Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-02 / 230. szám
II ÉM-hétvége Az ÉM kerekasztala A belső harc nem ért véget Tőkés László az RMDSZ-ben folyó vitákról Nagyvárad, Bukarest (MTI) - Az RMDSZ parlamenti csoportjának döntése következtében folytatódni fog az RMDSZ-en belüli harc és polémia - jelentette ki az MTI tudósítójának, Baracs Dé- nesnek adott telefoninterjúban csütörtökön Tőkés László püspök, a szövetség tiszteletbeli elnöke. Azzal kapcsolatban, hogy az SZKT döntése nem írt elő szankciókat a neptunfürdői tárgyalásokon részt vett három politikussal szemben, Tőkés László a következőket mondotta: „Megértettem lélektanilag, hogy nem hozunk szankciót körünkbe tartozó politikussal szemben, azt viszont nem érthetem meg, hogy egy 61:29 arányú minősített többséggel elfogadott határozat után, amely megállapítja, hogy a szóbanforgó politikusok súlyos kárt okoztak az RMDSZ-nek, vezetőségi tagsággal honorálják ezt a két embert. A frakció 15 tagjának szavazata lényegében fittyet hány az RMDSZ érdekképviseleti szervének álláspontjára”. A tiszteletbeli elnök egyetértését nyilvánította a kilencekkel, akik különvéleményüket nyilatkozatban tették közzé. „Úgy érzem, hogy éppen a helyzet további elmérgesedésének megakadályozására megint csak sürgőssé válik egy eredményes SZKT-ülés, egy rendkívüli tanácskozás összehívása. Megint változott a helyzet, megint kiéleződött, és ezt kezelni kellene. Bízom abban, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke és ügyvezető elnöksége felismeri ezt,” A tudósító megjegyzésére, hogy az RMDSZ marosvásárhelyi tanácskozásán nem kapott többséget a szankciókat magában foglaló határozati javaslat, s az elfogadott szövegben ez a követelmény nem szerepel, Tőkés László hangsúlyozta: ,A marosvásárhelyi tanácskozáson egyértelművé vált, hogy szinte az egész többség hibának tartja a történteket, abban voltak nézetkülönbségek, hogy mennyire súlyos ez a hiba. Szerintem egy rosszul értelmezett szolidaritás, kollegialitás és egy fiktív egységnek a pszichózisa akadályozta meg az SZKT-t abban, hogy ne csak állást foglaljon, hanem a konzekvenciákat is levonja. Ez végül a frakcióra maradt, amely nem tudott következtetni az állásfoglalásból. Tőkés László kifejtette, nem hiszi, hogy a politikai küzdelem az RMDSZ szakadásához vezetne, belső ügyként kell kezelni a kérdést. Egy következő SZKT-ülésen meg kell vizsgálni, mi következik a testület állásfoglalásából. „Ha nem is mondtuk ki, hogy szankciók következnek, a szövegből egyértelműen következnie kell annak, hogy akik hibát követtek el, azok nem kerülhetnek ki győztesen ebből az ügyből”. Az eseten túlmutat az, fejtette ki, ami a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a parlamenti frakció viszonyára vonatkozik, és ebben az összefüggésben nem zárta ki a szakadás lehetőségét. „Megmutatkozott a brassói kongresszus munkájának az a hiányossága, illetve öröksége, hogy kialakulatlan az RMDSZ szervezeti és viszonyrendszere. A román parlament szerves részét képező frakció kivonja magát saját politikai alakulatának, anyaszövetségének fennhatósága alól és külön utakra tér. Ez az RMDSZ tudathasadását jelenti, és ezt a viszonyt a lehető legrövidebb időn belül rendezni kell, mert ha nem, akkor szakadás áll be. Nem hiszem, hogy megbomlana az egység, de hogy a parlamenti frakció és az RMDSZ szervezete között ellentét van, az bizonyos”. Végül a püspök ismét kifejtette, ellenzi az ügy elbagatellizá- lására tett kísérleteket, és főbenjáró kérdésnek tekinti azt a jelenséget, amely véleménye szerint megnyilvánult, nevezetesen azt a „kisebbségi politizálási magatartást”, amelyet a hatalommal nemhivatalos tárgyalásba bocsátkozó személyek tanúsítottak. „Nem lehet ünnepélyes vagy szigorkodó nyilatkozattal elintézni az ügyet. Ennek a magatartásnak előzményei vannak a közelmúlt politikai történelmében - az opportunista kisebbségi politizálás múltjára gondolok és következményei lehetnek, amennyiben teret engedünk ennek az engedményekre, egyezkedésekre alapozódó politikai magatartásnak” - foglalta össze azt, miért tartja szükségesnek a politikai küzdelem folytatását. „Az SZKT állásfoglalást, mondotta, mindenki a maga szempontjából olvasta, ezek után nem lehet lezártnak tekinteni a politikai küzdelmet.” Véleménye szerint a marosvásárhelyi határozat lehetőséget kínált a hármaknak, hogy maguk vonják le a következtetést. „Ha ezt nem tették meg, sajnos nem lehet abbahagyni ezt a küzdelmet.” - mondotta Tőkés László. Ötvenhatosok — ami összeköt Felsőzsolca, Miskolc, Ózd (ÉM - ÓM) - ,A Magyar Köztársaság elnöke - a miniszterelnök előterjesztésére - az 1956-os forradalom és szabadságharcban tanúsított kiemelkedő helytállása elismeréseként a Magyar Köz- társasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta a felsőzsolcai Bogár Károly nak, a miskolci Csorba Istvánnak, az ózdi Schmidt Lászlónak és Tóth Jánosnak.” (Újsághír). Ötvenhatosok... Mára javakorabeli nők, férfiak lettek az egykori pesti srácok, a miskolci egyetemisták; az ózdi, diósgyőri munkásfiatalok, értelmiségiek. Kiknek aztán letartóztatás, börtön, internálás, több mint három évtizeden át tartó megaláztatás, mellőzés jutott osztályrészül. Voltak: szabadságharcosok, s lettek: ellenforradalmárok; megbélyegzett szervezkedők, kikre mindig éberen figyelt az előző hatalom. Hányféle címkét kellett viselniük? Valójában, s véglegesen helyére tette-e már a történelem 1956-ot, s annak tevőleges résztvevőit, kikre olykor még ma is könnyedén rásütik: „nem voltatok ti mások, mint reformkommunisták”. Ismét egy újabb címke? Mennyi még? Meddig még? Számuk egyre fogy. Közülük is sokan eltávoztak abba a világba, amely'-vélhetően-nem tesz különbséget az emberek között. Máskor meg úgy tűnik, mintha szaporodnának. Mintha harmincévi emlékezetkiesés után némelyeknek (nem is keveseknek) most jutna eszébe, milyen hősök voltak... Találkozhatunk velük: a zsenge demokrácia lehetőségeit kihasználó szájtépők- kel, kikre az internáló tábort, a börtönt megjártak értetlenkedve néznek, s joggal kérdik: de hol voltatok AKKOR? A fent felsoroltak ott voltak: a Dimávagban, a vasgyárban, a megyei munkástanácsban. Ótt voltak az ózdi forradalmi eseményeknél és a budapesti Corvin közben. Majd 1956. november 4- e után elkezdődött Canossajárá- suk. Megismerkedhettek Ung- vár, Vác, Kistarcsa börtöneivel, a gyűjtőfogház és a Fő utca celláival. Átélték az ítélethirdetés előtti/utáni érzést; ma is hallják a kivégzésre induló társaik utolsó szavait. De ők nem hivatkoznak lépten-nyomon ötvenhatos múltjukra. Amikor kitüntetésüknek hírét vettem, egyenként felkerestem őket, s hosszabb-rövidebb időt eltöltve aiTÓl beszélgettünk, miként látják a magyar valóságot 1993 szeptemberében? BOGÁR KÁROLY. (1956-ban a Dimávag fogazóüzemében esztergályos; a Munkásszervező Bizottság tagja; október 29. - november 5. között a megyei munkástanács elnökhelyettese. Tárgyalásán az ügyész a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte, ezt a bíróság 15 év fegyházra „enyhítette”. 3 év és két hónap Bogár Károly után szabadlábra helyezték, mert - egy akkori rendőrtiszt szerint -„a magafajták már nem veszélyeztetik a szocialista rendszert...”, a volt munkahelyére nem vették vissza, 3 évig nem járhatott meccsre, moziba, színházba, közösségbe. A kohászat kovácsműhelyének tmk-jánál helyezkedett el, onnan ment nyugdíjba.)- A rendszerváltást csodálatos élményként éltem meg. A börtönben csak egyetlen cél lebegett előttem: túlélni! A hetvenes évek alatt már az lett a titkos vágyam: megérni! Hál’ Istennek, ezt is megértem! Az első várakozásokat azonban felváltotta az átalakulás fájdalma. Szerintem a volt munkásosztály a rendszerváltás legnagyobb vesztese. Az átalakulás folyamata ugyan nem fog megállni, én legalábbis nagyon remélem, de legalább még 4-5 év kell ahhoz, hogy kialakuljon egy stabilabb gazdaság. Az új választás előszele már megérintette az országot és sajnos megint a politika és nem a gazdaság került előtérbe. Úgy tűnik, a vezetők több energiát fektetnek a hatalom megtartásába, s eközben kevés idő jut a gazdaságpolitikára. Bár ajelenlegi kormány erőfeszítései méltányolandók, a következőtől - bármelyik párt kerüljön hatalomra - azt várjuk, ne csak ígérjen, hanem, különösen a mi régiónkban olyan lehetőségeket teremtsen, hogy a munkásságnak meg legyen a kenyere. (Bogár Károly ma is aktív, s nagyon tiszteletre méltó közéleti tevékenységet folytat: 1991-ben négy évre megválasztották a Cserkész Szövetség II. kerületi elnökévé, ahová a szomszédos Heves megyeiekkel együtt 40 csapatban 2400 cserkész tartozik.) r-*~« \ § Csorba István CSORBA ISTVÁN. (1956. október 23-án a diósgyőri kohászat műszaki ellenőrzési osztályán, mint a legfiatalabb mérnököt az üzemi munkástanács elnökévé választották. Másnap már a nagyüzemi, október 27-től pedig a megyei munkástanácsba delegálták. Feladata az ipari üzemek energiaellátásának szervezése, a termelés beindítása volt. November 5-én este az oroszok a megyeháza elnöki szobájából erőszakkal előbb Debrecenbe, majd Ung- várra hurcolták. Onnan november 29-én az ott fogva tartott többi társával együtt, nem kismértékben a diósgyőri munkások követelésére, visszahozták. Pozícióját visszakapva beválasztották az akkori megyei tanács VB-be, s továbbra is ipari területen dolgozott. 1957 februárjában saját kérésére visszakerült a kohászatba, ahol a műszaki ellenőrzési osztály helyettes vezetője lett. Március 8-án letartóztatták, majd a naponkénti kihallgatások után, mivel semmilyen „ellenforradalmi” cselekményt nem tudtak rábizonyítani, április 9-én szabadlábra helyezték. De kohómérnöki diplomával a zsebében munkát sehol nem kapott.)- Pártnak soha nem voltam tagja. Erkölcsi felfogásom alapelve: a rám osztott, vagy elvállalt munkát mindig becsületesen elvégezni. Életemben soha egy szöget sem vettem el senkitől. Sokat nélkülöztem a családommal együtt, míg végül munkát kaptam, de a becsületem megmaradt! Ezen kívül semmi más. Ha éltem volna a lehetőséggel, amivel nagyon sokan, akkor most házam, vagy házaim lehetnének az 54 nr-es nyolcadik emeleti bérlakás helyett. De nem bántam meg, csak az a harácsolás szomorít el, amit sokaktól látok. Amikor elkezdtek fújni azok a szelek, hogy valami változás lesz, arra gondoltam, eljön az az időszak, hogy az ’56-ban megfogalmazottakat valóra tudjuk váltani. Fokozta ezt a reményt Nagy Imréék újratemetése és az ott érezhető közhangulat. Ilyen remények után elsőként szerveztem meg a volt munkástanács tagok találkozóját 1990- ben. Amikor hosszú évek után ismét egy asztalhoz ültünk, azt kértem, ne arról beszéljünk, ami szétválaszt, hanem arról, ami összeköt. Barátokként álltunk fel, azzal az elhatározással, hogy csatlakozunk egy olyan országos szervezethez, ami, leginkább képviseli ’56 ügyét. így kerültem kapcsolatba a Történelmi Igazságtételi Bizottsággal, ahol rövid idő múlva az országos vezetésbe is beválasztottak. De nem vagyok maradéktalanul boldog. A TIB-be való bekerülésemmel is azt a célt tűztem magam elé, hogy félretéve a pártérdekeket, hogyan lehetne egy asztalhoz ültetni a felelős tényezőket, akár ellenzéki, akár kormánypárti oldalról és arról tárgyalni, ami a nemzet érdeke. Be kell vallanom, hogy ez eddig sikerült. Noha jól tudom, nem azonos kategória vezetni egy országot, vagy a vezetőket folyton csak kritizálni, s jó lenne, ha a mindenkori ellenzéki pártok ezt tudomásul is vennék, ezért a másik nagy gondom a mai magyar politikában és közéletben az egymás iránti gyűlölködés. Akik a gyűlöletet tovább szítják, óriási tévedésben vannak, s ezt üzenném a közelgő választások pártpropagandistáinak is. Azt remélem, ez a nép rendelkezik annyi ítélőképességgel, hogy nem ül fel többé az olyan demagógiának, ami csak arra jó, hogy valakik a választásokat meg- nyeijék... Schmidt László SCHMIDT LÁSZLÓ. (Budapesti, nyolcadik kerületi lakosként vett részt a forradalomban. Ott volt a rádió ostrománál; megsebesült a Parlament előtt, később a Corvin közben harcolt. Előbb ezért katonai bíróság ítélkezett felette, amely elsőfokon halálra ítélte. Másodfokon ezt előbb 20, majd 17 évre „enyhítették”, s ebből 15 évet ült le. Úgynevezett „harmadolással” szabadult 1968-ban, de Budapestről kitiltották. Az országot járva Ózdon össze találkozott korábbi rabtársával, Tóth Jánossal, akinek segítségével a Volán helyi telepén mint autófényező helyezkedett el. Immár ózdi lakosként innen ment nyugdíjba.)- Leginkább az fáj, hogy a demokrácia nem egyenlő módon érvényesül mindenkinek; hogy ismét kialakulnak a különböző kasztok. Politikai zűrzavar van az országban, s nem hogy csitulna, félő módon növekszik, s jövőre, a választások idején még erősebb lesz. Káoszt okozhat. Ettől féltem magunkat, ettől óvom a felelős politikusokat. A rendszerváltás megtörtént ugyan, de a nép elégedetlen. Az okokat mindenki ismeri, de folyton csak az okokat emlegetni nem elég. Többre, több cselekedetre lenne már szükség. Talán még nem késő... (Schmidt László, akinek egészségét a hosszú börtönévek erősen megviselték, a TIB ózdi szervezetének elnökségi tagja.) TÓTH JÁNOS. (Munkástanács elnökségi tag és az ózdi nemzetőrség parancsnoka volt. Rendet tartottak a városban, megakadályozták a fosztogatásokat. 1956 december végén tartóztatták le, előbb 10 évet, majd másodfokon 12 évet kapott. 1963-ban amnesztiával szabadult. Előbb eredménytelenül kísérletezett régi munkahelyén, végül mégis alkalmazták eredeti, esztergályos szakmájában. 1979-ben ment Tóth János Fotók: Laczó József rokkantsági nyugdíjba. Amikor a hozzá forduló Schmidt Lászlót a Volánhoz „beprotezsálta”, az őt szemmel tartó rendőrség szemrehányást tett neki, mire azt felelte: „Nézzék, maguknak is köny- nyebb lesz. Legalább nem kell bennünket külön-külön figyelni....”)- Én úgy látom, ózdi viszonylatban nem történt meg a rendszer- váltás. Ugyanazok a vezetők maradtak pozícióban. A munkások pedig itt vannak a legnagyobb bizonytalanságban. Ezt a gyárat halálos vétek volt így tönkre tenni. Ilyen körülmények között, ilyen kilátások mellett, még ha beszélünk is politikai rendszerváltásról, a gazdasági rendszerváltás eddig csak: szó...szó! És a demokrácia? Szerintem csak egyes rétegeknek lett nagyobb... Az is nagyon fáj, hogy általában csak akkor esik szó az ötvenhatosokról, amikor nagyobb állami ünnepek vannak, vagy külföldi delegációk jönnek. Ettől talán többet érdemelnének! (Tóth János rokkantnyugdíjasként ma is dolgozik, s aktívan részt vesz a TIB ózdi szervezetének munkájában.) Négy ember négy különböző, de valahol mégis összecsengő véleményét sűrítettem itt össze. Ötvenhatosok... Igaz, nem döngetik a mellüket, nem „villognak” mindennap a képernyőn, s nem is igyekeznek senkit túlharsogni. De azért nem minden tanulság nélkül való rájuk odafigyelni! íwwwjiwím«*»« Ötvenhatosok... Mára javakorabeli nők, férfiak lettek az egykori pesti srácok, a miskolci egyetemisták; az ózdi, diósgyőri munkásfiatalok, értelmiségiek. Kiknek aztán letarióztatás, börtön, internálás, több mint három évtizeden át tartó megaláztatás, mellőzés jutott osztályrészül.
