszélytelen. De nem na­gyon akar beszélni erről, nehogy úgy tűnjék, ma erényt kovácsol a kilépésből. Mégis mondja, mert azt sem szeretné, ha úgy tűn­ne, el akaija hallgatni a belépést... — Hagyjuk ezt a témát, nem politizálok. De aztán hozzáteszi: ha a művész nem politi­zál, akkor nem is létezik. Sokan úgy gondol­ják, ha nem tudnak róla, ha nem számolnak vele, akkor nem kap megbízatást, szép las­san elfelejtkeznek róla. Egyik politikai irányzathoz sem akaija elkötelezni magát, viszont fontosnak tartja a művészek összef­ogását. Enélkül nem tudnak egységesen fel­lépni, a közös véleménynek hangot adni, be­folyásolni a kulturális élet alakulását. Mint mondja, ezért is vállalta el a Magyar Képzó- és Iparművészek Szövetsége Észak-ma­gyarországi Területi Szervezetének vezeté­sét. De ez már egy újabb beszélgetés témája lehet... Térjünk vissza inkább a szobrokhoz! Még­pedig a monumentális alkotásokhoz! Szanyi Péter legnagyobb méretű alkotása, egy 50 négyzetméteres relief, a debreceni zenemű­vészeti főiskola aulájában látható. De ez sem az a kimondott téröleló plasztika, me­lyekről annak idején álmodott. Tervek per­sze készültek; itt van a műteremben a muhi csata emlékét idéző - fémcsövekből terve­zett, 20 méter magas - katedrális makettje is. Talán ez állt a legközelebb a megvalósu­láshoz. A zsűri nagyon jó véleménnyel volt a munkáról, második helyre sorolta, mert nem bízott a kivitelezhetőségében. Ezt cáfo­landó, két éve, az epeijesi szimpóziumon Szanyi Péter szinte segítség nélkül, két hét alatt, hulladékfémből maga készítette el a katedrális toronyrészletét. Felfogása sze­rint, ha létezik organikus építészet fából, akkor ez az organikus szobrászat, a fém hu­manizálásának példája. A pályamű bemu­tatásakor többen is érdeklődtek a terv iránt, de megrendelést sehonnan sem kapott. Nem méltatlankodik, nem panaszkodik. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének problémái - a recesszió a művészetben is érezteti hatását. Köztéri szobrok ennek el­lenére készülnek. Az utóbbi években sokfelé avattak emlékművet a második világhábo­rú áldozatainak tiszteletére. Igen ám, de ezeket a megbízásokat nem mindig hozzáértők kapják. Egy önkormányzat Szánja Péter­től is kért ilyen tervet, ó el is ké­szítette, aztán a falu vezetői meg­csináltatták egy ügyes kezű de­koratőrrel. A megrendelők talán nem is tudják, hogy pénzükért si­lány, az áldozatok emlékéhez méltatlan, esztétikailag értékte­len „torzszülöttet” kaptak. Szó sincs itt kenyérféltésről! A művé­szeti életben tapasztalható libe­ralizmus tulajdonképpen dicsé­retes lenne, ha ennek nyomán nem történne esztétikai környe­zetszennyezés. Ha nem is itt a megyében, de Berzsenyi Dániel falujában, Nik- lán Szanyi Péter is megvalósít­hatta eredeti tervét. A derékba tört oszlopra visszaszáll ősi to­temállatunk, a turulmadár. En­nek semmi köze a harchoz, az erőszakhoz. Ez a madár nem ag­resszív; csőrében pálmaággal, lehajtott fej­jel keresi helyét a nagyságát töredékében is őrző oszlopon. Ha nem látnám a szobor makettjét, ha a művész nem mutatná az avatáson készült fényképeket, és ha nem ismerném korábbi alkotásait, talán azt mondanám: igen, mos­tanában „divatba jött” a turulmadár. De mert látom, így bizton állíthatom, ez az em­lékmű csak annyira kötődik az idők változá­sához, hogy most jutottunk el oda, amikor elsirathatjuk halottainkat, emlékezhetünk századunk egyik legnagyobb katasztrófájá­nak áldozataira. A turulmadár pedig ősi jel­képünk, a magyar mondakincs része. És ahogy a görögök sem tagadják meg istenei­ket, mi sem szakadhatunk el kulturális örökségünktől. Szanyi Pétert mindig is foglalkoztatta a mí­toszok világa: a görög és a római mitológia, a legendák, a keresztény hagyományok, a magyar népregék, mondák... A margitszige­ti Thermal Szállóban a Napfurdőzővel kö­szönti az elemeket, a tokaji díszkúton Bac- chussal örvend a mámornak és a bornak, s Miskolcon az Akadémiai Bizottság belső ud­varában ,glőtt ki” az Életfája... Most éppen a „Pokolkapuján” dolgozik. Éz az alkotás a ra- vennai Dante-biennáléra készül. Már két­szer pályázott a nemzetközi versenyre, és mindkétszer díjat kapott, így leírva olyan magától értetődőnek és egy­szerűnek tűnik a siker. Pedig ha igaz, hogy Dante a Divina Commediában tökéletesen tükrözte kora viszonyait - összefoglalva a középkori kultúrát, feltárva a középkori vi­lágnézet egész rendszerét, ugyanakkor bí­rálva az akkori társadalmat, sőt felvonul­tatva művében mindazokat, akiket szere­tett és akiket gyűlölt -; akkor mindennek valamiképpen ott kell lennie ezen a kapun is. Mégpedig úgy, ahogy ezt Dante megírta - „Szoros rend van és bölcs művészet a dol­gok viszonyában: s ez a Forma teszi Isten képévé az egészet”. És úgy, ahogy egy hu­szadik századi művész látja Daniét a Der­kovits utcai műterméből... Csaknem két emberöltővel eze­lőtt, megjelent - ahogyan Kosz­tolányi írja - egy ösztövér füzet a magyar könyvpiacon, ezen a cí­men: Nyelvünk és a nemzeti szel­lem. Ötvenkilenc esztendő elég hosszú idő, az említett mű szer­zője, aki akkoron nyugdíjas ál­lamtitkárnak jelölte meg rang­ját, már bizonyára nincs az élők sorában. Pedig, hogy örülne, ha élne. Részint azért, mert látná: állam­titkárokból most is jól áll a nem­zet, részint pedig azért, mert ezeknek az uraknak legalább annyira fontos a nemzeti szel­lem, mint elődeiknek; 1935-ben volt. Sőt van már hazánknak ar­culattervezője is, aki - mint a Magyar Nemzetben olvasható - mindig szenzibilis volt a reputá­ciójára. Na, ez a mondat teremt hidat - hat évtizedet könnyedén átívelve - az egykori államtitkár és a mai hivatalnok között. Mert a. vékonyka füzet szerzője arra biztatja a hazai közönséget, hogy engedjék magukhoz az ide­gen szavakat. (Na nem ilyen szé­pen mondja, mint én - Sütő András után - fogalmazok.) „Tolla rozsdás, írásmodora hi­vatalnoki.” - állapítja meg Kosz­tolányi. Mindazonáltal úgy érzi, hogy szolgálatot tesz nemzeté­nek, mikor felhívja a figyelmet: új szellő fújdogál! Ha adunk magunkra, akkor nem. szavad idegenkednünk az idegen sza­vaktól, melyek amúgy is minden, nehézség nélkül hatolnak nyel­vünkbe. Az államtitkát úr ezu­tán örül a muníciónak, a menta­litásnak, a defektnek, büszkén konstatálja, hogy az utcai, hirde­tőtáblákon olyan pompás szava­kat találni, mint: azsúr, koffer, repríz, vibráció. Nem. beszélve az európai műveltségnek olyan, ho­nossá váló, kifejezéseiről, mint az aktuális, a defetista, a fess, a strand és így tovább... Mert természetesen már akkor is az európai műveltségről volt szó. (Nem tudom, ki fordítana ben­nünket Európa felé, ha nem vol­nának állanihivatalnokok ?) Szerencsére vannak, és - mint láttuk - szenzibilisek a reputáci­ójukra. Vagyis érzékenyek a jó­hírükre, tekintélyükre. Egyéb­ként a reputációra négy-öt ma­gyar szót tud minden honfitár­sunk - legalábbis, amíg nem vállalnak hivatalt... De, ha hi­vatalt ad az Isteni... Manapság turulmadáron jár a reputáció. Érdekes, hogy nyelve­ket nem tanulunk, de az idegen szavakra fogékonyak vagyunk. Ez a „ fogékonyság” persze nem több, mint divathóbort, nyegle­ség, fontoskodás, félműveltség, tudálékosság. Szomorú, hogy immár nemcsak a sznobok (majmoló nagyképű­ek), hanem olykor a valódi szak­emberek is úgy írnak, hogy ho­vatovább csak a ragjaink ma­radnak magyarok. íme: ,„Az et- nocentrizmus ily módon a xeno- fóbiát involválja”. A tanulmány, melyből ezt a mondatot kiragad­tam, kitűnő. A szerző okfejtése világos, és más tudósokkal szemben (talán Lukács Györgyöt említhetném) magyarul gondol­kodik. Miért nem ír akkor magyarul? Sejtem. Azért, mert fél, hogy publikációja nem tűnik majd Gyarmati Bei a szolygunk. Vagy: Félni fogunk az idegenektől, ha csak magun­kat tartjuk hitelesnek. Esetleg: Félünk azoktól, akiket nem tu­dunk saját képünkre és hasonla­tosságunkra formálni. Tudom vannak bizonyos jelen­téskülönbségek a fenti mondatok Szó szólóban elég szakszerűnek. Hisz tudom én honnan fúj a szél; minden tu­dományágnak megvan a szak- szókincse, amint, bennfentesek használnak egymás között. Egy szociológus akkor se írna popu­láció helyett népességet, ha agyo­nütnék. Félti a szakmai reputá­cióját. Különösen, ha fiatalem­ber, mert. a nagy öregek - ami­lyen például Szent-Györgyi Al­bert. volt - egyszerűen és világo­san fejezik ki magukat, szóban és írásban. Most pedig megpróbálom lefor­dítani, az iménti mondatot. Vagyis, hogy az entrocentrizmus miként involválja a xenofóbiát. Arról van szó, hogy amennyiben bizonyos csoportok magasabb rendűnek érzik magukat mások­nál, ez nyilvánvalóvá teszi az idegenektől való beteges félel­met. Másként: Ha magunkat te­kintjük mércének, másoktól vi­között, s hangulati, hatásuk is más és más. De az átlagolvasó számára (hiszen nagy nyilvá­nosságnak készült folyóiratból idéztem) mégsem, annyira titkos, rejtett, vagyis nem annyira ezo­terikus az én néhány változa­tom, mint az eredeti. Kis kitérő. „Fenti” - ittam az imént. Nem igazán szeretem ezt a kifejezést, mert inkább a hiva­tali nyelvben van a helye, mint ezeken a hasábokon. De már nem ütöm ki. Azt azonban nemi­gen értem, hogy élőszóban miért harapódzott el annyira a fenti? A fenti rendelt - mondja a tévé bemondója akárhányszor, de nem látjuk az írásos közleményt a paragrafusokkal, A fentiekkel nem ért egyet a miniszter. Ez na­gyon jó írásban, de szóban?... Az elmondottakkal, a hallottak­kal, az idézett tájékoztatással, esetleg a következőkkel - lehet Kalász László Sár hó jég ötvözetében meglapul az arany szalmaszál amibe fogódzhatnék a szegényhúzó gally térdemben roppan s könyökömben - igyekvőn hadonászva - felolvad a keménység ó fagy örök undorom köss meg keményíts ha csak egy télre is páncélozd könyököm nyelvem dühöm kegyetlen Cseh Károly Korforduló Lassan érkezett a csillag, és késve. Megunta várni a pásztorsereg. Fagy ott szalmává dermedt égi fénye. S üres jászolra, barmokra pereg. Rajzok a vázlatfüzetemből Drozsnyik István rajza Fecske Csaba: Rege Az éjszakába fúlt platánsoron, virrasztó lámpák fénykörében kísérteties zajt üt léptem; az utca végén Árpád-kori rom. Fényes királyi vár volt egykoron. Most mogorván a szélbe mártva áll négy roppant, csonka bástya, árnyát terítve szét az udvaron. A múlt mélyéről hallom, szól a dal a deli lovag ajkáról, amint ott áll holdverte vértben, s lányka int neki egy ablakból, tán ő is dúdol, a vágy legyőzi ím az illemet, de hétszáz év sem valósítja meg... egyetérteni, vagy vitatkozni. Képzeljék el, ha a férj így kezde­ne dialógust, azaz párbeszédet, a hitvesi ágyban: Fentebb említet­tem neked anyukám, hogy szen­zibilis vagyok a reputációmra, De nézzünk még egy mondatot, az imént említett tanulmányból, A szerzőt az a kérdés foglalkoz­tatja, hogy különböznek-e a fa­jok, népcsoportok „pszichológiai dotációjuk” tekintetében? Ma­gyarán: Lelki gazdagságban, szellemi képességekben van-e különbség a fajok között? Rövi­debben: Vannak-e tehetséges és tehetségtelen népek? Avagy: Több esze van-e egyik népnek, mint a másiknak? De Arany Já­nos nyelvén így is kérdezhetünk: Kevesebb-e a vágott dohányunk, mint a szomszédainknak? Persze ez már nem értekező stí­lus. De mi a fontosabb, az érteke­zés, vagy az, hogy mindenkivel megértessem magam, aki kezébe veszi dolgozatomat? A kérdés mégis helyénvaló: Mi köze a vágott dohányhoz, a pszi­chológiai dotációnak? A tudós nem költő! Igaz, igaz, de mielőtt - akár egy tudományos dolgo­zatban is! - túlzásba visszük a szakkifejezéseket, idegen szava­kat -gondoljunk Kosztolányi in­telmére: Ji szó egy fogalom je­gye, semmi több. Ami ezen túl van azt beleképzeljük,” Ama nyelvészkedő államtitkár a randevúba például olyasmit képzelt bele, ami hiányzik a ta.- láílka, vagy a légyott szavunkból, Neki a - régen meghonosodott - szépirodalom is szegényes volt a balletrisztikához képest... Bele- érzés persze van, A szenzibilitást hallva, én mindig a művészi ér­zékenységre, fogékonyságra gon­dolok. A becsületére inkább ké­nyes a magyar, min szenzibilis. Persze a japán biztosan másként gondolja... Az írók általában azért ragaszkodnak anyanyel­vükhöz, (még akkor is, hajói is­mernek más nyelveket) mert a nyelvek asszociációs rendszere különböző, s ez megtanulhatat- lan. Monoszlóy Dezső ezt mond­ta erről a napokban: „Magyarul például tudom, hogy a zöld szín kígyót, mérget is asszociál, de egy másik nyelvben, talán a pi­rosnak van hasonló értékrend- szeri echója.”Mint ahogyan a fe­hér lóról a lengyelek egészen másra asszociálnak mint a ma­gyarok. És nem kell megsértőd­ni, ha elmondom: a mi turulma­darunk, más népek számáfq egyszerű ragadozó. És azt is tu­domásul kell venni, hogy ami nálunk megvetett dögevő, az má­sutt totemállat, vagyis szent. Azaz: Nem mindenütt tehén a szent tehén. Lehet az bizony medve is... Úgy vélem Magyarország arcu- latteremtőjének meg kellene ta­nulnia magyarul, hogy jól ért­sük egymást. \ „Vagy azt hiszik - Gyulai Pált idézem -az idegen szó magyarrá válik, s nyelvünk gazdagul? Bal­ga hit”...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom