Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
ÉM-üatncg? Az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Nagy örömet adok hírül nektek,és majd az egész népnek. Ma született Megváltótok, Dávid városában. Ez lesz a jel..” II. oldal ÉM-ri|$&rf A gazdaságnak kell eljutnia oda, hogy egy hengerész ne mondhassa: már 1968-ban megkereste azt a pénzt, amit most, amikor egy* kenyér lassan lOOforíntba kerül... III. oldal Látókör Volt hajdan egy falu. Ez csakugyan különösen ritka hely lehetett, mert itt minden embernek az volt a fő igyekvése, törekvése, hogy a másikat boldoggá tegye. VII. oldal Jégtörő '"f- Fotó: Laczó József A hét embere Répási Tibor kereskedő, alkalmi fenyőárus Gyárfás Katalin Ernőd (ÉM) - Tapossuk a sarat, mindent beborít, sejtelmessé tesz ez a fránya köd. Mintha csak november eleje volna még, holott már számlálgatjuk a napokat az 1993-as esztendő karácsonyáig. Otthon dugdossuk a majdani ajándékokat, nap mint nap mustrálgatjuk a kirakatokat: mi lehetne az a szerény, apró figyelmesség, amellyel egy kis örömet szerezhetnénk a mai rideg, mindinkább racionális világban szeretteinknek. És zarándokutakat teszünk a piacra, ahol - légyen az bár nagyváros, vagy kistelepülés - egymás mellett sorakoznak a zöld fenyőfák. Illatuktól egy pillanatig szinte bódulttá válunk, majd rátekintve az árcédulára, egyhamar ránk zúdul a józan valóság. A zöld fenyőfát - amelyen a gyermekkorunkban zengett dal szerint kigyúlnak a gyertyák - manapság már szinte lépten-nyo- mon árusítják. Legyen bőven pénz a bugyellárisunkban, s kedvünkre válogathatunk a legpompásabb karácsonyfák között. Sokféle árus van. Répási Tibor egyike azoknak a kisebbségben levőknek, akik nem viszonteladók, s akik nem csak az értékesítésből származó haszonra „utaznak”. Az örökzöld fácskákat legszívesebben ajándékba adná, ám ezt - lássuk be - nem teheti. □ Miként vállalkozik valaki erre az évente egyszeri, alkalmi foglalatosságra? • Én csak pár esztendeje kínálom a fenyőfákat Ernődön, a feleségem édesanyjának portáján. Hogy miért nem Miskolcon teszem ezt, lévén a családom lassan két évtizede a városban honos? - nos, erre is van indokom. Ebben a környezetben nem viheti sokra az a fenyőárus, aki teszem azt, 10 forinttal olcsóbban adja méterét a fának. Érti, ugye? A békesség híve vagyok, ezért aztáü karácsony előtt Ernődre megyek a munkám után, s ott ajánlgatom, kínálgatom a fákat. □ Úgy tudom, eléggé változatos volt az eddigi jéletútja. Kereskedő? Vendéglátós?Melyiket tartja igazán a hivatásának? • ízig-vérig vendéglátós szakembernek érzem magamat, de a kereskedés ugyanúgy a kenyeret adó foglalatosságom - jelenleg is. Voltam én többször csálin- ger (felszolgáló), majd családi vállalkozásban éveken át egy híres csárdát üzemeltettünk. Azok voltak a legszebb éveink, máig is szó szerint visszasírom azt az időszakot. Aztán az élet rákény- szerített: kereskedtünk az asz- szonnyal, pecsenyét sütöttünk, majd - most éppen ez a dolgom - odaálltam a pult mögé, s lesem a kedves vásárlók kívánságait. □ Ha jól értettem., csálingerként kezdte ... • Büszke vagyok rá. Igen: felszolgáló, csóró pincér voltam, áld arra volt büszke, ha a kedves vendégnek ízlett az étel, ha szólt hozzám néhány szót a cech kiállításakor, s ha netán pár forintot pergetett a végén a felszolgálásért. Nálunk egyébként családi indíttatású volt ez a szakma, a bátyám - egyébként hatan vagyunk testvérek, s Hernádné- meti a szülőhelyünk - csalt el a szakmai bizonyítvánnyal az emődi Hársfa vendéglőbe. Kezdetnek jó iskola volt az ottani csálingerkedés. És ami az egész további életem meghatározójává vált: ott találkoztam először a párommal... És itt most tegyünk egy kis kitérőt. Az emődi születésű Pál Mag- dika 1974 júliusában egy rokoni esküvő vendégeként tért be a kisvendéglőbe. Hogy, hogy nem: a fiatal pincér valahogy szemet vetett rá, s - ami igazán főbenjáró bűn a szakmában - fel is kérte táncolni a láthatóan magányos, szép fiatal leányt. Az esküvőt - mert hisz az lett a sorsadta ismeretség vége - a következő esztendő májusában tartották... Azóta jóban, rosszban, örömben és bánatban kitartanak egymás mellett. Két leányuk, a 16 esztendős Magdi és a 13 éves Erika csak szorosabbá fűzte azt a köteléket, amelyet egyikük sem érzett sohasem terhesnek, s amely éppen ezért vált eltéphetetlen kapcsolattá. Számukra minden nap olyan, mintha most kezdenék a közös életet. A szerelmet mélységes szeretetté és egymás kölcsönös megbecsülésévé, tiszteletévé varázsolta az idő. És ez mostanában különösen fontos, hiszen pár héttel ezelőtt súlyos műtéten esett át az asszony, s akkor bizony a félj, s a két leány - és természetesen Magdika édesanyja, valamint a rokonság- percenként várta a jó híreket. A szeretet nagy úr, segít. A szentestére már úgy készülnek, hogy a ház asszonya is ott áll majd a fenyőfánál. □ Milyen is az a fenyő, amelyet árulnak néhány esztendeje, Tibor? • A bajcsi facsemetekertböl hoztunk tízezer fácskát. Luc- és feketefenyőt. Az anyósom emődi kertjébe telepítettük valameny- nyit. A kétéves, iskolázott csemeték közül bizony nem mindegyik élt sokáig. Hiába gondoztuk, s a legjobb ismereteink szerint ápoltuk őket, pár száz bizony kiszáradt. Am a többi él, fejlődik, nóttön nő, évente. Munka után mentünk, s kapáltmik, permeteztünk, locsoltunk, mikor minek volt az ideje. Aztán vagy három éve megnyúltak a fenyők: méteres volt a legtöbb, vagy valamicskével nagyobb. S akkor aztán karácsony előtt megkezdtük az árusítást. Úgy érzem, sohasem voltunk haszonlesők. Nem végeztem számításokat, de az „üzlet” aligha jött be... Nem baj. Mi nem vagyunk igazi üzletemberek, nekünk az a fontos, hogy az utcán az emberek megismerjenek, visszaköszönjenek. S ha karácsony estéjén az illatos fenyőfák ágain kigyúlnak a kesernyés füstöt árasztó gyertyácskák, ha az emberek széniében egy pillanatra összegyűl a könny: akkor talán egy kicsit mi is boldogok lehetünk. Fotó: Fojtán László West side Bujdos Attila Azért Puerto Rico, az nagyon szíven ütött. Egy okos lány arról beszélt nekem, hogy olyan ez az egész, mint a West Side Story. Puerto Ricó-ból az emberek nagyon szegényen, nagyon nyomorultan eljutnak Amerikába és az Újvilágból csak a rosszat kapják. Erről szól az életünk - mondta a lány és szomorú volt a mosolya. Az ember persze h ajlamos a borongásra. De még ha született optimista lenne, akkor is igaznak érezné a dolgot. Fájóan, szívbe markolóan igaznak. Nem kérdéses: vágytunk aWest side-ra. O, a nyugati oldal! Mennyi szabadság! Nem ülhet tort feletted megannyi ostoba, törpe zsarnok. Ott a magad ura lehetsz; ha boldogulsz, tudod, hogy tiéd az érdem. Ha elbuksz, csak magadat okolhatod. Felkavaró, igaz életet akartál? Hát persze, hogy a nyugati oldalon juthat neked ilyen sors. Es így tovább, és így tovább. Voltak ütközetek, ki-ki megvívta a maga csatáit. Átvere- kedtük magunkat, ez itt már a mi kis West side-unk. Ismerkedünk a környékkel. Na igen. Pompásak a kirakatok. Elegánsak az üzletek. Szebbnél szebb autók motorja duruzsol az utcán. Fess bankfiúk, ringó járású hostessek, formás lábú lányok. Bámészkodunk, zsebre dugott kézzel, többnyire lehan- goltan, Bevándorlók vagyunk a szabadság felhőkarcolóinak tövében. Puerto Ricó-iak a nyugati oldalon. Es a népboldogítóink? A politikus urak értetlenkednek. Azt mondják: „Hát hogyhogy? ímhol a szabadság. Egy ország végre maga írhatja önnön történelmét. Az emberek mégis földre sütött tekintettel járnak. Hát miért nem emelik fól a fejüket?” És így tovább, és így tovább. Kotorászunk kis matyónkban, amit még az East side-on pakoltunk össze. A keleti oldalon divatos, fehér szakái- lú filozófus könyve kerül a kezünkbe. Hogy is mondta csak? A lét meghatározza a tudatot, vagy mi. Aki itt él, tudja jól, hogy a fogyasztás szabadságát megkaptuk. Dúskálhatnánk a földi és szellemi javakban. Ha volna rá elég pénzünk. Leginkább nincs. És azért az elgondolkodtató, hogy sokan érzik úgy: nem is lesz. Jól él, aki a régi rendszerből örökölte előnyét. Az új hatalom megtalálta a maga klienseit. A régi és az új elit - szívet cseppet sem boldogító - nászának szemtanúi vagyunk. Mondjuk ki, túl kevesen boldogulnak, túl sokan élték meg a szabadsággal való találkozást úgy, hogy kimaradtak a saját sorsukból. Mondhatnánk: nincs mit csodálkozni ezen. Hiszen mindmáig utópia maradt minden olyan társadalom, K amelynek polgárai egyszerre lehetnének szabadok és egyenlőek. Mondhatnánk, de nem mondjuk. Jól emlékszünk még, mit ígért az új hatalom. Felemelkedést a középosztálynak. Ahogy ez kinéz, ebből mostanában aligha lesz valami. Akik naphosszat elnézik a közéleti arénát, tanácstalanok. Ma még nem látni ott olyan erőt, amelyik utat nyithatna a tömeges felemelkedésnek. Nem érdemes hát különösebben csodálkozni a rosszkedvű Puerto Rico-iakon, Túl keveseknek jutott a West side. Aki kimaradt az osztozkodásból, siet a dolga után, Ügyeskedik, hogy ne tűnjön el végleg a süllyesztőben. Nem ér rá felemelni a fejét. Nem ér rá örülni a szabadságnak. Nem ér rá elhinni, hogy ha akarná, kezébe vehetné a sorsát. És így tovább, és így tovább. A West side régi lakói csak hümmögtek, amikor látták csörtetésünk a szép, új világ felé. Azért a szabadsággal is vannak problémák-emelték intőn ujjúkat. Azért a demokrácia sem az igazi - magyarázták volna. Ha meg is hallgattuk őket, nem hittünk nekik. Nem hihettünk. Tudtuk, mit hagyunk magunk mögött, ha azzal nem is voltunk teljesen tisztában, hogy mi vár ránk a nyugati oldalon. Nyilván akad, akinek vonzó a visszaút. Mások úgy találják: innen nézve a keleti oldal romos, lakhatatlan. Nyugatibb nyugati oldalak nincsenek. Itt kell boldogulni. Aki a West side lakója; akar maradni, akár meg is békél- hetne a Puerto Rico-i léttel. De öntudatos ember a bevándorló sorsot nem akarhatja örökül hagyni a gyermekére. A szabadsággal való keserves találkozás után félakar- ja-e még ismerni, hogy - elvben - övé a döntés szabadsága is? Vállal-e bármilyen küzdelmet, még ha teljesen reménytelennek tűnik is? Fellázad-e önnön Puerto Rico- isága ellen, vagy megadóan tűri, amit rá szabott az élet? Erről szól majd a mi West Side Story-nk.
