Észak-Magyarország, 1993. április (49. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
8 ESZAK-Magiarország Költőnk: Lévay József emlékezete Kiss Gyula Se nem „föntről”, se nem „lentről” jött, amikor 1825. november 18-án „parasztnemes” család gyermekeként Sajószentpéteren meglátja a napvilágot. A házacska ma is őrzi emlékét. Tanulmányait Miskolcon az evangélikus líceumban végzi, koszt-kvártélyon pedig a Jobbágyközben egy kalácssütő asszony házában húzódik meg. A városban - hatvan év után maga a költő írta meg - „egy új világ nyílt fői előttem. Bámulatot geijesztett számos nagy templomával, emeletes épületeivel, itt-ott már kövezett utcáival.” Elvégezve a, jószellemű líceumot”, Késmárkra megy Jogot és német szót” tanulni. Aztán ismét Miskolc: immár a nagyhírű Vadnay Lajos ügyvéd patvaristája, azaz joggyakornoka. S megindul a pálya a „világ”, a külvilág felé, hogy egy bibliaian hosszú élet itt éljen majd véget. A vattai születésű államférfi, Szemere Bertalan veszi magához fogalmazóként Lévayt s így részt vesz a pozsonyi országgyűlésen. Már ekkortájt négy lapba is publikál s most bekerül a hivatalos lap, a Közlöny szerkesztőségébe, ahol politikai és hazafias verseket ír s rövid ideig nemzetőr is... Bujdosás, s a drága sajószentpéteri szülőház rejti el a császári martalócok elől... Aztán enged a lég, a Pesti Naplónál „újdondász” s egy ország ismeri meg a nevét. S ismét, ezúttal végérvénnyel Miskolc és Sajószentpéter, immár mindhalálig. Úgy, miként írta: „Nem jártam a nagy világot, Engem az nem igen látott... Egy égbolt felettem, egy hű föld alattam, Én a Sajó partján a völgyben maradtam. A völgyben maradt? Talán a szó fizikai s geográfiai értelmében, megteremtve körében a szellemi Magyarország jókora szeletét. Igazán mindent végigcsinál, ami szellemi érték. A politizálástól még mindig távoltartva magát, huszonhét évesen magyartanára lesz hajdani alma materének, a ref. líceumnak. Tizenhárom esztendeig! S mikor enyhül az abszolutizmus a vármegye szolgálatába lép. Az aljegyzőségtől kezdve végigjárja át a vármegye „aranytollú” főjegyzője s amolyan ráadásként alispánja még két évig. Lelkében-szívében egy görög bölcs huszonhárom esztendeig, haláláig! Érdemes idézni a költő vallomását élete eme utolsó szakaszáról: „A hivatalos élettől távol itt Miskolcon élek szerény, de nekem eléggé kényelmes körülmények között. Olykor kirándulok Szent Péterre s egy-két napot szentelek a kegyeletnek is, a szüleimtől örökölt kis fészekben...” Majd: „Feldobott kő voltam, mely végre is oda esett vissza, ahonnan régen feldobták.” A magyar írók és költők életkor szerinti doyenje (93 évet élt!) emlékét ápolni több, mint kötelesség: szívügy. Július 5-én, a költ halálának 75. évfordulóján a miskolci és sa- , jószentpéteri lakóházai, Pálóczy utcai szobra előtt ne mulasszunk el méltóképpen emlékezni a poétára. Lévay Józsefre. A költészet napja, hete alkalmából - most aligha lehet ennél szebb elhatározásunk. A köztudat nagyrészt a „Mikes” című vers költójeként ismeri csupán Lévay Józsefet, jóllehet hat verseskötete jelent meg, Seneca, Moliere, Bums műveit ültette át magyarra, s mindenképp igazat kell adnunk Csorba Zoltán, kitűnő irodalomtörténészünknek: „Lévay József a századvég egyik legnagyobb költője”. S mi egyebet igazolna az, hogy a költő verseit angol, francia, héber, német, olasz, orosz és román nyelvre fordították?... Fonott székben Szabó Bogár Imre Egy öregember ül a fonott székben, arcára írva a huszadik század. Szeméből mintha István király nézne rám; halk szavára bennem Dózsa György föltárnád. Micsoda viharok zúgtak el felette! „Nekem is el kellett egynéhányszor mennem” bólogat csendben. „Volt köztük sok rossz szél, ami a népeket disznóvá, csürhévé, vad marhává tette...”- bólogat csendben. Ki küldte felé e sok bolond vihart? Leikéből mindegyik egy darabot kimart! Mivégre? Senkinek sem ártott! Sohasem ütött mások fölött pártot. Vörösek, fehérek, barnák, hupikékek egymás sarkára hágva jöttek, s mindig aratáskor. Nyöszörgött a tanító,. Sírt a lelkipásztor, de a termést vitték mégis, mint bármikor máskor. Em-Hétvége / Látókör 1993. Április 24., Szombat A jubiláló Kalász Lászlóról Cs. Varga István „Kicsi az én erőm, hogy jutalmad megadjam, és több az érdemed, mint az én hatalmam” - kezdtem köszöntőmet a 60 éves Kalász Lászlót ünneplő, emlékezetesen szép edelényi esten, Buda Ferenc csodálatos laudációja után. Jósorsom úgy hozta, hogy Szergej Jeszenyin költészetével, Németh László, Nagy László és Kalász László munkásságával foglalkozhattam a legtöbbet. Mindhárman szellemi-lelki ellátóimmá váltak, és ezt életem egyik nagy szerencséjének tartom. Eddig nyolc Kalász-kötet látott napvilágot: Szánj meg idő (1967), Parttól partig (1970), Hol vagy jövendő? (1973), Ne dűts ki szél (1975). Ötödik verskötete a Mintha rögtön meghalnék (1983), válogatott verskötete a miskolci írócsoport kiadásában jelent meg: Színt vallók a szelekkel (1983). Szép versválogatást adott közre Nehéz a szó címen (1984). Legújabb kötete pedig Világ menj világgá címmel a miskolci Felsőmagyarországi Kiadó gondozásában jelent meg 1992-ben. 1970-ben elnyerte Borsod- Abaúj-Zemplén megye irodalmi díját. 1973-ban, Győrben Nagy Lászlóval együtt vehette át a Radnóti-díjat. 1975-ben munkásságát József Attila- díjjal jutalmazták. 1981-ben portréfilmet sugárzott róla a Magyar Televízió... Versművészetéről nagy elismeréssel szólnak és írnak. Osztatlan szeretet nyilvánul meg iránta a szűkebb pátrián kívül is. Születésének 50. jubileumán Fodor András költő, a Magyar írók Szövetségének akkori al- elnöke köszöntötte a nevezetes miskolci Kalász-esten, tisztelői, író- és költőbarátai - Ratkó József, Ágh István, Bella István, Serfőző Simon, Papp Lajos és mások - körében. Szülőfalujában, Perkupán pedig felejthetetlen esten viszonozta a költő ragaszkodó szere- tetét a falu és az edelényi járás irodalomszerető népe. Ézt a tájat ő rajzolta rá a magyar költészet térképére. Elhivatott ember. Puritán emberség, szívós meggyőződés köti a szülőtájhoz, és kötötte, míg csak tehette a pedagógus költő választott létformájához. Iskoláit Perkupán, Miskolcon, majd Mezőkövesden végezte. Debrecenben bölcsészhallgató volt az egyetemen, de onnét kimaradt, végül tanítói diplomát szerzett Sárospatakon. Húszéves, amikor első versei megjelennek, de önálló verskötethez csak 34 éves korában jut. Kétszer is lekéste az indulást: először a „fényes szellők” tehetségeket felröpítő időszakát, aztán a másodszori nyitás lehetőségét is. Évjárat szerinti nemzedéktársai már 1955 és 1958 között elkezdték költői pályájukat... Az Anyámnak kontya van típusú üde és elbűvölő versek költőjére figyeltem fel, majd pedig az egyre súlyosabb és keserűbb mondandójú poéta vonta magára a figyelmemet. . Néha úgy érzem, a Kalászverseknek szinte nincs is tömegük, kiterjedésük, csak kecses vonalú sziluettjük. A kortársi közvélemény elismeréssel adózott neki... AZ EMBERI SORS JELKÉPEIVÉ nőnek, versei... A részletek elevenségére, mozgalmasságára, egy- géget és összhangot teremtő költői képességre is rácsodálkoznak. Érettnek lenni a legnagyobb dolog--- Hírre, névre, teljesítményre, örömre meg kell érni, ennyi az egész... Kalász versében úgy érezzük, mindenMűvészi hittel fejezi ki a borsodi, abaúji dombok és lankák embereinek világát, életérzését. Egyetlen dalfüzérnek szánja egész költészetét. Egyik legszebb verse a kozmikus lét igézetében fogant Végtelen rét havában: „No beste kölyke / lóringáló láss dologhoz / önnönfényű mást világíts / aranymarkú másnak is szórj / mókuskedvű bút nevettess / fennlovagló szállj apádhoz / napjaidból láss jövőnkbe”. A Kalevala ritmusát szólaltató versben az apa intelme fiához, „lásd bajunkat renyhe kölyke”- megfogan. Az élőbeszéd közvetlen vallomásosságával szól, gondol és szerelemről, fájdalmakról és örömökről. Már korán kezdetű versében kozmikus szférában „ég és föld közös szertartása bontakozik ki” (Kiss Ferenc) a megszemélyesítés leleményéből. Kalász László hivatásának, a jóként felismert törvényszerűségnek rendelte alá magát és tehetségét. A költői hivatással azonosult, mint élete törvényével, hogy kivívhassa a törvény adta szabadságot. Csillagutakonjár, mert követi pályáját. A csillag mindig szabad, ha a pályáján mozog. Rabsága ott kezdődik, ha letér a törvény szabta pályáról. Néha úgy tűnik, hogy szalonnái magányában körbejárja a hallgatás csúcsait. Most is néha az az érzés fog el, hogy errefelé is hiába új a díszlet, a színjáték maradt, bár bizonyos tilalmak ideje és érvénye lejárt. A mennyiség, a több sosem segít egy népen, csupán a más, a több, a szellemben-lélekben különb. Legújabb kötetének ugyanaz a fő hibája, mint ami volt már az első verskötetének is: későn jelent meg. Már évek óta gépiratban várt kiadásra. így történhet meg, hogy a kritika majd úgy beszél ról, mint a Kalász-líra legújabb eredményéről, holott ez a könyv már a tegnapi idő hozadéka, sőt a tegnapelőttié. Kalász jelenlegi költészetét egy újabb, a napilapok, folyóiratok oldalairól összegyűjthető, kéziratban bizonyára már készen lévő új verskötet reprezentálhatná. Kalász a folyton dolgozó, de verskötetet mégis ritkán publikáló költők közé tartozik. Nem lehet sajnálkozás nélkül konstatálni, hogy a mostani, a Világ menj világgá döbbenetes címadású verskötetét megelőzően közel egy évtizeddel ezelőtt jelentkezett új kötettel. Ot ciklusra tagolódik a verseskönyv, élén az Élek című vers áll, amely a létezés elemi csodáját, örömét rögzíti. A nyitóciklus szerelmes versek foglalata: az „éghetetlen szeretlek téged” verses vallomásfüzére. Legszebben a Kedvesem című vers ünnepli a „termő ékes ág”, a nőiség-asszonyiság szépségét, jóságát. Amikor az irodalom tárgya nem a szerelem, hanem a szeretkezés, Kalász költészete őrzi a magyar irodalom bensőséges szerelmi vonulatát, a férfiszemérem áhítatát. Az idő komisz hitelező. Magányt, csendet hitelezett Kalász Lászlónak. Bátorság kell a magányhoz, a csendhez. Nagy nevelő erő rejlik bennük, de mindkettő csak akkor ér valamit, ha föl- tétlen. A tehetség kibontakoztatásának, amint a tudásnak is, szenvedés az ára: vagyis „pat- hei mathosz” a Bódva-völgy- ben is. A valahová tartozás példája Kalász László élete és műszükség. Ezt teremtette meg magakörül Kalász László. Őbenne ember- és tájszeretet költői erővel találkozott. Védekező volt az ő magatartása - mint a magyarságé Mátyás király óta -, mégis meg tudta védeni személyisége övezeteit, szellemben-lélekben, de még területben is független tudott maradni perkupái műhelymagányában. Szülőföldet, az életet és témát adó világot fogja össze valóságosan és jelképesen is. Környezetét a „Bölcsőd az, s majdan sírod is...” bizonyossága teszi értelmi és érzelmi többletté: szülőfölddé... Az itt élők múltjával és jelenével való törődés, felelősség, az azonosulás a döntő a szülőföldélményben. Kalász a szülőfóldszere- tet áhítatos megváltói közé tartozik. Van valami költői misztérium abban, ahogyan Kalász verseiben együtt van a látható és a láthatatlan, a megfogható és a megfoghatatlan, a kifejezett és kifejezhetetlen. Őrá maradéktalanul érvényes a nagy olasz filmrendező, Éel- lini gondolata: „Ami provinciális, az ad erőt, szépséget, témát...” A magány, csak konzerválni tud. Kalász érdeme, hogy az ő magánya edzeni és ihletni is tudott és tud ma is. Pedig mennyi frázis, rosszindulat, kicsinyes irigység, nagyzásból született, készü- letlenséget leplezni akaró gyanakvás, tisztázatlanság nehezítette életét. Mégsem engedte, hogy értékei alá kényszerítsék ott sem, ahol mennyiségi alapon számolgattak, de nem mérlegeltek, főképpen a minőségelv alapján nem értékeltek. Hányszor sóhajtott föl, mit ér a bölcsek köve, ha hiányzik hozzá a bölcs? Ne feledjük, Aggteleken a Petőfit kísérő nagytiszteletű úr sem tudta, ki is a vendége... Látása egyre keserűbb és ki- ábrándultabb, a kor válságai az egyéni sors és népét sújtó nehézségek egyre komorabbá tették ezt a világot. Ő mégis a szellem létértelmező példabeszédeit írta versbe... A nagyok jellemzője a keserű éleslátás, ezzel rokon Kalász életlátása, szemlélete. Költészetének élményvilága tágult, mélyült a valós ágfaggató igény. Nem a költői küldetés céljában, hanem értelmében, a megvalósítható esélyében kételkedik: „hát hol vannak azok a híres / megtartó erők ős-hatalmak / hát hol vannak azok a híres / varázslatok vén mágiák?” Összegzőén szól lét- helyzetéről és küldetéstudatáról: Kalász László Pilátus vagyok s Krisztus is percekre feszít vak ítélet ne is legyen fejtámadás de amit élünk legyen élet golgoták a domboldalak gondjaim már feszületek mosom kezem Bódvánk vizében utána felfeszülhetek f Hajnalt ha sóhajtasz: virágokat hajtasz: szirmonként ébredésed percenként új szín illat száranként kerti csillag köszönti ébredésed és fellátol az égbe a Mon onrrara Izól.o Laboda Kálmán Tenyeremet elétek tartom a bőr kipúposodik majd átszakítja egy kis növény amelyből pillanatok alatt zsenge cseresznyefa lesz másik kezem felemelem s gyors egymásutánban hatalmas fehér galambok szállnak el belőle egy pillanat s a kis fa visszanő és a galambok visszaszállnak kezembe nem olcsó bűvész vagyok hanem igaz ember szerelmem mégis keskenyarcú erőstekintetű férfiak után kullog megbabonázva E. Kovács Kálmán Tavaszi búcsú Eszternek Ez lesz utolsó tavaszom, bocsáss el engem, asszonyom! Lejárt az időm, tudni kell bátran meghalni, hogyha kell. Félni, remegni mire jó? Értünk jön úgyis a hajó. A nagy útra kész vagyok, és ha utánam sóhajok szállnak, azt már nem hallhatom a túlvilági utamon. Bizony jó volna élni még, nézni, csodálni; kék az ég, néhány versem is elmaradt, szépen szólnék és igazat.- Ütött az órád, mire vársz?- nyújtja csontkezét a kaszás. Ez az utolsó tavaszom, bocsáss el engem, asszonyom! Fecske Csaba Búcsú Az útig kísérte. Holdfényben állt a kert. Könny szökött szemébe, ám sírni mégse mert. Nézte a távozót, elidőzve hosszan, abban a rátörő, fénylő fájdalomban, míg ment a kerten át, lépteibe veszve, egy szép álomvilág burkát szétrepesztve. Juhász József Pillanatnyi emlékezés Valamikor apám sok kanyargó sikátort végigtaposott, mikor szombatonként üres tarisznyával az oldalán, kampós bottal kezében igyekezett hazafelé a füstös gyárak barakkjaiból. Gázzal, korommal fertőzött orrában ujjongott a fű- szag. Útjában már horkoltak a fák, törzsük fénylett. Ma is hallom, ahogy torkát köszörüli és oda-odaüti botját cimbal- mozva a léckerítésekhez, meg a kibúvó akácgyökerekhez. Kísérték tőzegtetejű garádok, lemetszett faágak csonkján fejen álló tejesköcsögök s kinyúló csanalak, líciumvesszók csapkodták reumás térdét a sötétben, mikor legföljebb a hold világított, ha éppen volt az is. Minden félelmesen nyugodt volt , csak a nád álmai nyugtalankodtak, mert a tetők alatt fogyóban az avas szalrvnríQ a C7iíofIo riilrnn noHicf
