Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-02 / 230. szám

ÉM-kereBcosrinl _______ Ö tvenhatosok... Mára java- korabeli nők. férfiak lettek az egykori pesti srácok, a miskolci egyetemisták, az ózdi, diósgyőri munkás­fiatalok, értelmiségiek. II. oldal ÉM-riport A komlóskaiak mindig is tudták, magukról hogy ruszinok, Kárpátaljáról valók. Valami oknál fogva azonban ’48 és ’91 között azt akarták velük elhitetni, hogy szlovákok­ul. oldal Látókör Mindannyian indulunk vala­honnan. Köztudott, hogy az ember számára meghatározó, ahol az első lépéseket megteszi. Az „érlelő közeg”: a szatmári táj és az ott élő emberek. VII. oldal Demizsonok Fotó: Laczó József A hét embere Földesi Balázs alezredes hmhmmm ■mmmnOTKSKHiiMmaai Illésy Sándor Miskolc (ÉM) - Nyugdíjba vo­nult szeptember 30-án a megyei főfinánc, ámbátor az igazság az: Földesi Balázs alezredes, a Vám- és Pénzügyőrség Borsod-Abaúj- Zemplén és Heves megyei volt parancsnoka mindenekelőtt vá­mosnak vallotta magát, sem­mint pénzügyőrnek. Persze az a majd’ nyolc év, amit a testület megyei parancsnokságának élén eltöltött, megtaníttatta vele a jö­vedéki munkát is, de az igazi „szerelem” a vám maradt.- Már csak annál is inkább, mert amikor még én kezdtem, külön cége volt a vámosoknak, s a pénzügyőröknek. Jómagam pedig vámosnak álltam, az uk­rán határ kivételével minden határszakaszon szolgáltam. Lö- kösházán, Kelebián, Gyékénye­sen, Letenyén, Hegyeshalomban- mondja az alezredes, akit vége­zetül nemcsak azért választot­tunk a hét emberének, mert több mint három évtizedes vámos szolgálatának ez volt az utolsó aktív hete, hanem mert vezeté­se alatt alapjában megváltozott a közvélemény értékítélete a tes­tületről. Amikor 1986. január el­sőjétől a rajkai vámhivatal pa­rancsnoki posztjáról idevezé- ayelték, javában tartott a hír- nedt számítógépes ügy, a vámo- sok megítélése nem volt valami fényes. Most egy szakmailag ala­posan felkészült állományt ha­lott utódjára, olyan vámosokat, Pénzügyőröket, akik a ma vál­tozó gazdaságában is helytáll­nak. Az országos parancsnok mondot­ta a héten: „a vám- és pénzü­győrség a gazdaság vérkeringé­sén tartja kezét, az állami költ­ségvetésjelene és jövője rajtunk is mülik...” Hogy mennyire igaz ez: ebben az évben 310 milliárd forintot fizetnek a központi büdzsébe.- Az biztos, hogy a megye gazda­ságát nagyszerűen tükrözi a munkánk - jegyzi meg az alezre­des. - Amikor Borsodba kerül­tem, akkor a nagyipar dominált, a kohászat, a gépgyártás, a vegy­ipar, az persze más kérdés, mek­kora állami segítséggel... Az e területhez tartozó cégek export­ja, importja adta feladataink ja­varészét. Jószerivel naponta tudtuk lemérni: mint hanyatlik a nehézipar úgyszólván minden ága. A rohamosan csökkenő vámbevételek mutatták meg leghűbben azt a tényt, amelyet annak idején még kevesen akar­tak tudomásul venni. Most, az utóbbi években gyakorlatilag csak két nagyüzem él, a kazinc­barcikai és a tiszaújvárosi vegyi­kombinát. A vám szempontjából is látjuk, érzékeljük, hogy pros­perálnak, igaz, vannak fizetési gondjaik. A vámmunka megha­tározó részét azonban már a kis és közepes vállalkozások adják. Ezek közül is nagyon sok már tönkrement jó néhány azonban stabil, ezek folyamatosan dol­goznak. Azt azonban nem lehet egészen pontosan meghatároz­ni, hogy mely területeken dolgo­zó cégek maradnak fent, de azért jellemző, hogy inkább a ke­reskedelemmel foglalkozók. Fotó: Fojtón László Mindenki eladni szeretne, per­sze azért van egy-két gyártó is, itt van például a miskolci múa- nyagfeldolgozó, amelyhez elég sűrűn járunk... Úgy hiszem, a fuvarozókat is meg lehet említe­ni, akad közöttük nem egy, aki­nek 7-8 kamionja is van, s jelen­tős külkereskedelmi tevékeny­séget folytat. Különben is: ami­óta a külkereskedelem nem álla­mi monopólium, azóta alig van olyan kft, amelyik ne foglalkoz­na importtal... Bárcsak az ex­port jellemezné ezeket. Összes­ségében: ma már alapjaiban sem hasonlít a vám- és pénzügyőr­ség arra, ami korábban volt. Év­tizeddel ezelőtt a turistaforga­lom is meghatározó jelentőségű volt, még három évvel ezelőtt is lengyelek százezrei lépték át az államhatár borsodi, abaúji, zempléni szakaszát, jelentékeny mennyiségű ruhadarabbal. Fél­reértés ne essék! Ma is dívik a csempészés, akad olyan lengyel, román, aki pulóverek, fehérne­műk tucatjaival érkezik a határ­ra, természetesen megvámoljuk, de bennünket sokkal inkább ér­dekelnek a kereskedők. Meg kü­lönben is: az a tény, hogy kinyil­vánítottuk az Európai Közösség­hez való csatlakozásunkat, azt is jelenti, hogy a belső vámokat fo­kozatosan íe kell bontsunk. Ez nyilvánvalóan bevételkiesést okoz, ezt pedig a jövedéki tör­vény segítségével kell ellensú­lyozni. Két lábra állt a testület. A dohány, a szesz, a kőolaj-szár­mazékok ellenőrzése az eddigi­nél lényegesen erőteljesebb lesz, a költségvetésnek szüksége van a pénzre. Természetesen a szük­séges mértékig, hosszú távon a vám is megmarad. Egy ország gazdaságánál az ugyanis nem lehet, hogy a vámra, mint köz- gazdasági tényezőre ne számít­son, hiszen a hazai piacot véde­ni kell. Az, hogy Nyugat-Európá- ban a belső vámokat lebontják, magával hozza azt is, hogy a Kö­zösség határain olyan vámfalat húztak, húznak fel, amely talán soha nem volt. A vámőrséget te­hát véleményem szerint nem le­het temetni... Bujdos Attila Láttam a szeméten őket. A piacon átvágva igyekeztem valahová. Két nagy kon­téner állt az egyik sarkon. Fertelmes volt a bűz, amit a zöldre mázolt edények árasztottak magukból. Rohadt bennük a szemétre vetett gyümölcs és zöldség. Vagy öten turkáltak ott. Idős emberek, viseltes ruhák­ban. Egy asszonyt is láttam közöttük. Fehér haját nej­lonkendővel kötötte hátra. Álla alatt lazán lógott a bőr, ami boldogabb napokon - amikor még rendesen táplál­kozhatott - a mérsékelt jólét biztos jeleként szolid kis to­kán feszülhetett. Most ólomszürke volt az az arc. És kifejezéstelen. Mint­ha az arc gazdája nem is ott lenne, hanem valahol tá­vol, egy messzi bolygón. Az emberek válogattak a konténerben. Próbálták külön­választani az ehetőt, a végképp az enyészet gondjaira bí- zandóktól. Még zöld káposztalevelek, foltos karfiolró­zsák, gyökerek, bámuló almák vándoroltak a szaty­raikba. Mégis csak igaza volt Bulgakovnak - villant át agya­mon a tiszteletlen gondolat. Létezik másodrendű frisses­ség, miként A mester és Margaritában áll. Nyilván elad­ják, vagy megeszik, ami még megehető. Napokig meséltem erről a barátaimnak. Egyikük elfin- torodott, és a hideg is kirázta. Az utálkozása nem a sze­méten élő embereknek szólt, hanem a helyzetnek, ami­ben az ezredforduló hajnalán egy olykor túlzással - ó, de még mekkora túlzással - jólétinek is mondott társa­dalomban emberek a szemétre vannak utalva, hogy éken ne vesszenek. Egy másik ismerőst nem rázott meg túlságosan a hír. „Igen!” - bólogatott. „Találkozhatsz velük a Keleti-pá­lyaudvaron is. Kiszedik a kukákból a mustáros papír­tálcákat, kolbász- és virslivégeket, serclimaradékot. Ne­kidőlnek a falnak, bámulják a tovarohanó tömeget és tö­mik magukba amit találtak.” „Miért? Mit gondoltál? A ti házatok előtt mit kotornak ki a szemétből?” - kérdezett valaki. Tényleg. Mit gondoltam? Hol éltem eddig, hogy ezt nem vettem észre? És ha má­soknak ez ennyire nyilvánvaló, miért nem beszéltünk ró­la? Miért nem kiabáltunk, hogy ez nem jól van így. Amiről nem beszélünk, az nincs is? Vagy ellenkezőleg, és mi vagyunk Ludwig Wittgenstein eleven bizonysága: ^Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”? Mert mit is mondhatna az ember. Szidhatná a kis, hatalmi kft.-két, lobbystákat és hason­szőrű társaikat. Odavethetné:„politikus uraim! Nem er­ről volt szó, amikor magukra bíztuk az országot. Szoci­ális piacgazdaságot tetszettek ígérni itten. Garanciát ar­ra, hogy nem lesznek örökre leszakadók. Mi lett a szép szavakból, a délibábos ígéretekből? Elment talán a pénz a százezres képviselői fizetésekre?” Ugye milyen demagóg lenne ez így! Mert nem arról van szó, hogy sokan vannak-e a szemétevők vagy kevesen. Hogy a társadalom baja-e ez, vagy néhány kétes egzisz­tenciáé, végzetesen és véglegesen félrecsúszott életé. Nem arról szól ez a történet, hogy kihez képest élnek rosszul a szemétevők. Hanem arról, hogy egyáltalán: emberhez méltatlan sors az övék. Aki így él, az szebb jövőt végképp nem remél. Ne­vetséges lenne szabadságról papolni a szemétevőknek. Es mellesleg értelmetlen is. Túl vannak álmokon, vágya­kon. Már csak egyetlen parancsnak engedelmeskednek, miközben kezük nyúlós kelkáposzták között matat: élni kell holnap is, és holnapután is. Aki így él, semmi esélye rá, hogy csak egy jottányit is vál­toztasson a sorsán. A konténeren túl véget ér számára a világ, a kuka fedelénél megszűnik erkölcs és törvény. El kell vetnünk emiatt a demokráciát, ezt a néhányak- nak mesés gazdagságot, másoknak hét krajcárt számol­gató szegénységet hozó valamit? Alig hinném. Csak azt akartam elmesélni, hogy volt egyszer egy magyar szín­ház. A nézők nem kaptak mást benne, mint arcukba kö­pött szavakat: „Itt mindenki csak ül meg áll”. Hol vannak ma már azok a színészek? Hol, akik így üvöltsenek? Mert jó és kockázatmentes dolog ugyan ül­ni, vagy állni, de öngyilkos cinizmus is. Aki ma nem tesz, nem pöröl, vagy ordít egy olyan világért, ahol nincsenek szemétevők, azt játssza el, hogy rajta segítsenek, ha le­szakad. Mert ahogy ma állnak a dolgok: nemcsak gazdag lehet az emberből, de ha úgy fordul, az Isten se mentheti meg a szemétevéstől.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom