Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. Május 15., Szombat Irodalom Művészet ESZAK-Magyarország 7 Apáink, nagyapáink, dédapáink latinsága Beszélgetés a Széchenyi-díjas Borzsák István akadémikussal Kabdebó Lóránt □ Hogy korunkra figyelő irodalmár lettem és nem az ókorral foglalkozó történész, azt paradox módon Borzsák Istvánnak köszönhettem. O nevelt, tanított ugyanis 1956-ig Tacitus, Vergilius és a latin klasszikusok beszédmódjának megértésére. Azután mester nélkül maradtam: ót ugyanis eltávolították az egyetemről, mint az ifjúság „megron- tóját”. • De hát lázítottalak én titeket? □ Emlékszem Tacitus emlékbeszédedre: 1956 tavaszán, nagycsütörtökön hangzott el, az egyetem tanácstermében. Hét órakor közbeszóltak a harangok. ö Lázító volt ez az előadás? Mert akkor ezzel vádoltak. □ Ma már kimondhatom: igen, az volt. • De hát én csak Tacitus szövegeit idéztem. □ Annál inkább. Mi ugyanis azt tanulhattuk tőled: a tények - tények, a zsarnokság - zsarnokság, a belső függetlenség - megszerezhető: időtől és helyzettől függetlenül. Megtanítottál a szövegre figyelni úgy, hogy annak minden filológiai vonatkozását megismerve egyben vonatkoztassuk ugyanazt a szöveget önmagunk okulására is. Mondjam ki: kultúrtörténetet is tanítottál, de - akár akartad, akár nem, és ez akkor még fontosabb volt - politikai erkölcstant is. Ami ezt követte: állásvesztés, majd könyvtári munka, utóbb tizenöt év utazás - még a füstös mozdonyok idején - Debrecenbe, igaz itt már katedrán oktathattál. És csak éppen most tizenöt éve kerülhettél vissza eredeti egyetemed tanári állásába. Hány nemzedék veszítette így el oktató segítségedet. Igaz, azóta az MTA tagjai közé választott, szintúgy a római latin és a göttingai akadémia, és ez évben, amikor itthon a Széche- nyi-díjjal méltatják munkásságodat: a heidelbergi egyetem a díszdoktori címmel tüntetett ki. Ezt a címet előtted Eötvös Lóránd érdemelte ki a magyarok közül. Az adományozó levél megfelel az 1957-es torz vádakra is: többek között éppen az ifjúság neveléséért, a latin kultúra ápolásáért esett rád a választásuk. Elégtétel? Az előtted álló feladatokkal válaszolsz: meggyőzni a latin nyelv hasznáról az embereket, és visszahozni, fontosságának megfelelően a latin nyelv oktatását. <* Hadd igazítsalak ki mindjárt két szempontból is. Egyrészt én nem beszélnék a latin nyelv „hasznáról”. Ezt a kérdést nem szabad utilitárius szempontból felfogni. Mert nem lehet dekára mérni, sem pedig forintban kifejezni. Csak azt lehet érezni, hogy az, akivel beszélünk, belekóstolt- e abba, amiből egész kultúránk táplálkozik, amiből - szinte ezt kell mondanom - élünk: azaz a klasszikus alapú európai hagyományba. Idézzek csak egy groteszk példát: ha valaki alapít valamilyen „pro regio” kitüntetést, ennek semmilyen alapja nincs. Mert eszerint a formula szerint az illető valamely királyi emberért vagy valamilyen királyi méltóság javára végzett munkáért kapta volna ezt a címet. Ahelyett, hogy az alapító az értelem szerinti „pro régióné” címmel jutalmazná a tájegység üdvéért tevékenykedő honpolgárt. Másrészt hol vagyunk még a latin nyelv „visszahozatalától”? A kezdet kezdetén járunk. Kis részben, az órák számának és a tananyagnak is csak töredékében próbálunk valamit visszamenteni abból, ami még talán él, és ami az előző generációkban nevelődött embereknek még vérévé vált műveltségi anyag. Apáink, nagyapáink, dédapáink latinsága ez, akik nem is tudtak, de nem is akartak különbséget tenni az anyanyelv és az apanyelv között. Akik - persze nem hölgytársaságban - apanyelvükön, a sermo paternusukon beszéltek. De hát ezt minden Jókai-olvasó tudja. □ Vajon a valahai úrhölgyek nem társalogtak szintén latinul is? • Persze kapásból tudok két mai patronét is emlegetni, akik harcosan küzdenek, és nemcsak harcosan, de tehetséggel, érzékkel, szíwel-lélekkel a latin nyelvért, az egyiket úgy hívják, hogy Szabó Magda, a másikat pedig úgy, hogy Schubert Éva. □ És ismerek egy harmadik patronét is, régi egyetemi évfolyam- társamat, Rimóczyné Hamar Mártát, aki gyakorlati oktatóként neveli a legifjabbakat, kilencéves kortól a professzori útmutatás és ellenőrzés mellett. • Nem egészen véletlen kezdeményezésről van szó, amely a Mar- czibányi téri, Kodály Zoltán nevét viselő zenei ének és általános iskola szülői közösségéből indult ki. Okos szülők és megértő tanárok arra gondoltak, hogy a névadó zeneszerző szellemében (aki még élete utolsó éveiben is nemcsak latin, de görög szövegeket is olvasott), kisiskolás kortól kezdjék az önként jelentkezőket latinra oktatni. Öröm nézni, amint okosan érdeklődnek, és értik, amit ének órán ünnepi szövegként énekelnek. Dicséret és hála mindazoknak, akik ezt a vállalkozást elindították, és mind a mai napig folytatják. □ Ha jól tudom, debreceni pro- fesszorságod idején kezdted el a küzdelmet a középiskolai latin tanulmányi verseny visszaállításáért. • Amikor Debrecenben tanítottam, évről évre készítettem a beadványokat, míg végül engedélyezték. Először nem is azzal - a többi tárgynál már régen megadott - kedvezménnyel, hogy a nyertesek automatikusan bekerülhetnek az egyetemre. Csak jóval később mentek bele a hivatalosságok abba, hogy hárman vagy öten az első helyezettek közül megkaphassák ezt a lehetőséget. Láthatod, itt is csak hosszú harc eredményeként lehetett a latint régi jogaiba visszajuttatni. Mindennek eredményeként 1992-ben országos viszonylatban 1300 második gimnazista tanuló vett részt a latin tanulmányi versenyen. □ A klasszika filológia nemzetközileg elismert tudósa, a magyar kultúra klasszikus műveltségének feldolgozója, számtalan könyv, kritikai kiadás, tanulmány szerzője mindig tudott időt szakítani arra, hogy válaszolhasson arra, amit 1990-ben megjelent könyvének címével is kérdez: „Kell-e a latin?”. A kulturális rendszerváltás eseménye lehetett ez a kötet: dokumentum arról, felelős emberek hogyan vetették el egyik legfontosabb kapcsolódási lehetőségünket az európai kultúrához. Magam részéről remélem, fáradozásod, áldozatos ténykedésed eredményeként ez a kultúrális kapcsolat is megerősödik, felvirágzik. Még a mi időnkben. Újra és újra csoda történik, ha énekelek Beszélgetés Dévai Nagy Kamillával életéről, művészetéről Eöry Éva □ Huszonöt éve vagy a pályán. És mitsem változtál: ugyanolyan karcsún, tele életkedvvel, kirobbanó energiával... Hogyan csinálod? Nem fáradsz el, nem unod soha.? • Hát igen, ezt már mások is kérdezték. Tudod, háromféle anyagból „gyúrtak” engem. Az egyik egy agyonverhetetlen optimizmussal, humorral, mosollyal átitatott lény: ez a nagymamám. Az édesanyámtól meg a művészetek iránti fogékonyságomat, az önemésztést és a befelé fordulást örököltem. Igen mélyen van egy belső magom, ahova nagyon nehéz beférkőzni. Kifelé tényleg nyitott vagyok, de ez a belső énem három csonthéj mögött rejtőzik, és sokat szenvedett... A harmadik részemet pedig az édesapámtól örököltem: a kitartást, munkabírást, akaratot, sokszor makacsságot, az önmagámmal szembeni kérlelhe- tetlenséget. Mindez együtt adja az életerőmet. De azért persze elfáradok, sokszor nehezen indulok útnak, főleg a vidéki fellépések fárasztanak. De mindig erőt ad az a sok szeretet, amit az emberektől kapok, akik várnak, hívnak, kíváncsiak rám... Persze most már jó lenne egy kicsit megpihenni, feltöltődni. De az a helyzet, hogy anyagilag a két válásommal nagyon rosszul jártam. Például mindkétszer otthagytam a lakást is. Úgyhogy ezért sem pihenhetek, nem ülhetek meg ennek a huszonöt évnek a babérkoszorúján, mert egyszerűen hétköznapi anyagi gondjaim vannak, mint annyi más embernek. Huszonöt év alatt gyakorlatilag semmit sem gyűjtöttem magamnak, még ékszereim sincsenek. És néha megriadok: mi lesz, ha holnap nincs előadás? □ Az éneklés a legfontosabb az életedben? • Igen, de más vonatkozásban a család is ugyanolyan fontos. Két nagy fiam van, a nagyobbik már színművészeti főiskolás. És mindhárom páromnak vannak gyerekei, akik szintén anyjuknak tekintettek, én pedig szeretettel neveltem őket. A harmadik páromat Erdélyben ismertem meg, egy fellépésemen. 0 számítógépekkel foglalkozik, de érti és szereti a művészetet. □ Meséltél róla, de kérted, hogy ne írjam meg, milyen nagy csalódás volt a második házasságod. • Igen. Nem kellett volna elválnom gyermekeim apjától, az első férjemtől. De nagyon beleszerettem valakibe, és én nem szeretem a zavaros helyzeteket, mel- lékutakat. Amikor aztán egyedül maradtam a gyerekeimmel, arra gondoltam, hogy most már csak nekik élek, meg verseket írok, szobrokat csinálok, faragok... És akkor, erre a nehezen meglelt egyedüllét boldogságára jött a harmadik társammal való találkozás boldogsága. Most már több mint két éve vagyunk együtt. □ Sokfelé jártál szerte a. világban, és azt hallottam, minden ország nyelvén énekelsz egy-egy dalt. • Huszonkilenc nyelven tudok dalokat... És azon is igyekszem, hogy lehetőleg tökéletes kiejtéssel énekeljek, tehát megkeresek valakit, aki az illető ország szülötte, és az segít a helyes kiejtés elsajátításában. Tudod, amíg ki nem megyek a színpadra, embertelenül izgulok, de amikor elkezdek énekelni, mintha valami csoda történne, olyan boldogság tölt el... Ez így van, amióta csak énekelek. Dési Huber István rajzai------ÍRÓJEGYZET------. .. Bólya Péter Már megint, egy nótaszöveg üti meg csúcsos füleimet: „Először csak óvatosan egy-két csöppet / Utána majd lehet mindig többet.” Vajha én, B. P. dr., mire gondolnék eme textus hallatán, ha krónikus alkoholista volnék? Hát... Vor allem arra, hogy jé, minő pontos szöveg; éppen így kezdődött nálam is. Ifjú voltam, vidám és erős, egy-egy csöppel megkínáltak a kollégák, a cimborák, a szenvedélybetegségre nem hajlamos szociális ivók, s lám egyre többet, többet ittam, végül már egymagám is, otthon, vagy zsebből a munkahelyemen, kiszúrták, kirúgtak, a feleségem megutált - vagy sose szeretett -, elváltunk, és a Jog serpenyője úgy billent volt, hogy ő kapta a lakást, a gyereket, a. tartásdíjat meg a pótlékokat, én meg egy nagy túróst. Csőlakó lettem, hajléktalan, ahogy mostanában mondják; néha munkát vállalok, hogy legyen egy-két csöppre - már megint csak annyi kell, hiszen én mint gyakorló iszákos és roncs, annyitól is elkábulok -, és már nem érdekel semmi és senki, főleg azok nem, akik rendes embert akarnak csinálni belőlem, tán előbb kellett vón elkezdeni!... Vagy nekem nem szabadott volna elindulni az „egy-két csöpp” irányába?!... Fecske Csaba: Élősködők Fölébredek, mintha zsúfolt terembe nyitnék hirtelen, ismerős árnyalakokat látok, igéző szellemképeket, az álom dédelgetett, titkos vendégeit, akik a józan elme hűvös előcsarnokán észrevétlenül osontak át, és nem volt idő, hogy szétrebbenjenek, így hát látom őket, a múlt szellemalakjait, akik rajtam élősködnek, mint fán a gomba, mohón elszívják előlem az éltető nedveket, vegetálásra ítélnek, fárasztó, hosszú haldoklásra, csakhogy ők maguk élhessenek, ők a régi barátok, régi szerelmek, a köpönyegforgató hízelkedők, a Janus-arcú megbízhatatlanok, a gyűlölet halálos mérgét izzadók, a lélek gátlástalan orgyilkosai, mindenki, aki valaha volt, akik igéző szemük hangtalan parancsával kényszerítenek, hogy a múlt kénes forrása fölé hajoljak szomjam oltani, akik nélkül élnem többé nem lehet! Naponta Egy kéz redőim kisimítja, egy szó úrrá lesz a sötéten. Élek: még mindig vakon bízva a lét ködös Ígéretében. Hálóként merítem meg elmém a mindenség hullámaiban. Gyarló halász, mért ne hihetném, hínárok közt ott úszik halam, e fürge, s csillogó uszályú lakója ama óceánnak, hová a halandók leszállnak nap, mint nap szétszaladó ráncú mosollyal arcukon, remélve: zsákmányt számukra rejt a mélye. Füzes László: Igazolatlan álmaink Igazolatlan álmaink olykor még visszatérnek. Kísérteteket csókolunk, - kavargó hópihéket. Bódít nem-létük illata sziromhullató nyárban. Észrevesszük, az öreg fákon egyre több halott ág van. Dévai Nagy Kamilla portréja Fotó: Dolezsál László
