Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-28 / 303. szám

A SZELLEM VILÁGA Gorsiumi játékok Székesfehérvár (MTI) - A gorsiu- mi római játékok felelevenítésével szeretne kapcsolódni az expo prog­ramjához a székesfehérvári Szent István király Múzeum. Amennyiben sikerül megteremtenie a szükséges anyagi feltételeket, a régészeti park­ban ismét megrendezik a Ludi Ro- manit, az antik drámák és vígjáté­kok bemutatóját. A tervek szerint a hazai színtársulatok mellett külföl­di művészek is színpadra lépnének. A színház kialakítását már meg is kezdte a Szent István király Múze­um: elvégeztette a szükséges föld­munkákat, s ha sikerül szponzoro­kat találnia a rendezvényhez, hoz­zálátnak a színpad és a nézőtér kia­lakításához is. Tervezik továbbá, hogy ismét meg­rendezik a pannóniai városok ifjúsá­gának korábban nagy sikerű talál­kozóját. A 11 egykori pannóniai te­lepülés - Szombathely, Sopron, Győr, Komárom, Esztergom, Buda­pest, Székesfehérvár, Keszthely, Dunaújváros, Szekszárd és Pécs - latint tanuló diákjai antik irodalmi alkotások előadásával mutatkozná­nak be az expo során Gorsiumba lá­togatóknak. Az elképzelések szerint részt vennének a programokban a hajdan Pannóniához tartozó külföl­di - szlovák, osztrák, szlovén, hor- vát, szerb -, valamint az olasz és a dalmáciai városok fiataljai is. Ezeket a programokat vallás- és kul­túrtörténeti emlékeket bemutató ki­állításokkal egészítenék ki. Terve­zik azt is, hogy körutazást szervez­nek a hazai római kori feltárások­hoz. A programsorozat elnyerte az expo rendezőinek tetszését, s a kö­zelmúltban megrendezett expo-bör- zén a rendezvénycsomag megkapta a közönség-dyát. Országjáró Madách Budapest (MTI) - Költözik a Ma­dách Színház. Szarvasra, Gyulára, Nyíregyházára és még tovább. No, nem véglegesen, csak átmenetileg és jó néhány produkció erejéig. A patinás teátrum ugyanis együtt­működést tervez több színházzal. Nyárra a Móricz Zsigmond Színház­zal készül közös előadás, amelyet előbb Nyíregyházán mutatnak be, majd utána játsszák Budapesten. Visegrádra a nagy sikert aratott Mária evangéliumát viszik el. Szar­vas városában a Madách biztosítjá a szilveszteri programot, ezen kívül a további együttműködést is tervbe vették az alföldi várossal. Csakúgy, mint a győri és a szombathelyi szín­házzal is. Az országos turné, a közös bemuta­tók (nem számítva a közönségnek nyújtott élményt) gazdaságosabbak, könnyebben megvalósíthatók két színház együttműködésével. Még akkor is, ha színésznek, díszletnek olykor utaznia is kell. De más oka is van a Madách ország­járásának. Az, hogy rövidesen sor kerül a színház rekonstrukciójára. A nagy munkák idejére a társulat az addigra felszabaduló vígszínházi sá­torba költözik, a Nyugati pályaud­var mellé, s ekkor szeretnének töb­bet játszani az ország más városai­ban is. Pesti premierek Budapest (MTI) - Az 1993-as esz­tendő utolsó hetében két színházi bemutatót tartanak Budapesten. Ármányos puncs-pancs címmel ze­nés varázsjátékot láthatnak kicsi­nyek és felnőttek a Budapest Báb­színház csütörtöki világpremierjén. Az izgalmas történet szereplői: Dr. Lidérczy Belzebub labormágus, Át- kos Ákos pokoli végrehajtó, Tyranja Vámpiri pénzboszorka, Maurizio di Mauro kandúr, Krakél Karesz var­jú, Szent Szilveszter, valamint a ter­mészet erői, segítő és ártó szellemek. Michael Ende művét Lázár Magda fordította magyarra, Petrovics Emil komponált zenét a meséhez. Bállá Margit festőművész tervezte a szín­padi látványt és a bábokat. A varázs­játékot Horváth Zoltán állította színpadra. A magyar száguldó riporter Gyöngyösi Gábor A Ceausescu diktatúra ama neveze­tes és félelmetes utolsó évtizedének derekán, úgy 1985 körül, a Sepsi- szentgyörgyön élő Farkas Árpád, a válogatott szavú és választékos stí­lusú költő A Beke György jelenség címmel szándékozott néhány baráti szót ejteni Beke György akkor éppen friss „vándorlókönyve” kapcsán, de az egészből nem lett semmi. Mire ugyanis az anyagot kiszedték, már elhatároztatott, hogy Beke György fejének is hullania kell. Az írás - úgy is mint „scripta manent” - viszont megmaradt, később, némi magyará­zattal kiegészítve, már itt, Magyar- országon meg is jelent, úgy, hogy idézni tudunk belőle. „Beke Györgyöt - úja Farkas Árpád- még csak újságíróként tartotta számon a közfigyelem, s máris jóízű legendák keringtek róla, miszerint bakancsra szerelhető és összecsuk­ható szárnyak tulajdonosa, naponta„ féltenyérnyi szalonnával, három krémestésztával táplálékul beéri, s ha valamely fiókszerkesztőségben lavómyi lábvízre talál, rekkenő hő­ségben is képes bármikor és bármi­ről gépbe verni több kolumnás ripor­tot.” A szem és fül, illetve baráti tanúként tanúsíthatom, hogy ez így volt. Annyira így, hogy Beke - tenném még hozzá - ama ritka újságírói, he­lyesebben emberi tulajdonsággal is rendelkezett, hogy rendkívül jó volt- s hál’ Istennek az is maradt a me­móriája. Neki kétszer bemutatkoz­nia senkinek sem kellett, mindenki­ről mindent pontosan tudott évek múlásával is, sőt a feltételezettnél sokkal többet, mert vérbeli újságíró módjára, mindenkinek mindig utá­nanézett, felderítette családfáját, rokonait, barátait, kikutatta tevé­kenységi körét, s olyan dolgokat rak­tározott el mindezekről a fejében, hogy nagyon sokszor az érintett sem tudott magáról, felmenőiről, leszár- mazottairól sokkal többet. Ilyen té­ren egyenesen meglepő kérdései is voltak. Nekem például — valamikor a kolozsvári Utunk fennállásának 25. évfordulója táján egész kis előa­dást tartott arról, miként lehetek én a nem túl szerencsés volt magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János rokona - amit én persze, ahol tud­tam, letagadtam. Volt belőle kelle­metlenségem elég, nem hiányzott a feszegetése ennek az amúgy is bi­zonytalan rokonságnak, ami Bekét természetesen csak mint riporteri kuriózumot érdekelte. Persze, Beke György amolyan Ma­gyar Népi Szövetségi-beállítottságú volt, mint tősgyökeres székely, an­nak valamilyen vezető szervében is benne volt, amíg én, a határszélen, Szatmárnémetiben élő ember, min­dig abban a reményben éltem, hogy • Magyarországnak a határtól alig 1Ö kilométerre fekvő része előbb-utóbb mégiscsak visszakerül Magyaror­szághoz, tehát nekem nem szüksé­ges a Magyar Népi Szövetségben is érvényesülő, sőt romboló kommu­nista propagandának bedőlnöm, ami szerint megvalósítható a népek közötti testvéri és együttműködési kapcsolat Románia keretein belül. Mondanom sem kell különben, hogy Bekét se lehetett sokáig ezzel szédí­teni. Figyelme mindinkább - talán az általa átélt árulások közeli meg­tapasztalása folytán - olyan tám­pontokat keresett magának, amely­ben a magyarság megmaradásának, megőrzésének példája nyilvánult meg, s amelyeket példaként tudott állítani a fázósan reszkető lelkű er­délyi magyarság elé. Sokat foglalko­zott például Koós Ferenc Bukarest­ben élt magyar pap és tanár életével, hagyatékával, amellyel valóságos kisebbségi értelmiségi magatartás- modellt állított olvasói elé. Szinte egyik napról a másikra, s féltucatnyi kötet megírása után Beke a ma- gyar-román-német kultúrkapcso- latok szakértőjeként kezdett feltűn­ni, ami épp úgy nem akart lenni, mint ahogy a román népboldogítók, Groza, Gheorghiu-Dej, majd később Ceausescu politikájának kiszolgáló­ja sem. Persze, az újságírói, majd Beke György író-riporteri jelenlét, s a különböző szerkesztőségekben érvényre jutta­tott politikai törekvések nem igen kedveztek ennek a magatartásnak, s amennyiben kötelékben akart ma­radni, akkor el kellett fogadnia, sőt hitetnie, hogy érdeklődése a csángó, székely s a máramarosi szórvány­magyarság állapota iránt valami­lyen együttélési modellt keres, a- mely a már akkor homogénnek mon­dott egységes Románia propagan- disztikus állításait igazolja. Hogy ez mennyire nem volt így, az persze lassacskán derült ki, éppen akkor, amikor Farkas Árpád emle­getett baráti kritikájának megjelen­tetésére került volna sor, amely ké­szen állt már, kiszedve a marosvá­sárhelyi Igaz Szó nyomdai szekré­nyeiben, de amelyet egyetlen tele­fonnal leállítottak, közölve, hogy Be­ke György fejének is hullania kell, mint ahogy akkoriban hullott so­kunké. A fejek hullásának pedig nagyon kü­lönböző oka volt, leütésük közösnek nevezhető oka mindössze annyi, hogy a magunk területén mindnyá­jan a magyar kultúra megőrzéséért, ébrentartásáért, tovább éltetéséért küzdöttünk, ami már nem felelt meg a román politika elképzeléseinek. Beke György ez idő tájt jelentette meg legmélyebbre ásó, úgynevezett barangoló könyveit, amelyeknek csúcsa tulajdonképpen a Boltívek te­herbírása című volt, s amellyel el­szabadította a poklot maga ellen. Ennek a kötetnek tulajdonítható például az is, hogy e sorok írója, Be­ke György bemutatásának szándé­kával bizonyos dolgokat önmagáról is kénytelen elárulni, különben nem igazolhatná első kézből nyert érte­süléséit. Beke György meghurcoltatásának, megrágalmazásának kezdetekor jó­magam túl voltam már az első ház­kutatásokon, könyvelkobzásokon, kihallgatásokon, amelyet éppen az a Rotarescu nevű szekuritátés tiszt végzett, aki Bekét kizárólag csak a románok között terjesztett „pam­flettjében” vád alá fogta. A vád, u- gyan nevetséges, de véres volt és ko­moly, amelyben olyasmivel lehetett érvelni, hogy Beke nem tartja tiszte­letben a román határokat, hiszen a Boltívek teherbfrása című könyvé­ben - amelyben a velem való beszél­getéséből alig néhány mondat ma­radt - de méginkább Szalonta s Arad környékéről szólóban, mind­untalan Alföldet említ, holott, az Al­föld Magyarország része, akkor pe­dig az általa említett területek, hely­ségek, szerinte nyilván Magyaror­szághoz tartoznak. Mert, érvelt Ro­tarescu, ha román területekről be­szélne, akkor nyilván „cimpie”-t, Mezőséget kellene emlegetnie, a- hogy ezt a vidéket a románok neve­Fotó: Fojtón László zik. Érvelésében a fő baj persze az volt, hogy ez a vidék soha nem tarto­zott a Mezőséghez, amit a magyarok is így emlegetnek, bár igaz, hogy ők ismerik a térképet, még azt is, amit a románok soha se láttak, hiszen ők nem is szerepelnek rajta. Ázokon pe­dig, amit láttak, az Alföld valóbam Magyarország területére van írva, s a Maros, Szamos síksága tényleg cimpie-ként szerepel a román térké­peken. Bármilyen nevetséges ez az érvelés, a nyolcvanas évek Románi­ájában elegendő volt ahhoz, hogy az embert eltüntesse a közéletből, sőt a magánéletből is, de ahhoz minden­képpen, hogy nehezen beszerezhető kenyerét is végképp elveszítse. En­gem például ugyanaz a Rotarescu azzal nyaggatott hetekig, miként képzelem el azt - hogy amint Beke Györgynek nyilatkoztam - nagyon hiányolom már a magyar társasági életet, amelynek hiányában én csak az egymás iránti bizalmatlanságot érzem. Hogyan gondolom azt - sze­gezte a mellemnek Rotarescu a kér­dést -, hogy ha Románia az állandó szovjet és magyar fenyegetések ár­nyékában megtilíja a románoknak, hogy nyolc főnél többen összejöj­jenek akár egy lakodalom alkalmá­val is, akkor a magyarok itt kávéhá­zakban, vendéglőkben, vagy máshol csoportosan összegyűlhetnek társa­sági élet gyakorlása céljából. Az én vallattatásaimról Bekének termé­szetesen nem számolhattam be. Amilyen fejjel a falnak menő volt, s amilyen hamis biztonságot adott ne­ki, hogy évtizedekig a román főváros lakója volt, még fellármázta volna a szerveket, amelyek már régen az ó nyakát igyekeztek kitömi. Ki is tör­ték. Hiába voltak jó barátnak hitt is­merősei a román politikát végrehaj­tók köreiben, segítségére senki nem sietett akkor sem, amikor irodalmi díjaitól sorozatosan fosztották meg, akkor sem mikor egyik napról a má­sikra utcára tették, sót Kolozsváron épített házát is elrabolták tőle. Kü­lönben is Beke ekkor már infarktus­sal feküdt a kórházban, nem rabkór­házban, de őrizet és szigorú megfi­gyelés alatt, hogy 1989 decemberé­nek ama kritikus napjaiban, 22-én, amikor Bukarestben is kitört az úgynevezett forradalom, csomagja­in ülve találja magát, végérvénye­sen Magyarországra igyekezve, aho­vá csak december 30-án érkezett meg. Akkor utolsónak hitt romániai útja a magyar száguldó riporternek nem volt éppen száguldás. Szerencsére most már vissza-vissza tér néha sze­retett székelyei és csángói közé, a magyar televízió vagy a rádió jóvol­tából, s amint legutóbbi miskolci lá­togatása alkalmával mondta - a szí­vének sincs semmi baja, legfeljebb sajog az ottmaradottak sorsáért. Picasso — kölcsönbe A Ludwig-gyűjteményből Budapest (MTI) - Egy kiállítás nem olcsó do­log. Különösen nem, ha külföldi gyűjteményből érkeznek a műtárgyak. Növeli a tárlat eszmei értékét, meg valós kiadásait is, ha egyedi, meg­ismételhetetlen, pótolhatatlan darabokból áll össze. Még költségesebb és komplikáltabb az anyag megszerzése, ha nagynevű, világhírű művész alkotásairól van szó. Annak a kiállításnak, amelyről az alábbiakban szólunk, csak a biztosítása 16 millió forint. Igaz, a Ludwig-gyűjtemény nem pénzért kölcsönzi (november 18-tól három hónapig a Nemzeti Ga­lériának) minden idők legizgalmasabb művé­szének, Pablo Picassonak a műveit. A német Ludwig házaspár ugyanis azon mecénások kö­rébe tartozik, akik nem a maguk számára szer­zik meg a műremekeket, hanem múzeumokat rendeznek be, gyűjteményeket adnak letétbe, így osztják meg másokkal a műélvezet örömét. Magyarországon is van egy értékes kortárs mű­vekből álló alapítványi letét. Ez a rajzokat, akvarelleket, festményeket, kol­lázsokat, rézkarcokat, metszeteket, könyvil­lusztrációkat, bronz-, gipsz- és fémszobrokat tartalmazó kiállítás a teljes Picasso-életmú ke­resztmetszetét adja. Egyszeri és különleges al­kalom számunkra. A gyűjtő házaspár közvetlenül a II. világhábo­rú után szerezte meg a fontos Picasso-műveket, még akkor amikor francia közgyűjtemények­ben nem volt Picasso-festmény. Peter Ludwig műtörténész számos tanulmányt írt a katalán művész munkáiról, doktori disszertációja is ró­la szólt. Felesége, az ugyancsak műtörténész Irene Ludwig szintén Picasso bűvkörébe került, támogatott és segített minden vásárlást. S mi­vel pénzük is volt, folyamatosan gyűjthettek. Megszerezték Picasso fiatalkori munkáit, majd követték a mester korszakait egészen az utolsó alkotásokig. A gyűjtés célja a technikák sokfé­leségének és a legfőbb motívumoknak az érzé­keltetése, miközben ott lebegett Ludwigék sze­me előtt a lehetőség a művész hatalmas egyé­niségének felidézésére. Picassóban Peter Ludwig bizonyos értelemben lázadót, prófétát látott. Egy tanulmányában azt írta; a kortársakat természetesen sokkolta, hogy Picasso mindig új kapukat tárt fel, hogy valami egészen újfajta művészetet teremtsen. Mindez - ma már nyilvánvalóan - egy követke­zetes összfolyamat része, melyet a kíváncsiság és az új kifejezési formák keresésének megala­pozott szükségszerűsége hajt előre. A kíváncsi­ság mögött pedig a korból fakadó kényszerítő erő rejlik. Ez is Picasso... Fotó: Dobos Klára 200 éves fürdő Hévíz (MTI) - Európa legnagyobb melegvizű tava, a hévízi 1794 óta rendszeresen látogatott fürdőhely. Közelgő bicentenáriuma alkalmából több mint 200 oldalas, útikalauzzal kiegészített monográfiát jelentetett meg a város önkor­mányzata. A világhírű gyógyfürdő történetét, az ottani gyógyító munka és üdültetés króniká­ját áttekintő könyv - s benne a színes felvéte­lek zöme - Szántó Endre munkája. Kiadóként a Nereus jegyzi a gazdagon illusztrált igényes kötetet. A megjelenéséhez több mint harminc szponzor nyújtott segítséget.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom