Észak-Magyarország, 1993. április (49. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-24 / 95. szám

1993. Április 24., Szombat Em-Hétvége/Látókör ÉSZAK-Magyarország 9 Holdudvar fényében felragyog Tusnády László Új zenét hall az ember, de valami felsejlik, hasonlóval már találkozott. Egy-egy dal­lamfoszlány, motívum csillan az emlékvizeken, valami kí­sért egy nagy előd harmónia­világából. Am az alkotás ma­ga teljesen új: összességében meggyőzi az embert arról, hogy a zeneszerző egyéni hangjához, eredeti tehetsé­géhez nem fér kétség. Persze, lehet valami akkor is remek­mű, ha az ilyen rezonancia érzete nem ébred fel bennünk, de a szerzemény merőben és csakis új, legkisebb elemében is előzmény nélküli volta (ha van ilyen egyáltalán) még nem lehet a tökéletesség abszolút pillére. A mű ettől még lehet üres, mint a szalmaszál. így van ez általában a mű vészi alkotásokkal. A kutatók rég tisztázták, hogy Bach zenéjé­ben sok kismester, előd motí­vumát, alkotásainak elemeit is meg lehet találni. Lehet, hogy a nagy összegező géniusz nélkül ezekből már több min­denre nem is emlékezne az emberiség. A nagy mester lát­ta meg az előző zenei anyag­ban is azt, amibe végső soron ő lehelte a lelket, amit ő tett halhatatlanná. Bartók Béla ezt a jelenséget későbbi, más korokban is ter­mészetesnek tartotta, mint ahogy ugyancsak ő hangsú­lyozta, hogy a népdal esetében sem az a leglényegesebb, hogy valamilyen alapmotívum hol jött létre, hanem az, hogy egy- egy nép a meglévő közös kin­cset hogyan alakította a saját tehetsége szerint. Ezért nem kell megijednünk, ha kiderül egy népballadánkról, hogy maga a történet más nyelven is létezik, esetleg azon koráb­ban is megvolt. Ki ne ismerné Shakespeare és Arany János esetét? A törté­nelmi vagy történeti hűség u- gyanúgy fontos volt az „ezer­arcú” angol zseninek a drá­máiban, mint a magyar költő­nek a balladáiban. Ha egy műben megvan az ere­detiség, akkor annak az ele­meit többféle holdudvar ve­heti körül. Szerintem az egyik ilyen holdudvar az, ha az alkotó tudata mélyéből olyan elemek is felragyognak, me­lyek már másutt is előfordul­tak. Ezek egykori környeze­tükből kilépve, új értelmet kapnak, akár újjá is születhet­nek. Egészen más a lopás ese­te: akkor az eltulajdonító sa­ját igazi értékei nélkül, csakis idegen elemekkel próbál csil­logni. A titkokat fejtő, kereső filoló­gus kényelmes helyzetben van akkor, ha tudja, hogy az adott költő ismerte azt a művet, amelynek az elemeit átvette. Viszont a kutató nem láthatja maga előtt az alkotó lelkét, nem tudhatja, hogy az alkotás pillanatában ismeretlen és véletlenszerű erők dobták a felszínre (sodorták a tolira) a már másutt is meglévő ele­meket, vagy a művész tudatos tevékenységének az ered­ményeként van ott. Az, aki az egyezéseket böngé­szi, kutatja, firtatja, kényte­len beérni a tényekkel. Példá­ul Tasso fő művének az elején eposzáról azt mondja, hogy azért ékesíti fel a valót, mert így hathat igazán: a beteg gye­rek poharát is ha édességgel vonjuk be, a csöppség szívesen issza meg a keserű gyógyszert, és így becsapva ugyan, de egészségét nyeri vissza. Mind­ez az első ének harmadik stanzájában van, és évszáza­dok óta szokás ezzel kap­csolatban Lucretius „Tanító költészet” című művére hi­vatkozni. Ez helyes is, hiszen feltűnő hasonlóságról van szó. Am Tasso fő művének egyik központi kérdése az elvará­zsolt erdő „meghódítása”, le­győzése, a bűvölet megtörése. Gilgamesnek és Enkidunak is nagy feladata a cédruserdő elfoglalása, a ritka fa megszer­zése. Ha Tasso ismerhette vol­na a Gilgamest, akkor senki se vitathatná, hogy a sumér-ak- kád eposz az olasz költő egyik mintája volt. Igen ám, de Tas­so erről a műről nem tudha­tott. A saját élettapasztalata, költői zsenialitása is épp elég volt (és lehetett) arra, hogy a szenvedélyek erdejéről beszél­jen. Ez az ő erdeje is holdud­vart kap akkor, ha az általa is jól ismert dantei „selva os- curá”-ról (sötét erdőről) beszé­lünk. Sót népmeséket is hall­hatott, melyekben az erdő sze­repelt. Bruno Bettelheim a népmeséről szólva állapítja meg, hogy az azokban szerep­lő erdő a főhős vagy hősök el­tévelyedését jelenti. Salvatore Quasimodo, Nóbel- díjas olasz költő nagyon sze­rette Radnóti Miklós „Hete­dik eclogá”-ját. Kár, hogy nem tudhatjuk meg sohasem, hogy megérezte-e az utolsó sor kü­lönös hátterét: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” Horatius „Kibékü­lés” című verse zárul így: „csak véled tudok én halni is, élni is!” Furcsa ez, mondhatná bárki is, ám a klasszikus elemek fel­villanása holdudvart teremt a modem alkotásban. Különös ez a ragyogás ebben az esetben, hiszen az említett latin verset épp Radnóti fordí­totta magyarra. Most a néprajzra csak ma­dártávlatból tekinthetünk. Biztosra veszem, hogy itt is lehetnek a közös szemléletből fakadó válaszok, közvetlen át­vétel nélkül is. Ha egymáshoz közel élő népek szólásaiban, közmondásaiban van egyezés, könnyű mindig a kölcsönzésre gondolni. De mit kezdjünk azokkal az archaikus ele­mekkel, amelyek hasonlókép­pen vannak jelen egymástól nagyon távoli kontinensek, szigetek kultúrájában? Szük­séges-e ahhoz egy őskori rá­diót vagy televíziót „feltéte­leznünk”, ha a fehér vagy a pi­ros szín néprajzbeli szerepét vizsgáljuk? A fehér például többek között a tisztaságot, az ártatlanságot is jelenti. Nem természetes-e, hogy ezt több helyen a közvetlen tapaszta­lat sugallta, és az említett fo­galmak kapcsán senki sem gondolt a szürkére? Miért kel­lene csakis közvetlen hatásra gondolnunk, ha a piros értel­mezéseit fürkésszük? A vér és a piros kapcsolata fölöttébb ál­talános. Hasonlóképpen lát­hatja meg egy költő a csillag­fény és a harmatcsepp kapcso­latát, és mondhatja: „harmat- cseppben csillag rebben” vagy ehhezhasonlót, mégarról nem tudva, hogy ugyanezt fejezi ki egy olasz közmondás is. A makrokozmosz és mikrokoz­mosz kapcsolatának ez a meg- . közelítése . íolöttóhb .termé­szetes. A fentiek alapján sok-sok ha­sonló motívumot én rezonan­ciának tekintek. Megadom a filológusnak is azt, ami a filo­lógusé, elhiszem, hogy a to­poszok - a költői helyek idótu- tajok, és sokszor tudatos irányítással szelik át a múlt, jelen és jövő habjait. De ennél sokkal többet is feltételezek: vannak véletlen egyezések is. Nemcsak örök hatás-hálózat szövi át a legnagyobb remeke­ket is, hanem az emberi lélek rokonsága, mélységes gyökér­szerűsége is. Mindennek a tudatában nem rémültem meg, amikor Fran­cesco Lemene egyik nagyon szép (talán legszebb) madri­gáljának a végén a „trilla” és a „Lilla” rímre bukkantam. Lemene százegy évvel koráb­ban halt meg, mint az a hánya­tott életű magyar poéta, aki szerette és fordította is az olasz előd verseit. A fantáziát meg lehetne ereszteni, és el le­hetne képzelni, hogy a Leme- ne-verssel épp Sárospatakon ismerkedett meg Csokonai, hiszen ott az első olvasmánya, az adatok szerint, épp Boccac­cio Dekameronja volt: Patak . és Komárom így kapcsolód­hatna össze. Mindez csak feltételezés lehet. Az sem biztos, hogy az említett olasz vers bármilyen ismerete, emléke jelen volt Csokonai tu­datában, amikor remekét megalkotta. Bárhogyan volt is a dolog, ez a körülmény nem zavarhatja meg „A remény­hez” mozarti zenéjét. Egy rím, szózene hasonlóan zengett egy olasz és egy magyar költő lelkében. En ezt szép rezo­nanciának tekintem, és nem olyan riasztó ténynek, mint mikor azt látjuk, hogy elvitték a tetőt a fejünk fölül. Rengeteg titka van a műalko­tásnak. Balassiban, Zrínyi­ben, Csokonaiban és mások­ban is csodálom a magyar za­matot, lelkűk teljességét, de roppant nyelvtudásukat úgy tekintem, hogy az nem szuny- nyadt, nem merült a mélybe, az idegen fordulat, metafora és a többi színes, gazdagító le­hetőség nem volt megtagadott elem, mikor magyar verset ír­tak: tudatukban ott volt jelen maga a nyelv - annak tel­jessége. Első verses találkozásomkor furcsa és idegen volt a szá­momra Balassinak a követke- _.2Ü.£2ép.faríluI»La.-fiora: „S20- müldek fekete széné.” nyel­vérzékemnek ez szokatlan volt. Mikor török népdalból is­mertem meg a „kömür gözlü kiz” jelzős szerkezetet (szén szemű leány), már ez azért nem volt idegen, mert akkor­ra megkedveltem Balassi szó- használatát. Gyakran zendül közös hang­zás különböző korok, más-más tájak alkotóinak a remekeiből, s mindezek az elemek azt hir­detik, hogy nem az elkülönü­lés vagy épp a gyűlölet az em­ber igazi értéke, jellemzője, van ennél nagyobb erő is, mely mindnyájunkat összetart. Németh László: A minőség forradalma Majd ötvenéves évforduló margójára Takács József Bármennyire is furcsa t. Olvasó, bizony Németh Lász­lónak ez a legizgalmasabb műve utoljára - az V-VI. köte­tekkel kiegészítve - 1943-ban jelent meg Püski Sándor, az­az a Magyar Élet kiadásá­ban. A most közreadott kétkötetes »mű nem reprint kiadás - az eredeti kötetekből néhány iro- jlalmi vonatkozású tanul­mány kimaradt, helyette vi­szont a Kisebbségben, a Ké­szülődés s az Értelmiség hiva­tása c. müvekből több fontos tanulmányt, esszét bevett a szerkesztő - így azt mondhat­juk, inkább e tárgykört érintő gyűjteményes kötetet fogha­tunk kézbe. Önkénytelenül is felvetődik: vajon miért volt vörös posztó ez a mű az elmúlt közel 50 év során? A válasz roppant egyszerű. E könyv felforgató gondolatait, aposztrofált ránk váró „nagy illúziót” - a gyakorlatban azt a bizonyos kényszerzubbonyt - nem csupán megkérdőjelezze, hanem fölényesen el is utasít­sa, mivel számára a közösség, a nemzet értékrendjét nem a tételes erőszak s a megfélemlí­tés diktálja, hanem a tehetség, a gondolkodás, a minőség el­sődlegessége. Vegyük csak észbe, hogyan is jelenthetett volna meg pfféle destruktív gondolat a „legmo­dernebb eszmék” egyedural­ma idején, hogy a marxizmus „a szocializmusnak kinőtt ruhája", s az a legnagyobb bű­ne, „hogy szellemi nyűgévé lett a mozgalomnak, s a korlá­toltság kiválasztását indítja meg köztük, belső képmuta­tásra tanítva a „felszabadult” embert, tétel-facsaró teológu­sokat és dogmákkal ölő csör- tetőket táplál, az érzés és gon­dolkodás hűségét megbün­teti”... A mi citátumokkal operáló kiáltott szocialista rendről, a korabeli magyar és európai valóságról, az ún. „sorskérdé- seink”-ről s az idegen divatok és példák évadján a magyar szellem ellenálló erejéről. A szocialista „kultúrpolitika” szerint Németh László művei közül a regényeknek és a drá­máknak - a Bún megjelené­sétől, 1954-tól - felmentést ad­tak. Sorra megjelentek a nagy regények, az Iszony, a Gyász; legfontosabb drámáit a szín­házak is bemutatták, - a Gali­leit éppen 1956. okt. 22-én, hogy aztán néhány hónap múlva levegyék a színről csak­úgy, mint az 57 tavaszán be­mutatott Széchenyit -, de azt, amire mindig a legbüszkébb volt: a kérdésfeltevései, nem­zeti látleletei, egyetlen szóval az esszéi csak az elutasítással, a felsóbbrendű meg nem értés­sel találkoztak. Pedig aki egy kicsit is ismeri Németh Lászlót, az jól tudja: Q7íimíírQ dry imlf QI7 1CTQ7Í S7.g11(^~ zetet gondolataival felrázza, megkísértse, vitákra késztes­se, s így ezta szellemileg elma­radott országot Európához fel­csatlakoztassa. Ezért ír tanulmányt Orte­gáról, A tömegek lázadása író­járól - a kedvéért tanul meg spanyolul - csakúgy mint Pro- ustról, a fizika átalakulásáról, Einsteinről, a kvantumelmé­letről, Eddingtonról, sót Mari- tainról csakúgy, mint a leni- nizmus kérdéseiről. S az elmúlt 50 évben épp ezeket a vitákért kiáltó, fel­zaklató gondolatokat nem le­hetett közkinccsé tenni. E kártékony, kirekesztő mód­szernek beszédes iskolapéldá­ja a Magyar Remekírók soro­zatban 198l-ben - az író szü­letésének 80. évfordulójára - megjelent kötet, (Király Ist­ván szerkesztésében) amely­ben az esszék teljesen jelen­téktelen helyet foglalnak el, amikor éppen ezek az írások a legfontosabbat indították el önmagunkban: a szembené­1944 májusában születtem Miskolcon. Nevem apámtól kaptam, akivel sohasem lát­tuk egymást. Iskoláimat Miskolcon végeztem. Gyer­mekkorom egy részét Kolozsváron töltöttem. Korán kapcsolatba kerültem az iro­dalommal. Első versemet az Észak-Ma- gyarország közölte, majd üze­mi kiadványokban, az ország számos napilapjában és több irodalmi orgánumokban publikáltam. Négy évig a „Ka­puk előtt” című irodalmi és művészeti kiadvány főszer­kesztője voltam. Érzésvilágomat sorsom alakította sorokká, amit verse­imben szépen szeretnék elmondani, de szebben, mint a- hogy az az arcomra íratott. HARGITTAY ATTILA Nagymosás Anyám kötényt köt, esővízzel telehordja az eget, begyújt a Napba, a Göncölre húz szárítókötelet. Holddal szappanoz, Tejútban öblöget. Mossa a világot, szívét foltozza szakadt rongyaira, magába-fárad, s befordul a nagy csillagosba. Hanyatt fekve Körbe zárt a nyugalom. Hanyatt fekve domboldalon csendben földre feszített, ujjaim között fű-szögek. Tűz-tövis: napkorona hurkolódik homlokomra, a szellő dárdaheggyel bajlódik konok szívemmel. Napkelte Feslik az éjszaka kabátja, lyukas zsebéből elgurul a Nap,- szél feifüjj'á, s mint egy léggömb felszáll ablakom alatt. Juhász József Kulcs Azt bízza rám a gondos gazda legszívesebben mit nem rakhat a vizslató szemek elé mert nagy titok az még most. Viaskodás Máger Ágnes grafikája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom